Nemzetközi Szemle, 1975 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1975-03-01 / 3. szám

dászok céhének” presztízse és ön­elégültsége. A kétfrontos háborúra ugyanis a hatvanas évek közgazdász stratégái nincsenek felfegyverkezve. Akkor a gazdaságkutatók még meg voltak győződve arról, hogy a kon­junkturális helyzetnek egyszer a munkanélküliség, másszor az inflá­ció a veszélyes tényezője, de hogy a két ellenség egyidejűleg támadjon, ar­ra senki sem gondolt. (Der Spiegel, I. 13.) A helyzetben a keynesi anticikli­­kus politika fegyvertára hatástalan. „Zsákutcába jutottunk — állapítja meg Emil Küng svájci professzor —, ahonnan a hagyományos módszerek­kel nincs kiút.” A tájékozódás kísér­letei közben leverték a port a hosszú lejáratú konjunktúra-hullámok elmé­letéről. Schumpeter, a századnak Keynes mellett legkimagaslóbb köz­gazdásza — a felfedező neve után — Kondratyev-hullámoknak nevezte el e hullámokat. Minden egyes Kondra­­tyev-hullám egy ipari forradalomból és a forradalmi hatások megemészté­séből áll. A hanyatlás periódusában mintegy elmeszesedik az ipari struk­túra. (Uo.) Schumpeter tanítványai, így pél­dául a nyugat-berlini Gerhard Mensch a jelenlegi stagflációt az „úttörő ha­ladásnak” a második világháború óta tapasztalt hiányával magyarázzák. Ha a mostani Kondratyev-hullám lefo­lyása hasonlítani fog az elődökéhez, Mensch véleménye szerint a techno­lógiai tespedés még 10—12 évig tart, éles világgazdasági válságba torkol­lik, majd azután „mélyreható tech­nikai újításoknak féktelen áradata következik be.” Eszerint stagnáló, sőt zsugorodó termelés, nagyarányú mun­kanélküliség, ezenkívül előbb-utóbb áresés lenne a tőkés gazdaság sorsa a nyolcvanas évek végéig, sőt talán to­vább is. (Uo.) A Kondratyev-hullámokból indul ki idézett cikkében Rostov is, de más következtetésekre jut — részben azért, mert új gazdaságpolitikai kon­cepciót is ajánl. Az élelmiszerek és nyersanyagok árának emelkedése 40—50 éves in­tervallumokban szokott kezdődni. Az 1972—74-es hosszt kétszáz esztendőn belül négy előzte meg: ezek 1799— 1801-ben, 1852—54-ben, 1898-1900- ban és 1935—37-ben alakultak­ ki. A nagymérvű emelkedéseket az áraknak lassan lefelé hajló irányzata követte. A legutóbbi hónapokban (inkább a múlt év elején — A szerk.) megin­dult ugyan egy bessz, de nem való­színű, hogy egy korábbiakhoz hasonló, hosszú lejáratú hullám fog kifejlőd­ni. Teljesen más trenddel állunk ma szemben. Strukturálisan hatalmas az élelmiszerre, energiára, nyersanyagra irányuló kereslet. Ez a kereslet fel­hajtja az árakat, annál is inkább, mert a termelési költségeket a kör­nyezetvédelem is növeli. Ilyenformán olyan tartós periódusban van a világ­­gazdaság, amelyben a ráfordítások ár­szintje aránylag magas. És vajon milyen új gazdaságpolitikát ajánl az amerikai pofesszor?! „Nem hagyatkozhatunk teljes mérték­ben az árrendszernek és a tőkepia­coknak automatikus hatására, hogy helyreállítanák és fenntartanák az egyensúlyt... Egy olyan világgazda­ságot kell folytatnunk, amely mintegy a keynesi vegyes gazdasági és egy hosszú ideig tartó hadigazdaság kö­zött van. Ismét kultiválnunk kell az olyan típusú indikatív ágazati terve­zést,­ amelyet Nyugat-Európa a hábo­rú utáni évek újjáépítési szakaszá­ban fejlesztett ki, de ezúttal sokkal szélesebb nemzetközi kiterjedésben.” (Összeállította: Dr. Perneczky Béla)­­ A keynesi gazdaságpolitika leglényege­sebb eleme a korlátozott — a szabadverse­­nyes kapitalizmushoz képest természetesen jelentős mérvű — állami beavatkozás a nem­zetgazdaság egyensúlyának fenntartása érde­kében. Fő eszközei: a fogyasztói kereslet nö­velése az árak és a bérek befolyásolása ré­vén ; a központi bankok által meghatározott alacsony kamatláb a beruházások felélénkí- tése érdekében (ill. a konjunktúra túlfűtött­sége esetén fordítva), valamint a nem-fo­gyasztói javakat termelő állami beruházások növelése a foglalkoztatottság kiterjesztése érdekében.­­ Az indikatív ágazati tervezés az állami beavatkozásnak az a formája, amelyben a várható fejlődés előrejelzéséből elsősorban a költségvetés révén vonják le a következteté­seket. Ez tehát nem a szocialista tervgazdál­kodás megfelelője; a terv itt a fejlődés spon­tán tendenciáit követi (,,indikatív”: nem kö­telező, ajánlott), s csak az „anomáliák” le­­nyesése, a belső egyensúly fenntartása a célja, ez az indirekt beavatkozás azonban már az egyes iparágakon belül is érvényesül.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék