Nemzeti Ujság, 1943. augusztus (25. évfolyam, 172-196. szám)

1943-08-01 / 172. szám

­3\. .. . IMS ATI&ftZTUS 1 Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter nyilatkozik a Nemzeti Újságnak , y 1 ' ^ .JUHI LEUHI "V F OLY NEMZETI ÚJSÁG A kiadásért felelős 17a A szerkesztésért felelő*j nanu ii vau • a iaa ,» w3S3nt3|ff l/2a SZ3fH jl . «r­ta a , BARANYAY LAJOS Ifiarlia a IfArnniili CaitAtfállalat wTI.7-^ •) D* TÓTH LÁSZLÓ vezérigaztató. I%S3€fj3 3 KOZBOflfj SSjtOVdih313( V főszerkesztő A MAGY­AROK AZ ÉJSZAKÁBAN Írta: TÓTH LÁSZLÓ A kis fehér hajó szorgalmas zakato­lással igyekszik felfelé a sötétedő nyári estben. Orra fáradhatatlanul hasitja a vizet s csavarja után habzó hullám ör­vénylik, hogy azután egyre kisebbedve, fáradtan locsolgassa­ a partot, amelynek fűzfáira szürke pára borult. A hajó ablakaiból sárga fény hull a vizre, a kéményből ritka fekete füst gomolyog s az a pár utas, aki ilyen későn megy vele, az elülső fedélzetre húzódik. Ennek a közepén hosszú kettős pad vonul végig, a közepén magas támla, amelynek innen is, onnan is neki lehet dőlni, de a hátak és fejek szinte egy­másba ütődnek, ahogy egymás mellett és egymást mégsem látva, unottan révedeznek a hosszadalmas hajó­­kázásban, ki a budai, ki a pesti homályba burkolódzó s lassan el­suhanó, jól ismert körvonalait ku­tatva. A gép ütemes zaján kívül se közel, se távol nincs semmi hang, ami az esti csendet zavarná. Ha két ember, még oly halkan is, beszél­getni kezd, nem igen titkolódzhatik, minden szót tisztán, élesen hallani. Kü­lönösen, ha a középpadon ülnek, akkor a háttal nekik ülő szomszéd még a sut­togást is kénytelen meghallani. Egy idősebb — ötven-ötvenöt éves, őszes úr s egy fiatal — harminc év körüli — ül egymás mellett. Az öregebb beszéde lassú, de határozott és erős hangú. A fiatal csendesen, fáradtan és lehangol­­tan felel rá. A beszélgetésükből érezni, hogy közeli kapcsolat, rokonság, vagy régi, meghitt ismeretség van közöttük. — Nincs igazad... A saját öntuda­tunk a legfontosabb!... Rágalmak, vá­rtak, igaztalan beállítások, veszélyesek lehetnek, de ha tiszta a lelkiismeret, nyugodtan lehet velük szembenézni ... •— mondta éppen az idősebb férfi. — Egy embernél talán — felelte a másik —, de egy nemzetnél! — Annál is ... Sőt, annál még inkább­. Nézd, én már sokat megértem és meg­tanultam, hogy mindent, még magunkat is tárgyilagosan, elfogulatlanul kell nézni, — szenvedélyek, ábrándozások, előítéletek és túlzott reménykedések nélkül... Te néha bizonyosan elitéltél magadban, hogy sok hevüléseteket két­kedéssel, túláradó lelkesedéseteket bi­zalmatlansággal, rajongásaitokat aggo­dalommal kisértem és ezt mindig meg is mondtam ... öreg salabakter, gon­doltad magadban sokszor, ugye? ... — Azt nem — felelte mentegetődzve a fiatalember — csak éppen... nem értettelek... — Hát hiszen igen, ez általában mindig a legnagyobb baj a nemzedékek között, hogy nem igen értik meg egy­mást. Ami azonban még rosszabb, hogy nem is próbálják megérteni... Én amennyire emberi fogyatékosságom képes volt rá, mindig igyekeztem meg­érteni, ha nem is azt, amit beszéltetek és akartatok, hanem azt, hogy miért mondjátok és miért kívánjátok azt... De akárhogy is próbálgattam, mindig íe­gmaradt bennem az érzés: nincsen igazatok ... Hogy mi tette ezt? Nem az a huszonöt év, ami közöttünk van, hanem az a velem született s ráadásul még belém is nevelt s mindenek fölébe tapasztalataimmal és gondolkodásom­mal el is mélyült emberségérzésem és magyarságtudatom ... Sohasem azért fordultam valami ellen, mert itt, hanem csak azért, hogy veszedelmesnek, ide­gennek, nekünk sehogyan sem valónak éreztem... A karórát, amikor divatba jött, furcsának találtam, de azután rá­szoktam, mert ügyesnek és hasznosnak ismertem meg. Nem volt olyan újszerű költő, vagy különös furcsa zene, amely ne tudott volna érdekelni... Még a jazzbandnél is fel tudtam fedezni az összhangzásban, egyes hangszerek szí­nében valami olyat, ami érdekelt... De azért, mert érdekelt, nem jutott eszembe, hogy­­ a magyar muzsika négerré való áthangszerelését köve­teljem... — No de hiszen mi is éppen a néger, meg a sokkal veszedelmesebb, mert közelibb, idegen hatástól féltettük a magyarságot. — Hogyne, persze. . De látod, hogy csak a magyar nyelvről beszéljünk, mindig üldöztem és irtottam a buda­pesti nyelv fertelmes hibáit, amelyek a körúti irodalomból és a kávéházi beszédből­ szövődtek bele fertőzően a nyelvünkbe. De nemcsak a zsidó nyelv­rontást, hanem a germanizmusokat és az amerikanizmusokat is aggódva figyel­tem és próbáltam a magyar beszédtől, írástól távoltartani. . . Dehát nem erről van szó. Sokkal nagyobb dolgokról... Mindattól, amit ti csináltatok, nem azért tartottam, mintha attól féltem volna, hogy eszméitek és terveitek meg tudják hódítani az egész magyar­ságot. . . Nem. Sokkal többre értékel­tem mindig a magyar ember valóság­érzékét, ítélő józanságát és százado­kon át kifejlődött történelmi tudatos­ságát, semhogy feltegyem,­­ majd máról-holnapra egyszerre mindezt el­veti magától és ész nélkül megy utá­­natok! . . . Csak az volt az aggodal­mam, hogy vezető értelmiségünk és abban éppen a fiatalabb nemzedék las­­san-lassan éppen a sajátos magyar gondolkozásmódtól s az abból követ­kező életformától távolodik el. . . Azaz elhalványodik benne a magyar öntuda­tosság s a kor elgépiesedése és brutális behatásai kiesik, mert folytonosan sor­vasztják benne azt a magasabbrendű emberségérzést, amelyről a magyar nemzet híres volt. — Igen, lovagiasnak neveztek ben­nünket Nyugaton, — mondta keserűn a fiatalember — és közbe tönkretettek és megnyomorítottak bennünket. . . — Igaz ... De ne felejtsd el, hogy előbb következett be az országban a magyar életérdek félreismerése, a nem­zeti lélek egyensúlyának megbillenése, régi erényeinknek megtagadása és magyarsági öntudatunk elhomályoso­­dása. Mert hiszen más nem magyaráz­hatja meg a hirtelen összeomlást s azt a sz­rencsétlen tényt, hogy ellenállás nélkül elfogadtuk könnyelmű hazardő­­rök, politikai kalandorok és közönséges bűnözők uralmát. Ezek akkor jóval a háború elvesztése előtt világáramlatok s ragyogó jelszavaiba öltözötten kisértet­­­ték meg a magyarságot és lassan úgy feldúlták belső egységünket és közéle­tünk egész szerkezetét, hogy az értel­miség és a magyar tömeg észre sem vették — és máris áldozatai voltak az idegen áfiumnak. — Csakhogy odakünn a nyugati vi­lágban most ugyanezek szórják elle­pünk a rágalmakat és ezek spekulálnak lelki megtörésünkre. — Rosszul számítanak. Először is azért, mert ahol ők ma nyüzsögnek és fontoskodnak, minden józan gondol­­kozású ember tudja róluk, hogy a tizennyolcas politikai kaland és a tizenkilences őrült bolsevista kísérlet bűnösei és részesei mögött egyetlen ember sem áll ma Magyarországon — és nem is fog állni soha! ... A másik, amiben szerencsére tévednek, hogy itt most nem meghasonlott és összeomlott nemzet áll, hanem szilárd, rendtartó, ősi hagyományokban és történelmi hivatás­érzésben erősen álló és öntuda­tosan élő nemzetállam őrzi nagy sze­repét és rendeltetését. A mai Magyar­­országgal szemben nemcsak teljesen alaptalan, de értelmetlen és nevetséges is minden olyan vádaskodás, amely bennünket feudális bagolyvárnak, osz­tályuralomnak, vagy méginkább vala­miféle parancsuralomnak akarna fel­tüntetni. . . Magyarország szabad, füg­getlen, alkotmányos állam, amely a forradalmak után a nép akaratából állította helyre jogfolytonosságát és ezt az ősi életformát sem akkor, sem azóta sohasem tagadta meg. . . Magyarország az 1918—19. tragikus tévedését leszá­mítva, semmiféle politikai divatért, semmiféle idegen világáramlatért nem tagadta meg a maga magyar egyénisé­gét. Nem lett senkinek szolgai után­zója, nem lett politikai hullámzások játékszere, hanem maradt, ami volt; szentistváni ország, annak teljes és tö­kéletes értelmében .­.. A kor nagy vál­tozásait mi is figyeltük, de magyarság­ban, emberségben nem változtunk ... Nem­­ váltottunk sem külső habitust, sem belső lelkiséget... Pontosan tud­tuk az igazságot s aszerint éltünk és cselekedtünk, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját történelmi egyé­nisége s hogy minden nemzet a maga számára csinálja, akár fejlődéssel, akár forradalommal a változó életformákat, amelyek csak az ő számukra valók. Mi nem utánoztuk a politikában sem a népfrontokat, sem más hasonló beren­dezéseket, de nem tettük ezt más ellen­kező rendszerekkel sem ... Mert mi mindig a saját életünket akartuk élni és folytatni,­­ szabadon, önállóan és függetlenül. Magyarországon ma is az az alkotmányosság van, amely nemzetünket ezer évig éltette: az a nemzeti önkormányzat, amely sohasem engedné meg, hogy sor­sának intézésébe bele ne szóljon. De a szabadság nálunk felelős­séggel párosul s a népakarat a törvé­nyes formák között érvényesül. Régi szokásunkhoz híven, tiszteljük a te­kintélyt, még­pedig a legszebbet és legnagyobbat, amit politikai szellem valaha teremtett Európában, — a Szent Koronáét. Ebben a nagy nem­zeti és emberi közösségben élünk, az államhatalmak megfelelő megosztott­ságában, — a nemzet akaratából és akarata szerint alkotott törvények alapján. Magyarország kormányzóját a nemzeti akaratot képviselő nemzet­­gyűlés választotta és emelte tisztjébe, de a megválasztott kormányzó a füg­getlen és szabad magyar állam ezeréves alkotmányosságára tett esküt... Ez a nemzetgyűlés pedig, amely így a jog­folytonosság útjára tért újra a forra­dalmi részek után,­­ vitathatatlanul az ország közvéleményét képviselte. Hiszen akkor — éppen a győztes ha­talmak kívánságára s az európai köz­felfogás szerint valóságos népszavazás­­ban született, — képviselőit a legálta­lánosabb egyenlő és titkos választójog alapján választották meg s idehaza és külföldön egyformán elfogadták a nem­zeti akarat és a hamisítatlan közvéle­mény kifejezőjének... Magyarorszá­gon azóta is fennálló törvényeink szerint felelős kormány intézi az ország ügyeit és törvényes alapokon létre­jött ország­gyűlés hozza a törvényeket és ellenőrzi a kormányt... Az, hogy a háború alatt minden szabadságnak bizonyos korlát­jai vannak, ez a tétel nemcsak nálunk érvényes, hanem az egész világon, de ez soha, — egy pillanatra sem — je­lentette azt, mintha Magyarország akár­milyen rövid időre is elhagyta volna az emberi szabadság, az állami független­ség és a nemzeti önkormányzat elveit és intézményeit... Mi tiszteltük más népek életét s nemcsak azért nem avat­koztunk bele másokéba, mert kicsiny­­ország vagyunk, hanem azért, mert ez szellemileg és történetileg nagy nem­zetünknek lelkével állott volna ellen­tétben. — És azt hiszed, — szólt közbe hosszú hallgatás után a másik, — hogy ezt mind, igy, — tudják is rólunk? — Mondottam, a legelső, hogy — mi magunk tudjuk magunkról! Mert ne fe­lejtsük el, harcban és küzdelemben ál­lunk, lelki erőinknek érintetlenül kell maradniok, hitünk igazságainkban, bi­zalmunk önmagunkban — nem inoghat meg! Igen is, harcban vagyunk, azzal az istentelen és embertelen rendszerrel szemben, amelyet egyszer nekünk már keservesen el kellett szenvednünk s ép­pen az európai műveltség, éppen a ke­resztény emberi szellem védelmében voltunk kénytelenek mi is hadba szállni Ez azonban éppen ezeréves hivatásunk­ból következett, de ezeréves hagyomá­nyunknak felelt meg az is, hogy nekünk most sem voltak és nincsenek is hódító­ céljaink. Mi nem akarunk mást, mint békességben élni és dolgozni Szent István országáért és az egész világért Mi nem akarjuk elvenni másét, csak azt akarjuk, hogy miénk legyen­ az, ami a történelem igazsága szerint bennünket megillet... Mi tehát nem képviselünk sem az isteni Gondviselés, sem semmi­féle elképzelhető földi ítélőszék előtt mást, mint ami magyarságunk érdemé­nél és emberségünk jogánál fogva ben­nünket­­megillet. — Gondolod, hogy igazságot is fo­gunk kapni? — Én csak arról beszélek, hogy ne­künk magunknak, hogy kell viselked- Lapunk mai száma 40 fillér

Next