Nemzetközi Szemle, 1976 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
lensége a világ különböző részein. Az ellentmondások közül az első a fejlett és fejlődő országokban a kapitalistákkal szemben álló munkásosztály s mozgalmainak fejlődése. A második a függésben levő világ, a gyarmati és félgyarmati országok ellenállása és növekvő lázongása a néhány fejlett ország uralmával vagy hódításaival szemben. Ezen a szinten még egy konfliktus említhető meg — noha ez egy kissé eltérő jellegű —: a prekapitalista rétegek, mint pl. a parasztok, a kispolgárság ellenállása a kapitalizmus fejlődésével szemben a fejlett és félperiferikus országokban, mivel a kapitalizmus lerombolta hagyományos gazdasági és társadalmi rendjüket. S végül ellentét feszül a fő kapitalista országok között is, nemzetközi ellentét, s a nemzetközi versengés és harc különböző más kiágazásai, melyek Bernal és mások világbékéért folytatott harcának középpontjában állanak. Az angol hatalom korszaka Nem állítom, hogy ez a három ellentmondás kimeríti az elemzést, de az egyszerűség kedvéért koncentráljunk csak rájuk. Nos, a XIX. század utolsó negyedéig e három konfliktus egyike sem látszott akuttá válni: az iparosítás éppen csak megkezdte a nagy proletártömegek „kitermelését”, néhány ország, pl. Nagy-Britannia kivételével. S éppígy, néhány kivételtől eltekintve, akapitalizmus éppen csak hozzálátott a fejlődésben elmaradt világrészek megkaparintásához a XIX. század közepétől, s indította meg ott intenzív kapitalista beruházásait. A világnak még nagyon kis részét gyarmatosították, foglalták el és uralták a nagyhatalmak; a fő kivételek India és a mai Indonézia területei voltak. S mivel több mint 50 évig egyetlen nagy ipari hatalom volt, egyetlen „világ műhelye” és „világ kereskedője”, egyetlen globális politikát folytató és az ehhez szükséges eszközökkel — főleg haditengerészete révén — rendelkező hatalom, a nagy nemzetközi konfliktusok, így egy általános, európai vagy világháború lehetősége rendkívül csekély volt. A világtörténelemnek ez a periódusa, mely Napóleon vereségétől az 1870-es évekig, vagy ha úgy tetszik, a század végéig tartott, a brit hatalom korszakának tekinthető. Ez volt az a világuralom, amelyről az USA 1941 óta álmodik, s amelyről az 1950-es, 60-as években azt hitte, sikerült megteremtenie, de ha a brit periódus valamivel több mint 50 évig tartott, vagy talán 75 évig, az amerikaiak által „amerikai évszázadnak” nevezett korszak valójában 25 évnél alig tartott tovább. De ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Mindent figyelembe véve, viszonylag rövid volt az az időszak, amikor a világkapitalizmus teljességgel sikeres, magabiztos és biztonságban élő volt, s ez a közép-viktoriánus korszak, melyet a XIX. század végéig lehet kitolni. A történelemben ezt a periódust két forradalmi kor fogja közre: az első mondjuk 1776-tól, az amerikai forradalom évétől 1848-ig terjedt, kb. 70 évig, a második 70 esztendő az 1905-ös orosz forradalommal kezdődik. A forradalmak e második korszakának még koránt sincs vége. Erről majd később beszélek, most a forradalmak első periódusáról szólok. Miért volt forradalmi? Mert ahogy ma, visszatekintve látjuk, átmenet volt a modern ipari kapitalizmus korszakába, a burzsoá társadalomba, ami forradalmivá tette, az a kísérlet volt, hogy a korábbi politikai, társadalmi rendszerek béklyóit, melyeket gátlónak hittek, széttörjék, s hogy a kapitalista terjeszkedésnek megfelelő nemzetközi rendszert hozzanak létre, hanem véleményem szerint két további tényező is. Először, az átlagember mobilizálása, melyet ez a forradalmi átmenet előidézett, ezért nevezik néha egyes periódusait demokratikus forradalomnak : parasztok, mesteremberek, kis boltosok, különféle szegényrétegek kerültek a történelem színpadára mint színészek, s nemcsak mint egyszerű tömegháttér. Másodszor, magának a fejlődő kapitalizmusnak a problémái, mivel e korai kapitalizmust még mindig nagyon akadályozta a már áttört front szűk volta, így — anélkül, hogy részletekbe mennénk — egyrészt rendkívül akut társadalmi problémákat hozott létre, rendkívüli nehézségeket okozott a felemelkedő.