Nemzeti Ujság, 1943. február (25. évfolyam, 26-48. szám)

1943-02-02 / 26. szám

Lapunk mai száma Ió fillér IMS FERECAK i. JUBILEUMI­­^35»* E MF O JL A kiadásért felelősi Kedd 26 SZál­l A szerkesztésért felelősi 8AWAJn^LLAJOS Kiadja a Központi Sajtóvállalat % * T6£ü*Í£#2Ld‘^ A Donee és Voronyezs között folynak a súlyos harcok ­­ AR VÁK. BACCADAJA5 irta: TÓTH CÁST.CÖ X kb szobában szomorú Homály. Csak a rádió sárga szeme világít. Gyenge fénye a sarokba hull három Összebújt, sötét alakra Egy asszony ül jött, jobb karjával rövidnadrágos diák fiát öleli át, a másikkal csitri lányának haját simogatja, aki az ölébe hajtotta fejét. A sötétség és a bánat egyszerre borul rájuk... Az asszony már nem Sir, már túl van a könnyeken, csak me­reven néz maga elé és néha nagyot sóhajt. A kislány testét rázza a zoko­gás. A fiú karja, amellyel görcsösen fogja át anyja derekát, meg-megremeg, így ülnek most már napok óta... amióta megjött a rettentő hír... Ami­kor megtudta az asszony, hogy özvegy és a gyermekei árvák. Az ura, az apa, aki nyáron elment, virágos sapkája alatt büszke tekintetű, lelkes arcával *— nincs többé!... A nagy harc súlyos és véres áldozatai között ott pihen va­lahol a messze, messze havas orosz pusztaság hideg földjében. Egy-két napig még reménykedtek, hogy talán csak kósza hír, de azóta már hitelesen is tudják, hogy igaz. Api elesett a hazáért. Férfi volt, honvéd volt, hős volt! Ha ő meg a többiek, akik ott álltak, , ahol legerősebb, legvadabb volt az ellenség áradása, ahol a sűrű ködből hirtelen előtörő tömegroham a legádázabb düh­vel zúdult a magyar állásokra — nem vetik magukat gondolkozás nélkül a veszedelem elé, ha acélos magyar lel­kük kemény kötelességtudása nem ra­gadja őket magával a helytállás áldo­zatába, ha megfordulnak, ha megfuta­modnak — talán megmenekülhetett volna... De nem tették! Megálltak. Verekedtek, az utolsó pillanatig kitar­tottak a rettenetesen sokszoros túlerő ellen s azután elbuktak és meghaltak... Az asszony tudja, hogy igy történt. Az urának egyik kenyeres pajtása, aki valami csoda folytán kisebb bajjal megmenekült — csak a félszemét vesz­tette el s az egyik karján futott át egy golyó — itt volt tegnap náluk, az mesélte el. A szerény kis udvari lakás, ahol a komor téli időben még nappal is fel kell gyújtani a villanyt, azóta szinte teljesen elmerült a sötétségben és a gyászban... A fiú felkel, odamegy a rádióhoz, motoz rajta s egyszerre csak szép, meleg férfihang beszédét lehet hallani. Azt mondja el éppen, hogy odakünn valahol Oroszországban karácsony nap­ján hogyan ünnepeltek a magyar vité­zek. Elmeséli, milyen volt a kis tábor székely­ kapuja, milyen lett a honvé­dek karácsonyfája és mekkora meg­rendítő, keresztény, emberi élmény volt ezeknek az egyszerű lelkű kato­náknál: karácsonyi , áhítata. Azután el­beszéli, hogy hanglemezekre üzenete­ket vettek fel, amelyben ez is, az is, a harmadik is, a negyedik is, a tizedik is, a huszadik is egy pár szót küldött haza azoknak, akiket szeret­­ a szü­leinek, a márkájának, a gyerekeinek, az élete párjának. Ezután valóban kö­vetkeztek az üzenetek. Elfovódott han­gon, édes, meleg, könnyes szavak, a .................. '0­"'"T"1""" " ' " " ' fiaragondolás sóhajai, az eltéphetetlen szeretet kibuggyanó őszinte, egyszerű mondatai. Lehajtott fejjel hallgatják a kis szo­bában az üzenetek sorát. Az asszony szeméből lassan újra megindul a könny. A fiát, aki visszaült melléje, még erő­sebben szorítja magához, másik kezé­vel remegve simogatja kislánya nedves arcát... Jaj, milyen boldogok lehet­nek ezek, akikhez e percben megérkez­nek az elérhetetlen távolból a fiú, az apa, a jegyes, a férj, a testvér gyön­géd, drága szavai. Most hirtelen felkapja fejét az asszony. Ez a hang! Igen, ez a hang, ami most kiszáll feléjük a rádióból... nem, nincsen benne kétség, már a nevét is mondja, az ő nevét s már szól is feléjük az üzenet: — Kedveseim, ma karácsonykor, este nyolc órakor, amikor a fát meg­­gyújtjátok, gondoljatok rám... Én csak rátok gondolok és imádkozom értetek! Ti is imádkozzatok értem és — a hazáért!... Ezerszer, milliószor csókol — Apitok ... Az asszony már ott áll a rádió előtt, mellette a két gyerek és mind a hár­man úgy néznek a készülék kivilágított üveglapjára, mintha azon át el tudná­nak látni az irdatlan messzeségbe. Az özvegy szivében egy pillanatra feldobban a reménység, hátha!... Hátha mégsem — hiszen itt van a hangja!... Élő, édes, meleg hangja ... A gyerekek szivében is vadul döröm­­böl az öröm: — Apika él! — sikítja a kislány. — Lehet az? ... — kérdi halkan a fiú. De az asszony feje már szomoru­an lehanyatlik, remegő ujjai lekattintják a készülék gombját. Nem, nem, gyönyörű, pillanatnyi ámítás volt csak ez a hang, Apika szája nem beszél már többé! Milyen különös, vagy kétségbeej­tően furcsa a gépnek ez a varázslata:­­a sok-sok száz kilométer messziségéből, az el­nyúlt karácsony semmibe tűnt, örökre elszállt órájából elhozta Apika hang­ját... Szinte túlvilági üzenet... Már együtt ülnek újra, hárman a sötétbe borult sarokban, egymáshoz húzódva, remegve és némán. Sűrű homály van a szobában, amely bizony elég hűvös, hiszen tél van, A*. ulv.Vi imfa h­íru’vi’i... Mégis, ők szo­morú hárman, kipirult arccal ülnek s valami különös, szelíden zsongitó me­legség árad bennük. Az a hang, igen, az a hang... Amit karácsonykor viaszlemezre vettek, amit az a közöm­bös lemez hosszú, kalandos, nehéz utón hozott magával, bezárva, le­kötve, messzi időkre megörökítve, — hogy azután most, több, mint egy hó­nap múlva a lemez szabadjára engedje az élő hangot, amelynek indítója már elnémult örökre... De a szavakban, amelyek túlélték kimondósukat, ez a hang elmondta a megdicsőült halott — halhatatlan sze­­retetét. Mert a szeretet mindent túlél, és mindent megvált Az apa szeretete a gyermekéért, a férfié az élete sárjáért, a magyaré — a hazáért! Igen, a hazáért!... Ezt a szót még mindig hallják, az erős, igaz, tiszta hangot, amely ezt a szót mondta s mögötte Api arcát, a frisset, a lelkeset, a mosolygót, a bátrat, a sohasem csüg­­gedőt... A hazáért!... Mintha a sötét szobácskában hirtelen valami villódzó, kicsiny láng lobogna s mintha ettől a kicsi lángocskától kiragyogna és forró­sággal telnék meg körülöttük min­den ... Mintha nemcsak ez a homá­lyos szoba, nemcsak ez a kis lakás, hanem az egész ház és udvar, az egész utca, — az egész hideg, szürke, téli város kifényesednék és forró ára­dással volna tele. — A hazáért!.. ők hárman igy érzik... Bizonyos, hogy igy is van... így kell, hogy le­gyen! Nem hiszem, hogy legyen becsületes ember, aki ezekben a nehéz napokban s még nehezebb éjszakákon, amelyek hirtelen ránk szakadtak, ne érezte volna minduntalan újra, meg újra­­— még akkor is, ha magának egyetlen családtagja, vagy közeli szeretettje sincsen odakint a nagy küzdelem ko­mor puszta tévein, — az aggódásnak, a megrendülésnek, az együttérzésnek és a résztvevő szeretetnek mindennél hatalmasabb értelmét a szívében. Aki elolvasta a honvédvezérkar semmit sem titkoló, becsületesen őszinte jelen­téseit a voronyezsi harcokról, különö­sen azt a részletes, nyíltan beszélő tá­jékoztatást, amely vasárnap megje­lent, tisztába jöhetett e súlyos és meg­­próbáltatásos harc körülményeivel, jelentőségével és áldozataival. Mind­ezekből a közlésekből azonban nem­csak az derült ki, hogy voltak súlyos veszteségeink, hanem az is, hogy a túlerő győzhetett itt vagy ott fegyve­reink fizikai erején, de erkölcsi erőin­ken, hagyományos vitézi­­ szellemün­kön nem! Ha veszteségeink ezúttal nagyobbak voltak, mint eddig,­­ ez azért következett be, mert azok a ma­gyar katonák, akik odakint küzdöttek, a rájuk törő fenyegető veszedelemtől nem futottak el, hanem szembefor­dultak vele. Ha voltak halottaink és sebesültjeink, ez azért történt, mert a hőseink voltak! Az ilyen nehéz megpróbáltatások azonban az életet, halált jelentő há­borúban elkerülhetetlenek. A hősök pedig, akik feláldozták magukat a nemzetért, a legnagyobb és legtelje­sebb szolgálattal szemben, amelyet a hazának adtak,­­ kettőt követelhet­nek mindannyiunktól. Az egyik, hogy bátorságunk, kitartásunk és összefogá­sunk itthon méltó legyen az övékéhez. A másik, hogy emléküknek ne csak szobrokkal s nevüket márványba örö­kítő aranybeltükkel áldozzunk, hanem gondoljunk azokra, akik számára ők örökre elvesztek, mint családfenntar­tók, segítők, támogatók. A hősi halottak után özvegyek, ár­vák, elaggott szülők, elárvult testvé­rek maradtak. Ezeknek élete, sorsa, jövője nmcsak az állam gondoskodá­sát követeli, femem me égis a magyar társadalom testvéri szeretetét, áldoza­tos feléjük fordulását is. A hadiözvegy­ség, a hadiárvaság jelenthet szívbéli gyászt, de nem jelenthet szükséget* okozhat bánatot, de nem okozhat nél­külözést vagy nyomorúságot A család* amelynek fenntartója elesett a hazáért, elárvulhatott, de nem lehet elhagyat­­ott! A magyar állam egykor — mint kezdeményező a gyermekvédelem te­rén egész Európában — büszkén hir­dethette, hogy Magyaroszágon nincsen elhagyott gyermek. A magyar társa­dalomnak most úgy kell viselkednie, hogy később is vallhassa, hogy Magyar­­országon nincsen elhagyott hadiöz­­vegy, nincsen elhagyatott hadiárva. Ehhez pedig mindenekelőtt és min­­denekfelett szeretet szükséges — és a magyar közösség mélységes kötelesség­tudata. Nem pénzen fordul itt meg minden, illetőleg nemcsak pénztől függ, hanem, mint mindig mindenben, a lé­lektől, az emberi szívtől! A társada­lom nem nyugtathatja meg magát azzal, hogy a hadiözvegyekről és hadi­árvákról gondoskodni kötelessége az államnak. Ez is fontos, természetesen­ az állam erkölcsi, anyagi támogatása,, a hatóságok alapos és komoly segít­sége — elengedhetetlen. A hadiözve­gyek, hadi árvák ügye sohasem lehet egyszerű akta, — élmény kell hogy, legyen mindenki számára, aki hivata­losan foglalkozik vele. Mindez azonban nem elég. Az érzést, a szeretetet, az odaadó gondoskodást, a kutató és ke­reső figyelmességet csak a társadalom és annak jól megszervezett mozgalma adhatja meg. Talán arra is lehetne gondolni, hogy az állam hadigondozó tevékenysége és a társadalom ilyen irányú mozgalmai valami együttes, magasabb irányítás alá kerüljenek. A legfőbb azonban mégis az, hogy eleven legyen az érzés, minden magyar, emberben és magyar asszonyban, fiatalokban és öregekben, gazdagok­ban és szegényekben egyformán i­s, hadiözvegyek és hadiárvák felé áradó áldozatos testvéri szeretet és jót tenni­­akarás érzése. Nem is érzése, több annál: lelkiismeretfurdalásunk kell, hogy legyen! Serkentő és égető, lel­­kiismeretfurdalás, amely nem hagy nyugodni senkit, amely nem engedi meggyöngülni az érdeklődést és min­denkit arra sarkal és kényszerít, hogy amennyit maga tehet­, tegyen meg a hősök hátramaradottjaiért, sőt, többet tegyen annál, mint amennyit képzel, hogy tehet értük. Huszonöt évvel ezelőtt a fiatal vers­irónak, aki akkoriban sokat foglalko­zott a magyar népballadákkal s köz­ben széljegyzeteket irt a hadijelenté­­sekhez — egy éjszaka különös álma volt. A régi, szép ballada édes sorait hallotta a hosszú útra, szolgálatra menő árva gyerekekről, akiknek nin­csen, aki gondot viselne rájuk. Nagy, fekete erdőben jöttek a kis árvák, so­kan voltak, egyre többen, rengetegen.A, messze futó folyó partján, messze szilvák meredélyén elhullott magyar

Next