Nemzeti Ujság, 1942. február (24. évfolyam, 26-48. szám)

1942-02-01 / 26. szám

1942. FEBRUÁR 1. Magyarország lakosságának száma: 14,733­ 000 NEMZETI ÚJSÁG BÁRÁNY A'vtvos «««• a *«‡»«‡"« Sajtóvállalat * XXIV. tot. 26. ^hTasz^ *9pTérigazi?ató ^ A S Á R H A P \ • ■ főszerkesztő TISZTELJÜK AZ ADÓT! irta: TÓTH £ÁSZ£Ó A hosszú, keskeny hivatali szoba ko­pott falán — néhány avult hirdetmény között — színes, idegenforgalmi plakát szomorkodik magában. Egymás mellé helyezett padokon és székeken felek ülnek. Mindegy, hogy milyen ügyben és melyik hivatalban. Ülnek és várnak. Reggel kilenc órakor kezdtek szállin­gózni, most féltizenegy — tele van velük a szoba. Amikor megjöttek, az idézést odaadták az ajtó előtt csönde­sen álló, jóindulatúan részvétlen altiszt­nek. Az szépen sorbarakta és meg­számozta. Egyik-másik ember néha odamegy hozzá, kérdez valamit, az altiszt szelíden válaszol. A fél vissza­megy a helyére, vagy odaáll az ablak­hoz és­­kinéz az utcára. Van olyan is, aki fel-alá jár. Egy fiatalember öt­­percenként kimegy a folyosóra, aztán megint visszajön. Néha megjelenik egy-egy ügyvéd, hóna alatt nagy, fe­kete táskával, odabólint az altisztnek, az csöndesen a fejét rázza. A táskás megint eltűnik. Ritkán nyílik a nagy ajtó, ,egy fél fordul ki rajta, utána másik megy be. Aki végzett, a roskadozó fogasról­ le­veszi a kabátját, némán köszön a többi felé, úgy megy el. Középen a padon két ismerős üldö­gél egymás mellett. Azt mondja az egyik: — Nem tudom, hogy más is úgy van-e Vele, engem rettenetesen idege­sít, ha idézést kapok valahová. Egy ilyen kis sárga cédula szigorú, nyom­tatott szövegével, hivatalos bélyegző­jével, nevemmel és címemmel, az idé­zett törvénycikkel és szakaszokkal, s bennem mindannyiszor valami olyan szorongást okoz, ami már szinte ha­sonló a lelkiismeretfurdaláshoz. Tudod, én olyan ember vagyok, aki sohasem csinál szabálytalanságot s talán nem is tudna véteni a törvény és a rend ellen. Mégis ilyenkor mindig elfog az ijedt­ség, — hátha valami rossz fát tettem a tűzre, csináltam valamit, vagy elmu­lasztottam valamit? ... Még legjobb, ha valami adóügyben idéznek, mert akkor tudom, hogy nem történhetik valami nagyobb bajom. Legfeljebb kevesebbet, vagy többet kell majd fizetnem... De ha már tanúnak idéz­nek, akkor napokon át izgatott vagyok. Ha pedig az idézésen vagy meghívón nincs pontosan rajta, hogy miért is kell megjelennem, akkor éjszaka fel­riadok álmomból és nem tudok elaludni, mert azon töröm a fejemet, mit akar tőlem ez, vagy az a magas hatóság. Ennélfogva, ha kilencre hív­tak, hétkor kelek, nyolckor elrohanok hazulról, hogy rendesen olyankor ér­kezzem, amikor még senkit sem talá­lok az alatt az ajtószám alatt, ami az idézésben szerepel. Ilyenkor megnyug­tatom magamat és leszaladok a leg­közelebbi kávéházba, mert az igen nagy sietségemben otthon elfelejtet­tem reggelizni. Mesterséges lassúság­gal próbálom elintézni a reggelit. Új­ságokat olvasok, de két perccel kilenc előtt veszem a kabátomat, rohanok vissza. Akkor azonban már rendesen van ott nyolc-tíz ember ,s én rémülten látom, hogy nem tudtam első lenni... Azt hiszem, ilyenkor az arcom erősen emlékeztet arra a régi híres fal­­­ragaszra, ahol a sarkutazó Cook pré­­j­mekbe burkolt fejével kétségbeesetten mered rá a földgömb északi sarkára, amelyen egy barna bakancs áll dia­dalmasan, alatta a felírással, hogy: „Megelőzött...“ már nem is tudom, hogy hívták a cipőgyárost, akinek neve ebben a reklámban szerepelt... szóval odaadom az idézésemet az altisztnek — az átveszi és kiderül, hogy a tizenhármas szám vagyok. Még ez is. Pontosan a tizenharmadik. Nem vagyok babonás, de erre mégis ludbőrö­­zik a hátam Akkor leülök — és várok. Várok és várok és várok! Mint például most is. Azt hiszem délre sor kerül rám... Hát egészen bizonyos, hogy abban az ügyben, amelyben én most itt vagyok, tökéletesen igazam van. Ott az ajtó mögött ülő közhatalom ezt kétségkívül gyorsan el is fogja ismerni és én megelégedetten fogok távozni. Mégis egész napra maradt bennem valami feszültség, — valami fölösleges izgalom, mert a várakozásnak ez a hosszadalmas bizonytalansága előveszi az idegeimet. Estére majd be kell ven­nem valami csillapítót!... — elhallgat és a balkezével az állát simogatja izga­­tottan. Csapzott hajából egyik tincs belóg a homlokába, hirtelen megiga­zítja- Azután önkéntelenül a zsebébe nyúl, kiveszi a cigarettatárcáját, de ránéz az altisztre, hogy mit szól rá s a tárca újra eltűnik a zsebben. A szomszédja kerekképü, pocakos úr, aranyszélű csiptető van az orrán, szivarzsebében háromféle töltőtoll és ceruza, a térdein degeszre tömött öreg táska. Őszülő ember, borotvált. Rövid, vastag ujjaival a táskát veregeti. — Én egyszerűbben fogom fel a dolgot! — mondja nevetve. — Ha néha kapok ilyen idézést, vagy meghívót, tudomásul v­eszem, hogy az aznapi délelőttöm — elveszett! Nem is jövök soha pontosan, — minek? Ha itt va­gyok kilenckor, akkor három órát kell várni. Ha tízkor jövök, akkor kettőt... Viszont üzletember vagyok és volta­­képen minden percre szükségem volna. Én ezt úgy tekintem, mint a mennykő­­csapást, vagy a hajótörést. Megtörtént — minden sopánkodás hiába! Én ilyen­kor megmondom a titkáromnak, hogy aznap senkit sem fogadok s ha nem jövök idején, mentsen ki az értekezlet­ről, amelyre­­ hivatalos volnék s ha egyig nem vagyok ott, akkor már ne is várjon, mert csak délután megyek be. Ez ellen semmit sem lehet tenni, bará­tom! Ez a délelőtt elveszett... Csak azon szoktam néha elgondolkozni, hogy velem együtt ugyanakkor hány és hány ember veszít szintén egy-két órát, esetleg egész délelőttöt — a mun­kanapjából ... Én ezt behozom vala­hogy ... De például egy olyan mun­kásember, aki órabérért dolgozik, an­nak minden elveszített félóra tény­leges kár és ha most azt a sok így elvesztett munkaórát gondolatban pró­bálom megszorozni az esetek számával és megkísérlem utána számolni, hogy a nemzeti munkateljesítményből he­tenként, hónaponként és évenként mennyi munkaidő megy egy kárba,­­ akkor megvakarom a fejemet és azt mondom magamban, hogy talán mégis lehetne, de mindenesetre kellene ezen segíteni . . . . . Igen. . . Tagadhatatlanul kellene segíteni! Csak éppen az a kérdés, lehet-e? Mert különös dolog ez, hogy korunkban, amelyet divatos mostanában dinamikus­nak nevezni, valóban a rohanás, a szá­guldás idejét éljük. A repülőgépek már olyan kilométer-óra teljesítménnyel zúgnak át az égen, hogy az ember még gondolatban is beleszédül. A rádió hul­lámain a hír már szinte megelőzi az eseményt, amelyről szól. Mindenki siet, fut, rohan, — az ember szinte szédül az élet mai forgatagában! Nálunk azon­ban közben szinte mindig és szinte mindenütt — várni kell! A járókelők eltapossák egymást, a villamosra szál­lók a lépcsőről lökik le a többit s egy félperces előnyért képesek az életüket kockáztatni, telefonon nyúzzák egymást reggeltől-estig, öt perc alatt el akarnak intézni mindent s akkor belépnek egy szobába és­­kényszeredetten leülnek, hogy várjanak három órát! Nem kell ám azt hinni, hogy a várakozások a hivatalszobákhoz volnának nálunk hoz­zátapadva. Aki volt már fogorvosi váró­szobában, tudja mi az, ki várni! Már most éppen az a kérdés, lehet-e ezen segíteni? Nos, épp a fogorvos példája mutatja, hogy igen. Van tudniillik Budapestnek egy kiváló fogorvosa, aki már egy negyedszázad előtt bevezette műtőjé­ben azt a jó szokást, hogy a pácienst pontosan órára és percre rendeli oda. De az azután biztos is lehet, hogy a megadott időpontban tényleg sorra is kerül. Ha elkésik,­­ az már az ő baja. Azóta sokan rátértek erre a módszerre, sajnos, nem elegen. Persze azt mondják ezzel szemben, hogy az eseteket nem lehet pontosan kiszámítani, egy keze­lés esetleg nagyedórával tovább tart. Jó. Helyes! Akkor mindenki legfeljebb vár egy negyedórát, de nem vár­­ két órát! Mert például ma nálunk egész rend­szer az, hogy ugyanarra az órára szét­­küldenek egész sereg idézést vagy meghivót, úgyhogy a hivatalos ajtó előtt egyszerre valóságos fiók-kongresz­­szusok gyűlnek össze. Egy délelőttre például kitűznek itt vagy ott négy-öt ügyet s mégis minden idézés­­ kilencre szól. Hát most nyilvánvaló, hogy kilenc­kor csak egy ügyet lehet elkezdeni. Miért ne lehetne ebben valami hoz­závetőleges beosztást rendszeresíteni? Lehet, hogy ez laikus beszéd. Ha azon­ban megpróbálnák egyszer elrendelni, hogy egy bizonyos nap déli tizenkette­dik óráján minden hivatalnál, intéz­ménynél, közintézetnél meg kell álla­pítani, hogy az egyes előszobákban hány ember vár arra, hogy bemenjen egy ajtón és mióta vár,­­ egész bizonyosan annyi idő jönne ki belőle, ami feltét­lenül felkeltené például az iparügyi, vagy a kereskedelemügyi, vagy a föld­művelésügyi, vagy a közellátásügyi miniszter figyelmét. Végre is miért ne lehetne egyszer egy ilyen rögtönzött statisztikát is csinálni, — bármilyen együgyűnek és nevetségesnek is látszik ez a felvetett gondolat — ha a kis vidéki Sportegyesületecskéknek kihágás terhe mellett közölniök kell, hogy pl. teniszpályájukon két évvel ezelőtt hány nő- és hány fi-játékos dobálta a labdát. Ha az ember túlzó volna, azt lehetne mondani, hogy országunkat el kell ne­vezni a „nagy várakozások“ földjének. És milyen hiábavaló, milyen fölösleges nagy várakozások! Szándékosan nem beszélünk a hábo­rús viszonyok és a közéletellátási ne­hézségek körül felmerülő várakozások­ról. Már csak azért sem, mert ezeket lehetőleg megszüntették, vagy legalább is a lehető legkevesebbre csökkentették. De az a sok hiábavaló elvesztett óra, amit gyorsított ütemű életünkből a hibás, és meggyőződésünk szerint nem is olyan túlságosan nagy utánagondo­­lással és igyekezettel jóval csökkenthető rendszer okoz,­­ igazán olyan korsze­rűtlen valami, amiről végre egyszer beszélni kell Mert ez a sok hiábavaló várakozás nemcsak órákban jelent veszteséget, hanem a lelki hatásában is káros. Először is zavarttá, idegessé, ingerültté teszi a megváratott embereket. Ez viszont sok fölösleges összeütközést, haragot okoz. De valósággal rászoktat­ják az embereket arra is, hogy ne men­jenek el pontosan oda, ahova hova van­nak. Szinte mesterségesen újra te­nyésztik az új Pató Pálokat, akik az „Ej, ráérünk arra még“ jelszavával kezdenek gondolkozni, minthogy ahhoz szoktatják őket, hogy ráérjenek,­­­ mert hiszen különben nem váratnák őket. . . A megváratást ugyanis az emberek nemcsak szenvedik, hanem gyakorolják is. Sehol a világon nincs elterjedve annyira az elkésés rossz szokása, mint nálunk, ahol alig van ember, aki be­tartja a találkozókat, aki pontosan jelenik meg az üléseken, aki idejében ott van a vacsorán s aki ne találná ter­mészetesnek azt, hogy saját becses személye félórás vagy órás késlekedé­sét mindenki köteles térelemmel be­várni. A más idejével való pazarlás épp olyan közösség elleni vétek, mintha másokat közvetlenül károsítok meg anyagilag, vagy terhelem meg jogtala­nul. A régen elmerült, úgynevezett jó­világban lehet, hogy mindegy volt az a szinte ázsiai nyugalom, amellyel sem­mibe vettük egymásnak idejét és életét, munkáját és időbeosztását. Ma azonban, amikor mindenkinek többet és jobbat kell dolgoznia, mint azelőtt, amifelél nem mindegy többé sem az ember egyéni szempontjából, sem a köznek mindenféle szempontjából, hogy min­dennel idejére el tudjunk készülni, hogy se munkaerő, se munkaidő­s kárba ne vesszen, s ne okozzon vele fölösleges hiányt vagy visszaesést a maga helyén, s nem lehetünk olyan könnyelműek, annyira nemtörődömök, hogy ne vigyázzunk minden egyes dol­gozó magyar ember munkaidejének és munkalehetőségének, időbeosztásának és életütemének érdekeire. A várt leány várat nyer ... — ez a régi mondás lehet igaz, vagy lehetett igaz — valamikor. . . A megváratott ember azonban nem nyer várat, hanem azt veszíti el, amire az örök magyar várnak, ennek az ezer év óta annyiszor ostromolt és mégis diadalmasan fenn­maradó várnak. Magyarországnak ma mindennél nagyobb szüksége van: a hasznos, alkotó munkára szükséges és nélkülözhetetlen­­ Időt! Lapunk mai száma 24 fillér

Next