Nemzetközi Szemle, 1976 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
érhető volt, és az értékes fémek, főleg az arany (Kaliforniában és Ausztráliában) és az ezüst (az USA-ban) nagy tömegeinek felfedezése által. A munkaerőkészletek, noha állandó utánpótlást kaptak a mezőgazdaságból az iparba és a városba bevándorlók tekintélyes mennyisége által, még mindig csak kis hányadát jelentették az egész világon vallóban rendelkezésre álló készleteknek. Gyakorlati okok miatt ebben az 1880-as évekig terjedő időszakban a tömeges méretű emigráció Angliából, Írországból és Németországból jött. Szándékosan leegyszerűsítem — egy kissé — a kérdést, de nagyjából és egészében ez a kijelentés igaz. Az értékes fémek és a nemzetközi árupiac hatalmas kiterjeszkedése, melynek termelési eredményei valószínűleg elmaradtak az igények mögött, elősegítették az árak enyhe inflálódását — 1850 és a századvég között ez az egyetlen időszak, amikor az árak nem estek, és nem nehezedett nyomás az üzleti profitokra. Éppen ellenkezőleg. A munkások a megnövekedett munkaerőigényen kívül nagyon is keveset kaptak ebből a fellendülésből, de egészében véve a fejlett országokban a feltételek legalább is 1860 után javultak, s a kapitalizmus perspektívája rendkívül rózsásnak tűnt. A XIX. század utolsó negyede Ahogy már említettem, a nagy fellendülés megteremtette saját problémáit, melyek nyilvánvalóvá váltak a XIX. század utolsó negyedében. De, bizonyos megszorításokkal, melyekre röviden utalok majd, ezek a problémák — ahogy visszatekintve látjuk — nem voltak alapvetőek. Ezért van az, hogy a legtöbb gazdaságtörténész csak nagy fenntartásokkal fogadja el a „nagy válság” kifejezést, melyet ebben az időben széles körben használtak, sőt a legtöbb gazdaságtörténész tagadja bármilyen akkori válság létét. Nem a kapitalizmus általános válsága volt ez, hanem átmenet a kapitalizmuson belül: a gőz és vas technikájáról, a korlátozott kémiai ismeretekről áttértek az elektromosság és az olaj, az acélötvözetek, a rozsdamentes fémek, a turbinák és a belsőégésű motorok használatára; az egymással versengő kis cégekből korporációk lettek, kartellek és trösztök alakultak; a szabadkereskedelemről a protekcionizmusra és a világ felosztására tértek át; egy ipari gazdaságot sok, egymással rivalizáló ipari gazdaság váltott fel; röviden, a XIX. század közepének kapitalizmusa imperializmus vagy monopolkapitalizmus lett. A termelés és a kereskedelem expanziója gyorsabb volt, mint korábban, még abban az időszakban is, amikor az üzletemberek a profitra és a kamatlábra nehezedő „nyomásról” panaszkodtak. A válság terhét inkább a mezőgazdaság viselte talán, mint az ipar, de végül is a megélhetési költségek terén bekövetkező gyors zuhanás haszos volt sok munkás számára, különösen Nagy-Britanniában. A XIX. század végére úgy tűnt, véget ért e nehézségekkel teli időszak. Úgy látszott, a tartós expanzió és a felvirágzás új korszaka köszönt a kapitalizmusra. A marxisták, akik azt feltételezték, hogy a válság folytatódni fog, tanácstalanok voltak. A marxizmus ún. „válsága”, amely összefonódik azokkal a vitákkal, melyeket Bernstein Marx-revíziós kísérlete váltott ki, abban a pillanatban jelenik meg, amikor a kapitalizmus válsága meghátrál az expanzió új korszaka előtt, 1897 körül. Nagyjából ezzel egyidőben azonban a marxizmusról folyó vita új szakasza kezdődik: felmerül maga a „marxizmus” kifejezés is, s kezdetét veszi a vita az imperializmusról, mint a kapitalista fejlődés új szakaszáról. Ettől kezdve ez a kérdés mindig lényegi pontja a marxista vitáknak, ahogy azt Lenin 1916-os írásai bizonyítják. 1900 után 1900 körül tehát úgy tűnt, még pusztán gazdasági értelemben is, hogy a kapitalizmus hosszú és zavartalan jövőnek néz elébe. Még a brit kapitalizmus is — melyet akkorra már sok elavult üzem és módszer béklyózott, s lelassult és visszaesett a németek és az amerikaiak mögé — élvezte a profitjait annak, hogy a legnagyobb birodalom, s egyre inkább a világban-