Nemzeti Ujság, 1943. augusztus (25. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-01 / 172. szám
3\. .. . IMS ATI&ftZTUS 1 Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter nyilatkozik a Nemzeti Újságnak , y 1 ' ^ .JUHI LEUHI "V F OLY NEMZETI ÚJSÁG A kiadásért felelős 17a A szerkesztésért felelő*j nanu ii vau • a iaa ,» w3S3nt3|ff l/2a SZ3fH jl . «rta a , BARANYAY LAJOS Ifiarlia a IfArnniili CaitAtfállalat wTI.7-^ •) D* TÓTH LÁSZLÓ vezérigaztató. I%S3€fj3 3 KOZBOflfj SSjtOVdih313( V főszerkesztő A MAGYAROK AZ ÉJSZAKÁBAN Írta: TÓTH LÁSZLÓ A kis fehér hajó szorgalmas zakatolással igyekszik felfelé a sötétedő nyári estben. Orra fáradhatatlanul hasitja a vizet s csavarja után habzó hullám örvénylik, hogy azután egyre kisebbedve, fáradtan locsolgassa a partot, amelynek fűzfáira szürke pára borult. A hajó ablakaiból sárga fény hull a vizre, a kéményből ritka fekete füst gomolyog s az a pár utas, aki ilyen későn megy vele, az elülső fedélzetre húzódik. Ennek a közepén hosszú kettős pad vonul végig, a közepén magas támla, amelynek innen is, onnan is neki lehet dőlni, de a hátak és fejek szinte egymásba ütődnek, ahogy egymás mellett és egymást mégsem látva, unottan révedeznek a hosszadalmas hajókázásban, ki a budai, ki a pesti homályba burkolódzó s lassan elsuhanó, jól ismert körvonalait kutatva. A gép ütemes zaján kívül se közel, se távol nincs semmi hang, ami az esti csendet zavarná. Ha két ember, még oly halkan is, beszélgetni kezd, nem igen titkolódzhatik, minden szót tisztán, élesen hallani. Különösen, ha a középpadon ülnek, akkor a háttal nekik ülő szomszéd még a suttogást is kénytelen meghallani. Egy idősebb — ötven-ötvenöt éves, őszes úr s egy fiatal — harminc év körüli — ül egymás mellett. Az öregebb beszéde lassú, de határozott és erős hangú. A fiatal csendesen, fáradtan és lehangoltan felel rá. A beszélgetésükből érezni, hogy közeli kapcsolat, rokonság, vagy régi, meghitt ismeretség van közöttük. — Nincs igazad... A saját öntudatunk a legfontosabb!... Rágalmak, vártak, igaztalan beállítások, veszélyesek lehetnek, de ha tiszta a lelkiismeret, nyugodtan lehet velük szembenézni ... •— mondta éppen az idősebb férfi. — Egy embernél talán — felelte a másik —, de egy nemzetnél! — Annál is ... Sőt, annál még inkább. Nézd, én már sokat megértem és megtanultam, hogy mindent, még magunkat is tárgyilagosan, elfogulatlanul kell nézni, — szenvedélyek, ábrándozások, előítéletek és túlzott reménykedések nélkül... Te néha bizonyosan elitéltél magadban, hogy sok hevüléseteket kétkedéssel, túláradó lelkesedéseteket bizalmatlansággal, rajongásaitokat aggodalommal kisértem és ezt mindig meg is mondtam ... öreg salabakter, gondoltad magadban sokszor, ugye? ... — Azt nem — felelte mentegetődzve a fiatalember — csak éppen... nem értettelek... — Hát hiszen igen, ez általában mindig a legnagyobb baj a nemzedékek között, hogy nem igen értik meg egymást. Ami azonban még rosszabb, hogy nem is próbálják megérteni... Én amennyire emberi fogyatékosságom képes volt rá, mindig igyekeztem megérteni, ha nem is azt, amit beszéltetek és akartatok, hanem azt, hogy miért mondjátok és miért kívánjátok azt... De akárhogy is próbálgattam, mindig íegmaradt bennem az érzés: nincsen igazatok ... Hogy mi tette ezt? Nem az a huszonöt év, ami közöttünk van, hanem az a velem született s ráadásul még belém is nevelt s mindenek fölébe tapasztalataimmal és gondolkodásommal el is mélyült emberségérzésem és magyarságtudatom ... Sohasem azért fordultam valami ellen, mert itt, hanem csak azért, hogy veszedelmesnek, idegennek, nekünk sehogyan sem valónak éreztem... A karórát, amikor divatba jött, furcsának találtam, de azután rászoktam, mert ügyesnek és hasznosnak ismertem meg. Nem volt olyan újszerű költő, vagy különös furcsa zene, amely ne tudott volna érdekelni... Még a jazzbandnél is fel tudtam fedezni az összhangzásban, egyes hangszerek színében valami olyat, ami érdekelt... De azért, mert érdekelt, nem jutott eszembe, hogy a magyar muzsika négerré való áthangszerelését követeljem... — No de hiszen mi is éppen a néger, meg a sokkal veszedelmesebb, mert közelibb, idegen hatástól féltettük a magyarságot. — Hogyne, persze. . De látod, hogy csak a magyar nyelvről beszéljünk, mindig üldöztem és irtottam a budapesti nyelv fertelmes hibáit, amelyek a körúti irodalomból és a kávéházi beszédből szövődtek bele fertőzően a nyelvünkbe. De nemcsak a zsidó nyelvrontást, hanem a germanizmusokat és az amerikanizmusokat is aggódva figyeltem és próbáltam a magyar beszédtől, írástól távoltartani. . . Dehát nem erről van szó. Sokkal nagyobb dolgokról... Mindattól, amit ti csináltatok, nem azért tartottam, mintha attól féltem volna, hogy eszméitek és terveitek meg tudják hódítani az egész magyarságot. . . Nem. Sokkal többre értékeltem mindig a magyar ember valóságérzékét, ítélő józanságát és századokon át kifejlődött történelmi tudatosságát, semhogy feltegyem, majd máról-holnapra egyszerre mindezt elveti magától és ész nélkül megy utánatok! . . . Csak az volt az aggodalmam, hogy vezető értelmiségünk és abban éppen a fiatalabb nemzedék lassan-lassan éppen a sajátos magyar gondolkozásmódtól s az abból következő életformától távolodik el. . . Azaz elhalványodik benne a magyar öntudatosság s a kor elgépiesedése és brutális behatásai kiesik, mert folytonosan sorvasztják benne azt a magasabbrendű emberségérzést, amelyről a magyar nemzet híres volt. — Igen, lovagiasnak neveztek bennünket Nyugaton, — mondta keserűn a fiatalember — és közbe tönkretettek és megnyomorítottak bennünket. . . — Igaz ... De ne felejtsd el, hogy előbb következett be az országban a magyar életérdek félreismerése, a nemzeti lélek egyensúlyának megbillenése, régi erényeinknek megtagadása és magyarsági öntudatunk elhomályosodása. Mert hiszen más nem magyarázhatja meg a hirtelen összeomlást s azt a szrencsétlen tényt, hogy ellenállás nélkül elfogadtuk könnyelmű hazardőrök, politikai kalandorok és közönséges bűnözők uralmát. Ezek akkor jóval a háború elvesztése előtt világáramlatok s ragyogó jelszavaiba öltözötten kisértették meg a magyarságot és lassan úgy feldúlták belső egységünket és közéletünk egész szerkezetét, hogy az értelmiség és a magyar tömeg észre sem vették — és máris áldozatai voltak az idegen áfiumnak. — Csakhogy odakünn a nyugati világban most ugyanezek szórják ellepünk a rágalmakat és ezek spekulálnak lelki megtörésünkre. — Rosszul számítanak. Először is azért, mert ahol ők ma nyüzsögnek és fontoskodnak, minden józan gondolkozású ember tudja róluk, hogy a tizennyolcas politikai kaland és a tizenkilences őrült bolsevista kísérlet bűnösei és részesei mögött egyetlen ember sem áll ma Magyarországon — és nem is fog állni soha! ... A másik, amiben szerencsére tévednek, hogy itt most nem meghasonlott és összeomlott nemzet áll, hanem szilárd, rendtartó, ősi hagyományokban és történelmi hivatásérzésben erősen álló és öntudatosan élő nemzetállam őrzi nagy szerepét és rendeltetését. A mai Magyarországgal szemben nemcsak teljesen alaptalan, de értelmetlen és nevetséges is minden olyan vádaskodás, amely bennünket feudális bagolyvárnak, osztályuralomnak, vagy méginkább valamiféle parancsuralomnak akarna feltüntetni. . . Magyarország szabad, független, alkotmányos állam, amely a forradalmak után a nép akaratából állította helyre jogfolytonosságát és ezt az ősi életformát sem akkor, sem azóta sohasem tagadta meg. . . Magyarország az 1918—19. tragikus tévedését leszámítva, semmiféle politikai divatért, semmiféle idegen világáramlatért nem tagadta meg a maga magyar egyéniségét. Nem lett senkinek szolgai utánzója, nem lett politikai hullámzások játékszere, hanem maradt, ami volt; szentistváni ország, annak teljes és tökéletes értelmében ... A kor nagy változásait mi is figyeltük, de magyarságban, emberségben nem változtunk ... Nem váltottunk sem külső habitust, sem belső lelkiséget... Pontosan tudtuk az igazságot s aszerint éltünk és cselekedtünk, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját történelmi egyénisége s hogy minden nemzet a maga számára csinálja, akár fejlődéssel, akár forradalommal a változó életformákat, amelyek csak az ő számukra valók. Mi nem utánoztuk a politikában sem a népfrontokat, sem más hasonló berendezéseket, de nem tettük ezt más ellenkező rendszerekkel sem ... Mert mi mindig a saját életünket akartuk élni és folytatni, szabadon, önállóan és függetlenül. Magyarországon ma is az az alkotmányosság van, amely nemzetünket ezer évig éltette: az a nemzeti önkormányzat, amely sohasem engedné meg, hogy sorsának intézésébe bele ne szóljon. De a szabadság nálunk felelősséggel párosul s a népakarat a törvényes formák között érvényesül. Régi szokásunkhoz híven, tiszteljük a tekintélyt, mégpedig a legszebbet és legnagyobbat, amit politikai szellem valaha teremtett Európában, — a Szent Koronáét. Ebben a nagy nemzeti és emberi közösségben élünk, az államhatalmak megfelelő megosztottságában, — a nemzet akaratából és akarata szerint alkotott törvények alapján. Magyarország kormányzóját a nemzeti akaratot képviselő nemzetgyűlés választotta és emelte tisztjébe, de a megválasztott kormányzó a független és szabad magyar állam ezeréves alkotmányosságára tett esküt... Ez a nemzetgyűlés pedig, amely így a jogfolytonosság útjára tért újra a forradalmi részek után, vitathatatlanul az ország közvéleményét képviselte. Hiszen akkor — éppen a győztes hatalmak kívánságára s az európai közfelfogás szerint valóságos népszavazásban született, — képviselőit a legáltalánosabb egyenlő és titkos választójog alapján választották meg s idehaza és külföldön egyformán elfogadták a nemzeti akarat és a hamisítatlan közvélemény kifejezőjének... Magyarországon azóta is fennálló törvényeink szerint felelős kormány intézi az ország ügyeit és törvényes alapokon létrejött országgyűlés hozza a törvényeket és ellenőrzi a kormányt... Az, hogy a háború alatt minden szabadságnak bizonyos korlátjai vannak, ez a tétel nemcsak nálunk érvényes, hanem az egész világon, de ez soha, — egy pillanatra sem — jelentette azt, mintha Magyarország akármilyen rövid időre is elhagyta volna az emberi szabadság, az állami függetlenség és a nemzeti önkormányzat elveit és intézményeit... Mi tiszteltük más népek életét s nemcsak azért nem avatkoztunk bele másokéba, mert kicsinyország vagyunk, hanem azért, mert ez szellemileg és történetileg nagy nemzetünknek lelkével állott volna ellentétben. — És azt hiszed, — szólt közbe hosszú hallgatás után a másik, — hogy ezt mind, igy, — tudják is rólunk? — Mondottam, a legelső, hogy — mi magunk tudjuk magunkról! Mert ne felejtsük el, harcban és küzdelemben állunk, lelki erőinknek érintetlenül kell maradniok, hitünk igazságainkban, bizalmunk önmagunkban — nem inoghat meg! Igen is, harcban vagyunk, azzal az istentelen és embertelen rendszerrel szemben, amelyet egyszer nekünk már keservesen el kellett szenvednünk s éppen az európai műveltség, éppen a keresztény emberi szellem védelmében voltunk kénytelenek mi is hadba szállni Ez azonban éppen ezeréves hivatásunkból következett, de ezeréves hagyományunknak felelt meg az is, hogy nekünk most sem voltak és nincsenek is hódító céljaink. Mi nem akarunk mást, mint békességben élni és dolgozni Szent István országáért és az egész világért Mi nem akarjuk elvenni másét, csak azt akarjuk, hogy miénk legyen az, ami a történelem igazsága szerint bennünket megillet... Mi tehát nem képviselünk sem az isteni Gondviselés, sem semmiféle elképzelhető földi ítélőszék előtt mást, mint ami magyarságunk érdeménél és emberségünk jogánál fogva bennünketmegillet. — Gondolod, hogy igazságot is fogunk kapni? — Én csak arról beszélek, hogy nekünk magunknak, hogy kell viselked- Lapunk mai száma 40 fillér