Nemzeti Ujság, 1940. december (22. évfolyam, 274-297. szám)
1940-12-01 / 274. szám
Nagy katonai készUlfí^ge^rzik Bukarest rendjét lüöpapaSm mu 11 i in........................... ji|_—i i — in n 11 inn—nr— Chiappe Váltható idő iá* sziriai francia W S NEMZETI ÚJSÁG Ml JL*0 Ol IMI ***mr.**, — siáq négy milifién CS XXII. évfolyam, 274. szám. + VASÁRNAP + Budapest, 1940 december 1. Namura tengernagy lett Japán amerikai nagykövete Kennedy, az U. S. A. londoni nagykövete rövidesen visszatér állomáshelyére Gróf Károlyi István, a most megnyílt Madách Színház megalapítója Barn repülőkapitány, Hitler pilótája most ünnepli 25 jubileumát éres MIT MOND JYÉP IGAZI SZAVA? Írta: TÓTH CALICÓ A magyar föld népének ifjúsága üzent ezen a héten Budapestnek és az országnak. Több mint kétezer erős, dolgos, értelmes magyar legény gyűlt össze, hogy egybefoglalja és kinyilvánítsa félmillió sorstársának elhatározott akaratát, évek óta fejlődő és növekvő mozgalmának célkitűzéseit. Ha volt valaha kezdeményezés, amely valóban megérdemli a népmozgalom nevet, akkor ez az. Ezt nem felülről csinálták, nem mesterséges eszközökkel terelték össze, nem idegen forradalmi módszerek mintájára szervezték: ez a magyar földből sarjadt ki, a magyar néplélekből, annak nemzeti érzéséből, keresztény áhítatából. Most, hogy a Katolikus Agrárifjusági Legényegyletek Országos Testülete végre önálló jogi személyiséget is öltött magára s a magyar közéletnek immáron elismert tényezőjévé vált, — önérzettel, méltósággal és józansággal hallatta szavát. Mint amikor tavasszal a nagyváros rideg kőházainak szürke utcáira és sötét sikátoraira beárad a mezők földszagú friss és édes levegője, — hogy megdobogtassa az emberi szivet, amely hirtelen boldogan érzi, hogy itt a tavasz, úgy áramlik a magyar politikai életbe a földnek ez a friss, bátor, élettel teli megmozdulása A népről mindig sokat szónokoltak nálunk. Mostanában különösen sokat hallottunk „népi“ erőkről, „népi“ mozgalmakról, „népi“ politikáról, de ezek legtöbbször nem voltak egyebek divatszólamoknál. A népet régebben a szabadkőműves radikalizmus vagy a marxizmus próbálta kisajátítani magának, mostanság diktatúrára törekvő irányzatok akartak a nép nevében föllépni, annak a népnek a nevében, amelyet saját akaratának érvényesítésétől és önkormányzásának lehetőségétől kívánnak megfosztani Károlyi Mihályék egykor „népköztársaságot“ kiáltottak ki, mai nyilas pártjaink „népi államot“ ígérgetnek. De ez a két irány — bármily messze áll is egymástól, — abban az egyben egyforma volt, hogy mindegyik a maga rendszerét akarja a magyar népre ráerőszakolni, a maga eszméjét a nép eszméjévé fémjelezni, éppen csak hogy arra nem voltak kiváncsiak, mit is akar hát voltaképpen ez a magyar nép? Most meghallhatják! Ennek a kétezer lelkes legénynek a szava egyszerre és egyformán felelt a marxista népbolondításnak és a nyilas népboldogításnak. Mit akar a magyar nép?... „Elsősorban Szent István új, nagy, erős, szociális birodalmát.“ Ebben a mondatban pedig benne van a múlt és a jövendő. Egy ezeréves múlt kisugárzása: tántoríthatatlan bizalom a nép lelkében amaz állami életforma iránt, amelyet a szentistváni gondolatba Szent Korona jelent. Bátor, nyílt és megingathatatlan hitvallás, hogy a magyar nép százezrei és milliói igenis ennek az eszmének kiteljesedésétől, uralmától és közösségétől várják hittel és reménnyel a maguk sorsánakjobbra fordulását, szebb és boldogabb jövőjüket. És velük együtt és ugyanezt azok is, akiknek más az anyanyelve — de itt élnek és dolgoznak a magyar földön. A közösség szót mostanság igen sokan emlegetik. Hirdetik mint alvilág új irányát, pártprogrammokat építgetnek rá és hatalmi harcra indulnak a jegyében. De gondolnak-e arra, hogy még soha egyetlen államgondolat olyan teljesen és tökéletesen nem teremtett igazi nagy nemzeti közösséget, mint a Szent Korona eszméje, amely a legszélesebb állami és nemzetiközösséget jelenti minden ember és minden nép számára a szentistván birodalomban. A Szent Korona nemcsak politikai közösség, hanem szellemi, társadalmi, sőt gazdasági közösség is — mindazok számára, akik a Duna völgyében, a Kárpátok medencéjében százados egymásrautaltsággal élnek együtt. Miért kellene nekünk új közösségi szemléletek után indulni, mikor itt van számunkra a Szent Koronának az a közössége, amelyből tündöklőn ragyog elő a keresztény szolidaritás szerető testvérisége és a szabad magyar nemzetegyenlőséget és igazságosságot biztosító államalkotó ereje! Az emberiség másfél évzázadon át lelkesedett a szabadságért, az egyenlőségért, a testvériségért, amelyet egy nagy társadalmi forradalom kikiáltott, de megvalósítani nem tudott. Mint ahogy nem tudták megvalósítani az utánuk következő koreszmés politikai rendszerek sem, egyszerűen azért, mert hiányzott belőlük éppen az a keresztény szolidaritás, éppen az az evangéliumi szellem, éppen az a valódi felebaráti szeretet, amely nélkül az embert fölemelni és boldogítani nem lehet. A XIX. század polgári liberalizmusa meg tudta valósítani a harmadik rend politikai egyenjogúsítását és gazdasági érvényesülését, de megoldatlanul hagyta a proletár rétegek sorsát. Sőt éppen a gazdasági szabadság elfajulása, a féktelen verseny kifejlődése és a legönzőbb létért való küzdelem uralomra juttatása folytán a vagyontalan, a csak kezemunkájából, vagy csak szellemi munkájából élő társadalmi rétegeket nemhogy nem civilizálta, azaz polgárosította, hanem proletarizálta. És egyre mélyebbre taszította nem is a szegénységbe, hanem a nyomorúságba, a bizonytalanságba, az élet minden öröméből és szépségéből való számkivetettségbe. Az a mozgalom azonban, amely az elszegényedett ipari munkásság és a leromlott mezőgazdasági munkásréteg számára az osztályharc útján akarta kivívni a boldogulást, politikai megvalósulásának egyik formájában sem tudta megvalósítani, amit ígért. Csak a társadalom örök nyugtalanságára, a nemzetállamok megrendülésére és forradalmi katasztrófák sorozatára vezetett s Európa majd minden áramában csődbe került, mihelyst a politikai uralom a kezébe jutott. A szociális mozgalom azonban, amelynek neve alatt Lombart Werner szerint a proletárságnak minden felszabadulási törekvését kell összefoglalni, sohasem volt összetéveszthető egyoldalúan a marxizmussal. Az ugyan szerette volna ezt kisajátítani a maga számára, de a nagy kérdést megoldani nem volt képes, hanem csak káoszt vagy egyoldalú diktatúrát tudott teremteni, mely ismét képtelen a társadalmi igazságosság, megvalósítására. Abban a nagy életforma-keresésben, amelynek az utolsó három évtized során tanúja volt Európa mi, magyarok, sokáig csak távoli nézők voltunk. Nálunk is volt ugyan politikai irány, amely a szociális kérdés legelsőbbrangú fontosságát felismerte és igazi néppoliikát hirdetett — nem véletlenül keresztény világnézeti alapon: a nagy emberi szolidaritás, az evangéliumi szeretet hevében. Ez a párt azonban nagy közjogi harcaink közepette nem tudott érvényesülni. Politikai vezető osztályainkban pedig nem is éledt meg eléggé tudatra a szociális lelkiismeret. Ami viszont nem csoda, hiszen egész politikai életünk a gazdasági liberalizmus, a szabad verseny bűvkörében élt. A magyar történetírás kiváló mestere Szekfü Gyula, igen kemény ítéletet mondott — különösen a magyar középosztályról — a szociális érzék, a szociális kérdések felfogóképességének e szinte teljes hiánya miatt. De ha ez a szigorú bírálat nem is veszi figyelembe elébeá ennek az osztálynak mentőkörülményeit, bizonyos, hogy sok minden veszedelmet elkerülhettünk volna, ha a magyar társadalom vezető rétegei többet törődtek volna a falu népének s a városi munkásságnak sorsával, ha egész lélekkel követték volna azokat az irányításokat és tanításokat, amelyekre a Rerum Novarunt messzelátó szózata és annyi kiváló és aggódó nagy magyar lélek figyelmeztette. Ha a keresztény szocialista kezdeményezéseket Magyarországon az állam és a társadalom több megértéssel kísérte volna, különösen, ha a nagytőke és a jómódú polgári réteg ezeket a megmozdulásokat nem tekintette volna ellenségesen s ha általában a szociális lelkiismeret jobban és korábban szólalt volna meg a magyar államvezetésben és a társadalmi felfogásban egyformán, sok veszélyt elkerülhetettünk volna. Mindenesetre megóvhattuk volna az országot a gazdasági és politikai osztályharcnak attól a kiéleződésétől, amely nem kis mértékben tette lehetővé a forradalmi izgatást s a nemzet egy rettenetes katasztrófájának pillanatában az államromboló és nemzetpusztító erők hatalomra kerülését. De az a szellemi reneszánsz, amely, megindult azóta, hogy Prohászka Ottokár meghirdette a diadalmas világnézetet s azóta, hogy az összeomlásból fölocsúdó nemzet a Szegedről elindult gondolattal, a keresztény és nemzeti politikai iránnyal, nagy megpróbáltatások között helyreállította a magyar nemzeti államot, sőt páratlan erőfeszítések és áldozatok árán vissza is szerezte egy részét annak, amit az erőszak elrabolt , amit a belső pártütés elveszített, nem lehet teljessé addig, amíg ez a nemzeti állam nem mondhatja joggal magáról azt is, hogy szociális állam. Azaz olyan állam, amelyik a közjó megvalósításában mindenekelőtt a társadalmi igazságosság érvényesítésére törekszik. Éppen ezért, amikor az ország vezetői és a közvélemény örömmel és megnyugvással láthatja, hogy a falu népének ifjúsága — ez az önmagától megindult és a maga erejéből megerősödött hatalmas népi mozgalom — ilyen félreérthetetlenül, ilyen okosan és ilyen lelkesen tesz hitvallást a szentistváni birodalom, a Szent Korona eszméje mellett, akkor ne felejtsék el, hogy ez a magyar népifjúság és vele az egész magyar nép nemcsak szentistváni, nemcsak nagy és erős, hanem szociális birodalmat is akar! Tehát igenis megköveteli az államtól és az államvezetéstől épp úgy, mint az egész társadalomtól, hogy a szociális követelményeket, a szociális szempontokat minden vonalon maradéktalanul fogja érvényesíteni. A csütörtöki KALOT-nagygyűlés valóban kivívta a magyar közvélemény osztatlan csodálatát és elismerését. Azt a kiállást azonban amellyel az ősi magyar életforma mellett a magyar nép ebben a mozgalomban félreérthetetlenül megnyilatkozott, senkise magyarázza félre. Senki ne akarja úgy értelmezni, mintha a Szent Korona eszméje mellett való kitartás a régi levitézlett liberális társadalmi és gazdasági rendnek visszakívánása volna. Ellenkezőleg: ez a nagy megmozdulás, amely a magyar faluból évről-évre nagyobb erővel tör elő, igenis szociális mozgalom épp úgy, mint testvérei az EMSzO és a Hivatásszervezet, tehát a tahi népének, a városok munkásságának és a szellemi proletáriátusnak megmentésére, fölemelésére, fölszabadítására és boldogítására egyesülő szövetkezés. Mivel pedig ilyen, tehát nyilvánvaló, hogy változásokat, átalakításokat, újításokat, szóval: reformokat követel. Az egyén belső lelki reformját épp úgy, Lapunk mai száma 20 fillér