Nemzeti Ujság, 1942. február (24. évfolyam, 26-48. szám)
1942-02-01 / 26. szám
1942. FEBRUÁR 1. Magyarország lakosságának száma: 14,733 000 NEMZETI ÚJSÁG BÁRÁNY A'vtvos «««• a *«‡»«‡"« Sajtóvállalat * XXIV. tot. 26. ^hTasz^ *9pTérigazi?ató ^ A S Á R H A P \ • ■ főszerkesztő TISZTELJÜK AZ ADÓT! irta: TÓTH £ÁSZ£Ó A hosszú, keskeny hivatali szoba kopott falán — néhány avult hirdetmény között — színes, idegenforgalmi plakát szomorkodik magában. Egymás mellé helyezett padokon és székeken felek ülnek. Mindegy, hogy milyen ügyben és melyik hivatalban. Ülnek és várnak. Reggel kilenc órakor kezdtek szállingózni, most féltizenegy — tele van velük a szoba. Amikor megjöttek, az idézést odaadták az ajtó előtt csöndesen álló, jóindulatúan részvétlen altisztnek. Az szépen sorbarakta és megszámozta. Egyik-másik ember néha odamegy hozzá, kérdez valamit, az altiszt szelíden válaszol. A fél visszamegy a helyére, vagy odaáll az ablakhoz éskinéz az utcára. Van olyan is, aki fel-alá jár. Egy fiatalember ötpercenként kimegy a folyosóra, aztán megint visszajön. Néha megjelenik egy-egy ügyvéd, hóna alatt nagy, fekete táskával, odabólint az altisztnek, az csöndesen a fejét rázza. A táskás megint eltűnik. Ritkán nyílik a nagy ajtó, ,egy fél fordul ki rajta, utána másik megy be. Aki végzett, a roskadozó fogasról leveszi a kabátját, némán köszön a többi felé, úgy megy el. Középen a padon két ismerős üldögél egymás mellett. Azt mondja az egyik: — Nem tudom, hogy más is úgy van-e Vele, engem rettenetesen idegesít, ha idézést kapok valahová. Egy ilyen kis sárga cédula szigorú, nyomtatott szövegével, hivatalos bélyegzőjével, nevemmel és címemmel, az idézett törvénycikkel és szakaszokkal, s bennem mindannyiszor valami olyan szorongást okoz, ami már szinte hasonló a lelkiismeretfurdaláshoz. Tudod, én olyan ember vagyok, aki sohasem csinál szabálytalanságot s talán nem is tudna véteni a törvény és a rend ellen. Mégis ilyenkor mindig elfog az ijedtség, — hátha valami rossz fát tettem a tűzre, csináltam valamit, vagy elmulasztottam valamit? ... Még legjobb, ha valami adóügyben idéznek, mert akkor tudom, hogy nem történhetik valami nagyobb bajom. Legfeljebb kevesebbet, vagy többet kell majd fizetnem... De ha már tanúnak idéznek, akkor napokon át izgatott vagyok. Ha pedig az idézésen vagy meghívón nincs pontosan rajta, hogy miért is kell megjelennem, akkor éjszaka felriadok álmomból és nem tudok elaludni, mert azon töröm a fejemet, mit akar tőlem ez, vagy az a magas hatóság. Ennélfogva, ha kilencre hívtak, hétkor kelek, nyolckor elrohanok hazulról, hogy rendesen olyankor érkezzem, amikor még senkit sem találok az alatt az ajtószám alatt, ami az idézésben szerepel. Ilyenkor megnyugtatom magamat és leszaladok a legközelebbi kávéházba, mert az igen nagy sietségemben otthon elfelejtettem reggelizni. Mesterséges lassúsággal próbálom elintézni a reggelit. Újságokat olvasok, de két perccel kilenc előtt veszem a kabátomat, rohanok vissza. Akkor azonban már rendesen van ott nyolc-tíz ember ,s én rémülten látom, hogy nem tudtam első lenni... Azt hiszem, ilyenkor az arcom erősen emlékeztet arra a régi híres falragaszra, ahol a sarkutazó Cook préjmekbe burkolt fejével kétségbeesetten mered rá a földgömb északi sarkára, amelyen egy barna bakancs áll diadalmasan, alatta a felírással, hogy: „Megelőzött...“ már nem is tudom, hogy hívták a cipőgyárost, akinek neve ebben a reklámban szerepelt... szóval odaadom az idézésemet az altisztnek — az átveszi és kiderül, hogy a tizenhármas szám vagyok. Még ez is. Pontosan a tizenharmadik. Nem vagyok babonás, de erre mégis ludbőrözik a hátam Akkor leülök — és várok. Várok és várok és várok! Mint például most is. Azt hiszem délre sor kerül rám... Hát egészen bizonyos, hogy abban az ügyben, amelyben én most itt vagyok, tökéletesen igazam van. Ott az ajtó mögött ülő közhatalom ezt kétségkívül gyorsan el is fogja ismerni és én megelégedetten fogok távozni. Mégis egész napra maradt bennem valami feszültség, — valami fölösleges izgalom, mert a várakozásnak ez a hosszadalmas bizonytalansága előveszi az idegeimet. Estére majd be kell vennem valami csillapítót!... — elhallgat és a balkezével az állát simogatja izgatottan. Csapzott hajából egyik tincs belóg a homlokába, hirtelen megigazítja- Azután önkéntelenül a zsebébe nyúl, kiveszi a cigarettatárcáját, de ránéz az altisztre, hogy mit szól rá s a tárca újra eltűnik a zsebben. A szomszédja kerekképü, pocakos úr, aranyszélű csiptető van az orrán, szivarzsebében háromféle töltőtoll és ceruza, a térdein degeszre tömött öreg táska. Őszülő ember, borotvált. Rövid, vastag ujjaival a táskát veregeti. — Én egyszerűbben fogom fel a dolgot! — mondja nevetve. — Ha néha kapok ilyen idézést, vagy meghívót, tudomásul veszem, hogy az aznapi délelőttöm — elveszett! Nem is jövök soha pontosan, — minek? Ha itt vagyok kilenckor, akkor három órát kell várni. Ha tízkor jövök, akkor kettőt... Viszont üzletember vagyok és voltaképen minden percre szükségem volna. Én ezt úgy tekintem, mint a mennykőcsapást, vagy a hajótörést. Megtörtént — minden sopánkodás hiába! Én ilyenkor megmondom a titkáromnak, hogy aznap senkit sem fogadok s ha nem jövök idején, mentsen ki az értekezletről, amelyre hivatalos volnék s ha egyig nem vagyok ott, akkor már ne is várjon, mert csak délután megyek be. Ez ellen semmit sem lehet tenni, barátom! Ez a délelőtt elveszett... Csak azon szoktam néha elgondolkozni, hogy velem együtt ugyanakkor hány és hány ember veszít szintén egy-két órát, esetleg egész délelőttöt — a munkanapjából ... Én ezt behozom valahogy ... De például egy olyan munkásember, aki órabérért dolgozik, annak minden elveszített félóra tényleges kár és ha most azt a sok így elvesztett munkaórát gondolatban próbálom megszorozni az esetek számával és megkísérlem utána számolni, hogy a nemzeti munkateljesítményből hetenként, hónaponként és évenként mennyi munkaidő megy egy kárba, akkor megvakarom a fejemet és azt mondom magamban, hogy talán mégis lehetne, de mindenesetre kellene ezen segíteni . . . . . Igen. . . Tagadhatatlanul kellene segíteni! Csak éppen az a kérdés, lehet-e? Mert különös dolog ez, hogy korunkban, amelyet divatos mostanában dinamikusnak nevezni, valóban a rohanás, a száguldás idejét éljük. A repülőgépek már olyan kilométer-óra teljesítménnyel zúgnak át az égen, hogy az ember még gondolatban is beleszédül. A rádió hullámain a hír már szinte megelőzi az eseményt, amelyről szól. Mindenki siet, fut, rohan, — az ember szinte szédül az élet mai forgatagában! Nálunk azonban közben szinte mindig és szinte mindenütt — várni kell! A járókelők eltapossák egymást, a villamosra szállók a lépcsőről lökik le a többit s egy félperces előnyért képesek az életüket kockáztatni, telefonon nyúzzák egymást reggeltől-estig, öt perc alatt el akarnak intézni mindent s akkor belépnek egy szobába éskényszeredetten leülnek, hogy várjanak három órát! Nem kell ám azt hinni, hogy a várakozások a hivatalszobákhoz volnának nálunk hozzátapadva. Aki volt már fogorvosi várószobában, tudja mi az, ki várni! Már most éppen az a kérdés, lehet-e ezen segíteni? Nos, épp a fogorvos példája mutatja, hogy igen. Van tudniillik Budapestnek egy kiváló fogorvosa, aki már egy negyedszázad előtt bevezette műtőjében azt a jó szokást, hogy a pácienst pontosan órára és percre rendeli oda. De az azután biztos is lehet, hogy a megadott időpontban tényleg sorra is kerül. Ha elkésik, az már az ő baja. Azóta sokan rátértek erre a módszerre, sajnos, nem elegen. Persze azt mondják ezzel szemben, hogy az eseteket nem lehet pontosan kiszámítani, egy kezelés esetleg nagyedórával tovább tart. Jó. Helyes! Akkor mindenki legfeljebb vár egy negyedórát, de nem vár két órát! Mert például ma nálunk egész rendszer az, hogy ugyanarra az órára szétküldenek egész sereg idézést vagy meghivót, úgyhogy a hivatalos ajtó előtt egyszerre valóságos fiók-kongreszszusok gyűlnek össze. Egy délelőttre például kitűznek itt vagy ott négy-öt ügyet s mégis minden idézés kilencre szól. Hát most nyilvánvaló, hogy kilenckor csak egy ügyet lehet elkezdeni. Miért ne lehetne ebben valami hozzávetőleges beosztást rendszeresíteni? Lehet, hogy ez laikus beszéd. Ha azonban megpróbálnák egyszer elrendelni, hogy egy bizonyos nap déli tizenkettedik óráján minden hivatalnál, intézménynél, közintézetnél meg kell állapítani, hogy az egyes előszobákban hány ember vár arra, hogy bemenjen egy ajtón és mióta vár, egész bizonyosan annyi idő jönne ki belőle, ami feltétlenül felkeltené például az iparügyi, vagy a kereskedelemügyi, vagy a földművelésügyi, vagy a közellátásügyi miniszter figyelmét. Végre is miért ne lehetne egyszer egy ilyen rögtönzött statisztikát is csinálni, — bármilyen együgyűnek és nevetségesnek is látszik ez a felvetett gondolat — ha a kis vidéki Sportegyesületecskéknek kihágás terhe mellett közölniök kell, hogy pl. teniszpályájukon két évvel ezelőtt hány nő- és hány fi-játékos dobálta a labdát. Ha az ember túlzó volna, azt lehetne mondani, hogy országunkat el kell nevezni a „nagy várakozások“ földjének. És milyen hiábavaló, milyen fölösleges nagy várakozások! Szándékosan nem beszélünk a háborús viszonyok és a közéletellátási nehézségek körül felmerülő várakozásokról. Már csak azért sem, mert ezeket lehetőleg megszüntették, vagy legalább is a lehető legkevesebbre csökkentették. De az a sok hiábavaló elvesztett óra, amit gyorsított ütemű életünkből a hibás, és meggyőződésünk szerint nem is olyan túlságosan nagy utánagondolással és igyekezettel jóval csökkenthető rendszer okoz, igazán olyan korszerűtlen valami, amiről végre egyszer beszélni kell Mert ez a sok hiábavaló várakozás nemcsak órákban jelent veszteséget, hanem a lelki hatásában is káros. Először is zavarttá, idegessé, ingerültté teszi a megváratott embereket. Ez viszont sok fölösleges összeütközést, haragot okoz. De valósággal rászoktatják az embereket arra is, hogy ne menjenek el pontosan oda, ahova hova vannak. Szinte mesterségesen újra tenyésztik az új Pató Pálokat, akik az „Ej, ráérünk arra még“ jelszavával kezdenek gondolkozni, minthogy ahhoz szoktatják őket, hogy ráérjenek, mert hiszen különben nem váratnák őket. . . A megváratást ugyanis az emberek nemcsak szenvedik, hanem gyakorolják is. Sehol a világon nincs elterjedve annyira az elkésés rossz szokása, mint nálunk, ahol alig van ember, aki betartja a találkozókat, aki pontosan jelenik meg az üléseken, aki idejében ott van a vacsorán s aki ne találná természetesnek azt, hogy saját becses személye félórás vagy órás késlekedését mindenki köteles térelemmel bevárni. A más idejével való pazarlás épp olyan közösség elleni vétek, mintha másokat közvetlenül károsítok meg anyagilag, vagy terhelem meg jogtalanul. A régen elmerült, úgynevezett jóvilágban lehet, hogy mindegy volt az a szinte ázsiai nyugalom, amellyel semmibe vettük egymásnak idejét és életét, munkáját és időbeosztását. Ma azonban, amikor mindenkinek többet és jobbat kell dolgoznia, mint azelőtt, amifelél nem mindegy többé sem az ember egyéni szempontjából, sem a köznek mindenféle szempontjából, hogy mindennel idejére el tudjunk készülni, hogy se munkaerő, se munkaidős kárba ne vesszen, s ne okozzon vele fölösleges hiányt vagy visszaesést a maga helyén, s nem lehetünk olyan könnyelműek, annyira nemtörődömök, hogy ne vigyázzunk minden egyes dolgozó magyar ember munkaidejének és munkalehetőségének, időbeosztásának és életütemének érdekeire. A várt leány várat nyer ... — ez a régi mondás lehet igaz, vagy lehetett igaz — valamikor. . . A megváratott ember azonban nem nyer várat, hanem azt veszíti el, amire az örök magyar várnak, ennek az ezer év óta annyiszor ostromolt és mégis diadalmasan fennmaradó várnak. Magyarországnak ma mindennél nagyobb szüksége van: a hasznos, alkotó munkára szükséges és nélkülözhetetlen Időt! Lapunk mai száma 24 fillér