Nemzeti Ujság, 1943. február (25. évfolyam, 26-48. szám)
1943-02-02 / 26. szám
Lapunk mai száma Ió fillér IMS FERECAK i. JUBILEUMI^35»* E MF O JL A kiadásért felelősi Kedd 26 SZáll A szerkesztésért felelősi 8AWAJn^LLAJOS Kiadja a Központi Sajtóvállalat % * T6£ü*Í£#2Ld‘^ A Donee és Voronyezs között folynak a súlyos harcok AR VÁK. BACCADAJA5 irta: TÓTH CÁST.CÖ X kb szobában szomorú Homály. Csak a rádió sárga szeme világít. Gyenge fénye a sarokba hull három Összebújt, sötét alakra Egy asszony ül jött, jobb karjával rövidnadrágos diák fiát öleli át, a másikkal csitri lányának haját simogatja, aki az ölébe hajtotta fejét. A sötétség és a bánat egyszerre borul rájuk... Az asszony már nem Sir, már túl van a könnyeken, csak mereven néz maga elé és néha nagyot sóhajt. A kislány testét rázza a zokogás. A fiú karja, amellyel görcsösen fogja át anyja derekát, meg-megremeg, így ülnek most már napok óta... amióta megjött a rettentő hír... Amikor megtudta az asszony, hogy özvegy és a gyermekei árvák. Az ura, az apa, aki nyáron elment, virágos sapkája alatt büszke tekintetű, lelkes arcával *— nincs többé!... A nagy harc súlyos és véres áldozatai között ott pihen valahol a messze, messze havas orosz pusztaság hideg földjében. Egy-két napig még reménykedtek, hogy talán csak kósza hír, de azóta már hitelesen is tudják, hogy igaz. Api elesett a hazáért. Férfi volt, honvéd volt, hős volt! Ha ő meg a többiek, akik ott álltak, , ahol legerősebb, legvadabb volt az ellenség áradása, ahol a sűrű ködből hirtelen előtörő tömegroham a legádázabb dühvel zúdult a magyar állásokra — nem vetik magukat gondolkozás nélkül a veszedelem elé, ha acélos magyar lelkük kemény kötelességtudása nem ragadja őket magával a helytállás áldozatába, ha megfordulnak, ha megfutamodnak — talán megmenekülhetett volna... De nem tették! Megálltak. Verekedtek, az utolsó pillanatig kitartottak a rettenetesen sokszoros túlerő ellen s azután elbuktak és meghaltak... Az asszony tudja, hogy igy történt. Az urának egyik kenyeres pajtása, aki valami csoda folytán kisebb bajjal megmenekült — csak a félszemét vesztette el s az egyik karján futott át egy golyó — itt volt tegnap náluk, az mesélte el. A szerény kis udvari lakás, ahol a komor téli időben még nappal is fel kell gyújtani a villanyt, azóta szinte teljesen elmerült a sötétségben és a gyászban... A fiú felkel, odamegy a rádióhoz, motoz rajta s egyszerre csak szép, meleg férfihang beszédét lehet hallani. Azt mondja el éppen, hogy odakünn valahol Oroszországban karácsony napján hogyan ünnepeltek a magyar vitézek. Elmeséli, milyen volt a kis tábor székely kapuja, milyen lett a honvédek karácsonyfája és mekkora megrendítő, keresztény, emberi élmény volt ezeknek az egyszerű lelkű katonáknál: karácsonyi , áhítata. Azután elbeszéli, hogy hanglemezekre üzeneteket vettek fel, amelyben ez is, az is, a harmadik is, a negyedik is, a tizedik is, a huszadik is egy pár szót küldött haza azoknak, akiket szeret a szüleinek, a márkájának, a gyerekeinek, az élete párjának. Ezután valóban következtek az üzenetek. Elfovódott hangon, édes, meleg, könnyes szavak, a .................. '0"'"T"1""" " ' " " ' fiaragondolás sóhajai, az eltéphetetlen szeretet kibuggyanó őszinte, egyszerű mondatai. Lehajtott fejjel hallgatják a kis szobában az üzenetek sorát. Az asszony szeméből lassan újra megindul a könny. A fiát, aki visszaült melléje, még erősebben szorítja magához, másik kezével remegve simogatja kislánya nedves arcát... Jaj, milyen boldogok lehetnek ezek, akikhez e percben megérkeznek az elérhetetlen távolból a fiú, az apa, a jegyes, a férj, a testvér gyöngéd, drága szavai. Most hirtelen felkapja fejét az asszony. Ez a hang! Igen, ez a hang, ami most kiszáll feléjük a rádióból... nem, nincsen benne kétség, már a nevét is mondja, az ő nevét s már szól is feléjük az üzenet: — Kedveseim, ma karácsonykor, este nyolc órakor, amikor a fát meggyújtjátok, gondoljatok rám... Én csak rátok gondolok és imádkozom értetek! Ti is imádkozzatok értem és — a hazáért!... Ezerszer, milliószor csókol — Apitok ... Az asszony már ott áll a rádió előtt, mellette a két gyerek és mind a hárman úgy néznek a készülék kivilágított üveglapjára, mintha azon át el tudnának látni az irdatlan messzeségbe. Az özvegy szivében egy pillanatra feldobban a reménység, hátha!... Hátha mégsem — hiszen itt van a hangja!... Élő, édes, meleg hangja ... A gyerekek szivében is vadul dörömböl az öröm: — Apika él! — sikítja a kislány. — Lehet az? ... — kérdi halkan a fiú. De az asszony feje már szomoruan lehanyatlik, remegő ujjai lekattintják a készülék gombját. Nem, nem, gyönyörű, pillanatnyi ámítás volt csak ez a hang, Apika szája nem beszél már többé! Milyen különös, vagy kétségbeejtően furcsa a gépnek ez a varázslata:a sok-sok száz kilométer messziségéből, az elnyúlt karácsony semmibe tűnt, örökre elszállt órájából elhozta Apika hangját... Szinte túlvilági üzenet... Már együtt ülnek újra, hárman a sötétbe borult sarokban, egymáshoz húzódva, remegve és némán. Sűrű homály van a szobában, amely bizony elég hűvös, hiszen tél van, A*. ulv.Vi imfa híru’vi’i... Mégis, ők szomorú hárman, kipirult arccal ülnek s valami különös, szelíden zsongitó melegség árad bennük. Az a hang, igen, az a hang... Amit karácsonykor viaszlemezre vettek, amit az a közömbös lemez hosszú, kalandos, nehéz utón hozott magával, bezárva, lekötve, messzi időkre megörökítve, — hogy azután most, több, mint egy hónap múlva a lemez szabadjára engedje az élő hangot, amelynek indítója már elnémult örökre... De a szavakban, amelyek túlélték kimondósukat, ez a hang elmondta a megdicsőült halott — halhatatlan szeretetét. Mert a szeretet mindent túlél, és mindent megvált Az apa szeretete a gyermekéért, a férfié az élete sárjáért, a magyaré — a hazáért! Igen, a hazáért!... Ezt a szót még mindig hallják, az erős, igaz, tiszta hangot, amely ezt a szót mondta s mögötte Api arcát, a frisset, a lelkeset, a mosolygót, a bátrat, a sohasem csüggedőt... A hazáért!... Mintha a sötét szobácskában hirtelen valami villódzó, kicsiny láng lobogna s mintha ettől a kicsi lángocskától kiragyogna és forrósággal telnék meg körülöttük minden ... Mintha nemcsak ez a homályos szoba, nemcsak ez a kis lakás, hanem az egész ház és udvar, az egész utca, — az egész hideg, szürke, téli város kifényesednék és forró áradással volna tele. — A hazáért!.. ők hárman igy érzik... Bizonyos, hogy igy is van... így kell, hogy legyen! Nem hiszem, hogy legyen becsületes ember, aki ezekben a nehéz napokban s még nehezebb éjszakákon, amelyek hirtelen ránk szakadtak, ne érezte volna minduntalan újra, meg újra— még akkor is, ha magának egyetlen családtagja, vagy közeli szeretettje sincsen odakint a nagy küzdelem komor puszta tévein, — az aggódásnak, a megrendülésnek, az együttérzésnek és a résztvevő szeretetnek mindennél hatalmasabb értelmét a szívében. Aki elolvasta a honvédvezérkar semmit sem titkoló, becsületesen őszinte jelentéseit a voronyezsi harcokról, különösen azt a részletes, nyíltan beszélő tájékoztatást, amely vasárnap megjelent, tisztába jöhetett e súlyos és megpróbáltatásos harc körülményeivel, jelentőségével és áldozataival. Mindezekből a közlésekből azonban nemcsak az derült ki, hogy voltak súlyos veszteségeink, hanem az is, hogy a túlerő győzhetett itt vagy ott fegyvereink fizikai erején, de erkölcsi erőinken, hagyományos vitézi szellemünkön nem! Ha veszteségeink ezúttal nagyobbak voltak, mint eddig, ez azért következett be, mert azok a magyar katonák, akik odakint küzdöttek, a rájuk törő fenyegető veszedelemtől nem futottak el, hanem szembefordultak vele. Ha voltak halottaink és sebesültjeink, ez azért történt, mert a hőseink voltak! Az ilyen nehéz megpróbáltatások azonban az életet, halált jelentő háborúban elkerülhetetlenek. A hősök pedig, akik feláldozták magukat a nemzetért, a legnagyobb és legteljesebb szolgálattal szemben, amelyet a hazának adtak, kettőt követelhetnek mindannyiunktól. Az egyik, hogy bátorságunk, kitartásunk és összefogásunk itthon méltó legyen az övékéhez. A másik, hogy emléküknek ne csak szobrokkal s nevüket márványba örökítő aranybeltükkel áldozzunk, hanem gondoljunk azokra, akik számára ők örökre elvesztek, mint családfenntartók, segítők, támogatók. A hősi halottak után özvegyek, árvák, elaggott szülők, elárvult testvérek maradtak. Ezeknek élete, sorsa, jövője nmcsak az állam gondoskodását követeli, femem me égis a magyar társadalom testvéri szeretetét, áldozatos feléjük fordulását is. A hadiözvegység, a hadiárvaság jelenthet szívbéli gyászt, de nem jelenthet szükséget* okozhat bánatot, de nem okozhat nélkülözést vagy nyomorúságot A család* amelynek fenntartója elesett a hazáért, elárvulhatott, de nem lehet elhagyatott! A magyar állam egykor — mint kezdeményező a gyermekvédelem terén egész Európában — büszkén hirdethette, hogy Magyaroszágon nincsen elhagyott gyermek. A magyar társadalomnak most úgy kell viselkednie, hogy később is vallhassa, hogy Magyarországon nincsen elhagyott hadiözvegy, nincsen elhagyatott hadiárva. Ehhez pedig mindenekelőtt és mindenekfelett szeretet szükséges — és a magyar közösség mélységes kötelességtudata. Nem pénzen fordul itt meg minden, illetőleg nemcsak pénztől függ, hanem, mint mindig mindenben, a lélektől, az emberi szívtől! A társadalom nem nyugtathatja meg magát azzal, hogy a hadiözvegyekről és hadiárvákról gondoskodni kötelessége az államnak. Ez is fontos, természetesen az állam erkölcsi, anyagi támogatása,, a hatóságok alapos és komoly segítsége — elengedhetetlen. A hadiözvegyek, hadi árvák ügye sohasem lehet egyszerű akta, — élmény kell hogy, legyen mindenki számára, aki hivatalosan foglalkozik vele. Mindez azonban nem elég. Az érzést, a szeretetet, az odaadó gondoskodást, a kutató és kereső figyelmességet csak a társadalom és annak jól megszervezett mozgalma adhatja meg. Talán arra is lehetne gondolni, hogy az állam hadigondozó tevékenysége és a társadalom ilyen irányú mozgalmai valami együttes, magasabb irányítás alá kerüljenek. A legfőbb azonban mégis az, hogy eleven legyen az érzés, minden magyar, emberben és magyar asszonyban, fiatalokban és öregekben, gazdagokban és szegényekben egyformán is, hadiözvegyek és hadiárvák felé áradó áldozatos testvéri szeretet és jót tenniakarás érzése. Nem is érzése, több annál: lelkiismeretfurdalásunk kell, hogy legyen! Serkentő és égető, lelkiismeretfurdalás, amely nem hagy nyugodni senkit, amely nem engedi meggyöngülni az érdeklődést és mindenkit arra sarkal és kényszerít, hogy amennyit maga tehet, tegyen meg a hősök hátramaradottjaiért, sőt, többet tegyen annál, mint amennyit képzel, hogy tehet értük. Huszonöt évvel ezelőtt a fiatal versirónak, aki akkoriban sokat foglalkozott a magyar népballadákkal s közben széljegyzeteket irt a hadijelentésekhez — egy éjszaka különös álma volt. A régi, szép ballada édes sorait hallotta a hosszú útra, szolgálatra menő árva gyerekekről, akiknek nincsen, aki gondot viselne rájuk. Nagy, fekete erdőben jöttek a kis árvák, sokan voltak, egyre többen, rengetegen.A, messze futó folyó partján, messze szilvák meredélyén elhullott magyar