Nemzetközi Szemle, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

szabadságjogok elnyomása ellen évente 55—57 millió dolgozó lép sztrájk­ba. A kizsákmányolás fokozódása és az inflációs jelenségek újra meg újra bérharcra kényszerítik a munkásokat. De nemcsak érdekvédelmi harcról van szó. Bizonyítják ezt a nyugat-európai politika fejleményei s a kommunista pártok növekvő tekintélye és befolyása. Olaszország­ban és Franciaországban a kommunista párt elszigetelésére irányuló minden kísérlet kudarcot vallott. Finnországban a kommunisták, 18 év után, újra részt vesznek a kormányban. A kommunista pártok nemcsak ezekben az országokban, hanem még azokban az államokban is, ahol föld alá szorította őket a szélsőséges reakció, olyan politikai erőt képvisel­nek, amelyet egyetlen burzsoá kormány sem hagyhat figyelmen kívül. Ebben az évtizedben meggyorsult a gyarmati uralom egész rend­szerének felbomlása is. De az is igaz, hogy az imperialista nagyhatal­mak még ma is nem kevesebb, mint évi 6 milliárd dollárnyi profitot szi­vattyúznak ki az elmaradott országokból. A gyarmati uralom régi for­mái visszahozhatatlanul elmúltak ugyan, de a neokolonializmus erői fel­használják az elmaradottságot — az évszázados gyarmati elnyomás kö­vetkezményét —, és az általuk kiélezett belső ellentétek nemritkán reak­ciós puccsokra, véres összetűzésekre vezetnek. Ám a neokolonialista ellentámadások által kiélezett harc bonyolult körülményei között is a harmadik világ államainak nagy többsége a nemzeti függetlenség meg­szilárdításának útján halad. Elkövetkezett az az időszak, amikor ezek­ben az országokban az osztályharc tartalmát egyre inkább a nem kapi­talista és a kapitalista út, egyben a függetlenség következetes és in­gatag hívei közötti éles társadalmi összeütközés képezi. Az utóbbi időben a haladó erők táborában belső ellentétek is fel­színre kerültek. A kommunista mozgalomban elsősorban a Kínai Kom­munista Párt vezetőinek antimarxista, egységbontó politikája okoz gon­dot, de ellenkező irányú, revizionista tendenciák is jelentkeznek. A két irányzat a kommunista párt vezető szerepének aláásásában, a szovjet­ellenes megnyilvánulásokban találkozik egymással. Az egység megbon­tása persze kapóra jön a legszélsőségesebb reakció képviselőinek. A kom­munista mozgalom súlyos megpróbáltatásnak van kitéve Indonéziában, ahol más haladó szervezetek tagjaival együtt százezrével gyilkolták le az IKP tagjait. A világhelyzet az amerikai imperialisták vietnami agresz­­sziója miatt különösen veszélyessé lett. A kínai vezetők egységbontó magatartásának egyik legtragikusabb következménye, hogy gátolja a többi szocialista ország segítségnyújtásának teljes értékű érvényesülé­sét Vietnamban, és így objektíve azokat segíti, akik fokozódó méretű és hevességű intervenciót folytatnak a vietnami nép ellen. Szélesedik azonban a kör, amely felismeri, hogy a nemzetközi mun­kásmozgalom vitáit elvtársi módon, a marxizmus—leninizmus alapján kell megoldani. Szűkül viszont az egységet tagadók hatása. Mindinkább az az álláspont válik általánossá, hogy — elveinket fel nem adva — az akcióegység megteremtésére kell törekedni. A nemzetközi munkásmoz­galom számos osztaga tartja érettnek az időt egy nemzetközi konferencia összehívására. Egy ilyen konferenciának természetesen nem az lenne a célja, hogy bárkit is kitagadjon a nemzetközi kommunista mozgalom

Next