Nemzetnevelés, 1923 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1923-02-28 / 2. szám
NEMZETNEVELÉS — 1923. február 28. val szóba állanak, vagy ha épen kezet fognak vele. Ismerjék el a tanítót is intelligens embernek, akinek vannak kulturigényei s az nemcsak a jóllakásban fejeződik ki. Lássák be, hogy a tanító kulturmunkája nélkül országmentésről, ország újjáépítésről, Nagy-Magyarországról beszélni sem lehet s értékeljék ennek megfelelően munkáját. Okuljanak a múltak szomorú tapasztalatain s értsék meg, hogy a tanítóság keresztény és nemzeti népművelő munkája nélkül a Gsonka-Magyarország sírba dől, amelyből nincs többé felámadás. De ha hiúságuk vagy büszkeségük miatt nem tudnak erre a belátásra jönni, a tanítóság akkor sem fog a megélhetés parancsolta jogos kívánságáról lemondani. A sérelmek, a lenézések még jobban összekovácsolják a tanítóságot, még inkább belátják a Kath. Tanítók Országos Szövetségének szükségességét és fontosságát s naprólnapra nagyobb erővel döngetik majd azt a kaput, amelynek feltárásával kivánságaik teljesülnek. Kulturális munkáját pedig, ha talán nem is a megkívánt lelkesedéssel, de nélkülözve és rongyos ruhában is tovább fogja végezni a tanítóság s még elkeseredésében sem fogja követni azok példáját, akik kérelmeikre lekicsinyelve, lenézve csak annyit tudnak mondani: Még mit nem ... Pedagógia. A tanító idegessége. A háború előtt mint „divat-betegség“-et emlegették az idegességet, a valóságban azonban már akkor is tényleg sok ideges ember volt. Az akkori idegesség okát nem célunk kutatni, de nem is vagyunk arra hivatottak. Szükséges azonban, hogy az emberek mostani idegességével foglalkozzunk, amely föltétlenül hatással van az iskolára, azokkal az okokkal, amelyek magát a tanítót is idegessé teszik s munkájának lelkiismeretes, zavartalan működésében gátolják. Keressük a módokat, amelyek azt csökkentik, megszüntetik. A világháború nem hagyta érintetlenül egy családnak sem megszokott, nyugalmas, csöndes életét, gyorsan pergő megdöbbentő eseményeivel kizökkentette a családi életet régi egyhangúságából, kiszakított egy-egy viruló életet a környezetből s rákényszerítette a családot megszokott életkörülményeinek megváltoztatására. Az aggódás, a tépelődés az eltávozott után, a fájdalom, keserűség, amely mindig a halált látta, őrölte, zúzta az izgalmakhoz nem szokott idegeket. A katonaélet nyomorúságai, nélkülözései, az otthoniakért való aggódás, a halállal való állandó szembenállás, az embergyilkolás borzalmai még jobban morzsolták, pusztították a férfiak idegeit. Nyilvánvaló tehát, hogy az emberek mostani idegessége, izgulékonysága a háború idegölő izgalmainak, de egyben a mai megélhetési nehézségeknek is a következménye. Az embereket ma a legcsekélyebb dolgok is felizgatják s az önmagukon való uralkodás hiánya nyerssé, sőt durvává teszik. Az ellenségeskedések, a gyűlölködések soha annyi embert nem foglalkoztattak, mint ma. A háború és következményei az abban élő tanító idegeit sem kímélte. Pedig a tanító munkájához végtelen nagy türelem, erős idegek szükségeltetnek. Igen ám, de a háborúban megviselt idegeket a megélhetés nehézségeivel, a gyermekek taníttatásával járó folyton emelkedő gondok még jobban őrlik, ölik. A tanító is ember s az ötven-száz, ma a szülők részéről még jobban elhanyagolt gyermek csintalanságai, rakoncátlanságai gyorsan izgulékonnyá teszi. A gyermekek viselkedése ellen sohasem volt annyi panasz, mint ma. A gyermekek rakoncátlankodásának megfékezése már maga is erős próbának teszi ki a tanítót. Nem feledkezhetünk azután meg a szülők idegességéről, manapság tapasztalható túlságos érzékenységéről. Ha a tanító a gyermekkel szemben a legenyhébb fenyítést is alkalmazza, a szülő a gyermekén esett „sérelmet“ magáévá teszi s nem a gyermekben keresi a hibát, hanem a tanítóban, nem a tanítónak, hanem a gyermeknek ad igazat. Nem mérlegeli a tanító cselekedetében a nevelés szempontjából megkívántató helyes, szükséges eljárást, nem a gyermek cselekedetének helytelenségét, hibáját, bűnösségét. Ítéletet mond a tanítóról, igen gyakran a gyermek előtt. Mikor azután a szülő azt tapasztalja, hogy a tanító az ily viselkedés után gyermekével csak a legszükségesebb mértékben foglalkozik s az egyéni foglalkozást a legkisebb mértékben alkalmazza a gyermekkel szemben, újabb panasszal áll elő, vagy jobb esetben belátja hibáját s könyörgésre fogja a dolgot. Pedig a tanító ily megtorlás alkalmazásával a lelkiismerete ellen, s csak önmaga kímélése érdekében cselekszik. " Ezt a megtorlást azonban, ha talán csökkenti is a tanító idegességét, nem lehet és nem szabad általánosságban alkalmazni, mert végeredményben a tanító munkásságának eredménytelenségét, a rátermettség hiányát fogja bizonyítani. Keresnünk kell tehát a módot, amely a tanító idegességét, felizgulását mérsékelné, megszüntetné, hogy zavartalanul, kedvvel taníthasson, nevelhessen. Az egyik volna a tanítóság anyagi helyzetének javítása. Könnyű azt mondani, hogy a tanító, mikor belép az osztályba, anyagi gondjait, bajait hagyja a tanterem falain kívül. Igen, ha a gond nem volna olyan, mint az árnyék, mely mindenhová elkíséri az embert. Ezzel a kérdéssel nem akarok most itt foglalkozni, mert ez nem a tanítóságon múlik, illetve csak annyiban, hogy tevékenyebb egyesületi élettel, egységes föllépéssel a tanítóság anyagi helyzetében javulás állhat be. A másik mód, amely a tanító idegességét megszüntetheti, az önfegyelem. Ez már tisztára a tanítótól függ. Ez azonban oly erős akaratelhatározást, önuralmat kíván a tanítótól, amellyel kevés ember rendelkezik. Meg kell azonban a tanítónak mindent tenni önfegyelmezése érdekében. Talán kicsinyes dolgoknak látszanak, de föltétlenül eredményre vezethet pl. ha a tanító a maga hibáit, mint tiltó dolgok 18