Nemzeti Ujság, 1943. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1943-01-01 / 1. szám

' •'“ * ^ ** r -P ' i A Kormányzó hitvesének szózata a honvéd családokért » t Megszólalt egy gyászoló anyai szív: ^Felelj! Megtetted-e kötelességedet a harcolókért és családjukért? Legyen az adakozás a magyar társadalom áldozatkészségének legszebb ünnepe!66 A Magyar Távirati Iroda jelenti: ' ' t ■ t Nagybányai vitéz Horthy Miklósné, a Kormányzó Úr hitvese rádiófelhívással fordult a magyar társadalomhoz, azzal a kéréssel, hogy siessen azok családjai támogatására, akik most sokezer kilométerre otthonuktól fegyverrel kezükben védik a hazát. A Főméltóságú Asszony szózatát Szilveszter estéjén 6 óra 35 perckor vitéz Náray Antal nyugalmazott vezérőrnagy, a Rádió elnöke olvasta be a mikrofonba. A felhívás, amelyet éjfél után megismételnek a rádióban, így hangzik: • ; - , \ ■'i ‘ • * •- 1 ; r ' . Az áldozat és a kötelesség jogán hívok minden igaz magyart újabb áldozatokra. Negyedik esztendejében jár a világszerte tomboló háború s hazánk immár második éve fegyveres résztvevője, szenvedője, de minden megpróbáltatás ellenére is a nemzet örökkévalóságában hivő harcosa a népek sorsát eldöntő küzdelemnek. A háború, amelyet az Úristen akaratából egy ideig polgári nyugalomban szemlélhettünk, immár a mi életünkben is viharzik, kérlelhetetlenül szedi áldozatait azok közül, akik nekünk a legdrágábbak. Sok anya velem együtt tudja, milyen súlyos az a kereszt, amelyet hordozunk, meglátogatott bennünket a Mindenható s mi mindnyájan egyek vagyunk a fájdalomban, mi érezzük legjobban, mi az, magyarnak lenni. Éppen ezért most, amikor arról van szó, hogy meggyógyítjuk a háború sebei közül azokat, amelyeket emberi erővel meg lehet gyógyítani, jogunk van kérni, sőt kérnünk kell! Meg szeretnénk érinteni a szíveket, egyenként szembe szeretnénk nézni mindenkivel s hozzá intézni a kérdést: „Féléig! Megtetted-e te is kötelességedet a hazáért, enyhítetted-e azoknak a bánatát és gondját, akik hozzátartozójukat, atyjukat, fiaikat, testvéreiket családjuk támaszát és reménységét, vagy pedig egyetlen kenyérkeresőjüket veszítették el a becsület mezején? Levetted-e a gondot azoknak a válláról, akiknek családfői most is odakünn harcolnak a mi biztonságunkért és életünkért?“ Válaszoljon erre a kérdésre mindenki becsülete és lelkiismerete szerint. Ne szavakkal, ne ez együttérzés hangoztatásával, hanem némán: cselekedetekkel. Amikor ez év augusztusában azzal a kéréssel fordultam a társadalomhoz, hogy adjon mindenki tehetsége szerint téli holmit messze orosz földön harcoló véreink részére, kérő szavam meghalgatásra talált. Most még többet, még bensőségesebben kérek: a hadba vonultak családjainak, az emberfeletti áldozattal harcolók itthonmaradottainak. Január 17-étől február 7-éig országszerte minden eddiginél nagyobb arányú gyűjtést rendezünk a harctéren lévők itthonmaradottainak támogatására. Ezúttal pénzt kérünk: a tehetősektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk. Sok könnyet akarunk letörölni, a gondok áradatát feltartóztatni, tehát anyagi erőink határáig kérjük a társadalom támogatását. Gondoljunk arra, hogy a magyar haza ezer és ezer családja némán és zokszó nélkül soványabb kenyérrel, aggodalommal és önmegtagadással áldoz naponkint a magyar igazságnak, mert hozzátartozója mindnyájunk fennmaradásáért harcol, vagy szolgál. Gondoljunk katonáinkra, akiknek fegyvereit megacélozza, bátorságát és hősiességét fokozza az a tudás hogy itthon mindenki részt vállal családjának gondjaiból. A létünkért és népünk igazságáért folyó harctól függ minden. Az állam ezért minden fillért a háborúra áldoz és a lehetőség határain belül gondoskodik a harctéren lévőt otthonmaradottairól. De ez még nem elég! Szükséges, hogy maga a társadalom vegyen részt az áldozatban, kell, hogy az áldozatot egyenlően osszuk meg s ennek az emberi harcnak egyetlen eredményes fegyvere van: a jó szível adott fillérek és pengők tömege. Ez a gyűjtés több mint jótékonykodás, több mint emberi együttérzés megmutatása. Most látjuk majd, mennyire szereti népünk minden rétege, lakosságunk minden egyes része családját és azt a nagy közösséget, amelynek tagjai vagyunk s amellyel együtt élünk vagy pusztulunk ebben az országban. Adjatok ! Avassa a magyar társadalom ezt az alkalmat nemzeti áldozatkészségünk legszebb ünnepévé! Adjatok, hogy a legtöbbet áldozók hozzátartozóit, gyermekeit minél erősebben és melegebben ölelje át az örök Hungária istápoló karja! Adjatok, hogy az elkövetkező nemzedékek áldással emlékezzenek a ma élőkre, akik a szeretet és a jóság erőit is mozgósítani tudták! Adjatok azért a Magyarországért, amelynek eljöveteléért imádkozunk! Budapest, 1942 december hó 31. napján. HORTHY MIKLÓSNÉ Megszólalt egy anyai szív! Az együttérzés és a szivet sújtó fájdalom jogán fordul szavával azokhoz, akik átérzik, hogy mindnyájan egyek vagyunk a háború keresztjének hordozásában s annak átérzésében: mi az magyarnak lenni! Magyarország Kormányzójának hitvese fordul kérő szóval a magyar társadalomhoz s benne és általa a magyar lélek, az áldozatot hozó magyarság vérző szive szólal meg mindazokért, akik szenvednek, akik gyászolnak, akiknek szivét hét tőrrel járja át az aggodalom családjuk támaszáért és reménységéért. Ez a magyar anyai szív fordul a magyar társadalomhoz azokért, akik a becsület mezején elesetteket gyászolják, vagy akiknek atyjuk, fiaik, testvéreik vívják a nemzet életét, jövőjét megmentő önfeláldozás csatáját... Az anyai szív szavára felelni kell! Mindenkinek meg kell adnia a feleletet, lelkiismerete és képessége szerint. Mert mindenkiért harcolnak és véreznek honvédeink a fronton és mindenkiért szenvednek, aggódnak és szűkölködnek az itthonmaradottak. Nincs és nem lehet kivétel senki sem s minél szebben visszhangzik az anyai szó az egyes emberek lelkében s minél többet ad valaki még erején felül is, annál magyarabbnak, annál igazabb hazafinak, annál emberibb embernek érezheti magát. Nem hirdetni kell a közösséget és együttérzést, hanem cselekedettel bizonyítani, némán és készségesen, önként értetődően s annak tudatában, hogy a megszólalt anyai szív szavára — magyarhoz egyedül méltó módon — áldozatkészséggel felel. A Kormányzó Úr hitvese, aki immár több mint két évtized óta irányította a magyar társadalom segítő akcióját, ezúttal a magyar honvéd hozzátartozóiért emelte fel szavát. A Főméltóságú Asszony rengeteg könnyet törült már le, számtalan szív sebét gyógyította be, — de ezúttal még többet, még többet akar lenni. Minden eddigit felülmúló széleskörű gyűjtőakciót indított s ennek — magyar becsületünk követeli ezt! — tökéletes sikerrel kell végződnie. Mi, akik itthon élünk , viszonylagos nyugalomban és biztonságban hordozzuk a nemzetünkre súlyosodó megpróbáltatások terhét, becsületbeli kötelességünknek teszünk eleget, amikor feleletet adunk a gyászoló anyai szív szavára és adakozunk. Ezer és ezer család segítéséről,, bátorításáról és vigasztalásáról, elesettek hozzátartozóinak fölemeléséről, a harctéren csodálatos hősiességgel küzdő honvédeink szívének megnyugtatásáról van szó most. Ezért kell meghozni minden áldozatot. A sok sem lehet elég, ha a jövendő magyar életet biztosító lelki nyugalomról, zaklatott szíveket simogató szeretetről, valamennyiünknek, az egész nemzetnek létét biztosító győzelem lelki előfeltételeinek megadásáról van szó. Az akció, amely megindul a Főméltóságú Asszony szózata nyomán, minden eddigi gyűjtési akciót felülmúl kiterjedésében, a gyűjtés megszervezésében, a kívánt áldozatokban és a cél jelentőségében. A gyűjtésben szerepet visznek a társadalmi egyesületek, a közhatóságok, az érdekképviseletek, a társadalom valamennyi jelentős szervezete, de az igazi szereplők, akik résztvesznek a gyűjtési akcióban, maguk az adakozók, ők szerepelnek ezrekkel ha gazdagok, fillérekkel ha szegények, de mind jóérzéssel, magyar szível és a jövőért áldozni tudó lélekkel. És itt nem jótékonykodásért történik a gyűjtés és az adakozás, hanem annak bizonyságtételéért, hogy ki mennyire magyar, kinek mennyire mozdul meg az anyai szív szavára a szíve, s kiben mennyire elevenen élő valóság az életért, a jövőért cselekedni kész keresztény magyar szeretete. Távol, a Don-kanyarnál, az orosz steppén átviharzó téli levegőben, a tavasz melegségével hevíti fel majd a magyar vért az a tudat, hogy akik itthon maradtak, a szülők, a feleségek, a gyermekek nincsenek elhagyatva. A dermesztő hidegben éltető áramként ragadja meg katonáinkat a lelkesítő érzés, hogy nem hiába harcol s áldoz életet és vért, mert itthon mindenki egyetlen nagy család szeretetében együtt érez és együtt van. S akik itthon maradtak, azok aggodalmait, gyászát és fájdalmát fölemelő érzéssel nemesíti meg és hatja át a közösségben való biztonság tudata. Az a tudat, hogy nem szenvedünk hiába, mert érdemes magyarnak lenni, érdemes keresztet hordozni és érdemes a jövendőért a drága magyar vért hullatni. Adjatok! Ezzel a felhívással ismételjük meg a Főméltóságú Asszony felhívó szavát. Legyen ez az adakozás valóban a magyar áldozatkészség legszebb ünnepe. Áldozat a ma szenvedéséért, áldozat a holnap reménységéért s áldozat a halhatatlan nemzet Istennek tetsző szeretettel kivívott és megérdemelt életéért.