Nemzetnevelés, 1923 (5. évfolyam, 2-12. szám)

1923-02-28 / 2. szám

NEMZETNEVELÉS — 1923. február 28. val szóba állanak, vagy ha épen kezet fognak vele. Ismerjék el a tanítót is intelligens ember­nek, akinek vannak kulturigényei s az nemcsak a jóllakásban fejeződik ki. Lássák be, hogy a tanító kulturmunkája nélkül országmentésről, ország újjáépítésről, Nagy-Magyarországról be­szélni sem lehet s értékeljék ennek megfelelően munkáját. Okuljanak a múltak szomorú tapasz­talatain s értsék meg, hogy a tanítóság keresz­tény és nemzeti népművelő munkája nélkül a Gsonka-Magyarország sírba dől, amelyből nincs többé felámadás. De ha hiúságuk vagy büszkeségük miatt nem tudnak erre a belátásra jönni, a tanítóság akkor sem fog a megélhetés parancsolta jogos kíván­ságáról lemondani. A sérelmek, a lenézések még jobban összekovácsolják a tanítóságot, még in­kább belátják a Kath. Tanítók Országos Szövet­ségének szükségességét és fontosságát s napról­­napra nagyobb erővel döngetik majd azt a ka­put, amelynek feltárásával kivánságaik teljesül­nek. Kulturális munkáját pedig, ha talán nem is a megkívánt lelkesedéssel, de nélkülözve és ron­gyos ruhában is tovább fogja végezni a tanítóság s még elkeseredésében sem fogja követni azok példáját, akik kérelmeikre lekicsinyelve, le­nézve csak annyit tudnak mondani: Még mit nem ... Pedagógia. A tanító idegessége. A háború előtt mint „divat-betegség“-et emlegették az idegességet, a valóságban azonban már akkor is tényleg sok ideges ember volt. Az akkori idegesség okát nem célunk kutatni, de nem is vagyunk arra hivatottak. Szükséges azonban, hogy az emberek mostani idegességével foglalkozzunk, amely föltétle­nül hatással van az iskolára, azokkal az okokkal, amelyek magát a tanítót is idegessé teszik s munká­jának lelkiismeretes, zavartalan működésében gátol­ják. Keressük a módokat, amelyek azt csökkentik, megszüntetik. A világháború nem hagyta érintetlenül egy család­nak sem megszokott, nyugalmas, csöndes életét, gyorsan pergő megdöbbentő eseményeivel kizökken­tette a családi életet régi egyhangúságából, kiszakí­tott egy-egy viruló életet a környezetből s rákény­­szerítette a­ családot megszokott életkörülményeinek megváltoztatására. Az aggódás, a tépelődés az eltá­vozott után, a fájdalom, keserűség, amely mindig a halált látta, őrölte, zúzta az izgalmakhoz nem szo­kott idegeket. A katona­élet nyomorúságai, nélkülözései, az ott­honiakért való aggódás, a halállal való állandó szem­benállás, az embergyilkolás borzalmai még jobban morzsolták, pusztították a férfiak idegeit. Nyilvánvaló tehát, hogy az emberek mostani ide­gessége, izgulékonysága a háború idegölő izgalmai­nak, de egyben a mai megélhetési nehézségeknek is a következménye. Az embereket ma a legcsekélyebb dolgok is feliz­­gatják s az önmagukon való uralkodás hiánya nyerssé, sőt durvává teszik. Az ellenségeskedések, a gyűlölködések soha annyi embert nem foglalkoztat­tak, mint ma. A háború és következményei az abban élő tanító idegeit sem kímélte. Pedig a tanító munkájához vég­telen nagy türelem, erős idegek szükségeltetnek. Igen ám, de a háborúban megviselt idegeket a megél­hetés nehézségeivel, a gyermekek taníttatásával járó folyton emelkedő gondok még jobban őrlik, ölik. A tanító is ember s az ötven-száz, ma a szülők részéről még jobban elhanyagolt gyermek csintalan­­ságai, rakoncátlanságai gyorsan izgulékonnyá teszi. A gyermekek viselkedése ellen sohasem volt annyi panasz, mint ma. A gyermekek rakoncátlankodásának megfékezése már maga is erős próbának teszi ki a tanítót. Nem feledkezhetünk azután meg a szülők ideges­ségéről, manapság tapasztalható túlságos érzékeny­ségéről. Ha a tanító a gyermekkel szemben a legeny­hébb fenyítést is alkalmazza, a szülő a gyermekén esett „sérelmet“ magáévá teszi s nem a gyermekben keresi a hibát, hanem a tanítóban, nem a tanítónak, hanem a gyermeknek ad igazat. Nem mérlegeli a tanító cselekedetében a nevelés szempontjából meg­­kívántató helyes, szükséges eljárást, nem a gyermek cselekedetének helytelenségét, hibáját, bűnösségét. Ítéletet mond a tanítóról, igen gyakran a gyermek előtt. Mikor azután a szülő azt tapasztalja, hogy a tanító az ily viselkedés után gyermekével csak a leg­szükségesebb mértékben foglalkozik s­ az egyéni fog­lalkozást a legkisebb mértékben alkalmazza a gyer­mekkel szemben, újabb panasszal áll elő, vagy jobb esetben belátja hibáját s könyörgésre fogja a dolgot. Pedig a tanító ily megtorlás alkalmazásával a lelki­ismerete ellen, s csak önmaga kímélése érdekében cselekszik. " Ezt a megtorlást azonban, ha talán csökkenti is a tanító idegességét, nem lehet és nem szabad általá­nosságban alkalmazni, mert végeredményben a tanító munkásságának eredménytelenségét, a ráter­mettség hiányát fogja bizonyítani. Keresnünk kell tehát a módot, amely a tanító idegességét, felizgu­­lását mérsékelné, megszüntetné, hogy zavartalanul, kedvvel taníthasson, nevelhessen. Az egyik volna a tanítóság anyagi helyzetének javítása. Könnyű azt mondani, hogy a tanító, mikor belép az osztályba, anyagi gondjait, bajait hagyja a tanterem falain kívül. Igen, ha a gond nem volna olyan, mint az árnyék, mely mindenhová elkíséri az embert. Ezzel a kérdéssel nem akarok most itt fog­lalkozni, mert ez nem a tanítóságon múlik, illetve csak annyiban, hogy tevékenyebb egyesületi élettel, egységes föllépéssel a tanítóság anyagi helyzetében javulás állhat be. A másik mód, amely a tanító idegességét megszün­tetheti, az önfegyelem. Ez már tisztára a tanítótól függ. Ez azonban oly erős akaratelhatározást, önuralmat kíván a tanítótól, amellyel kevés ember rendelkezik. Meg kell azonban a tanítónak mindent tenni önfegyelmezése érdekében. Talán kicsinyes dolgoknak látszanak, de föltétlenül eredményre ve­zethet pl. ha a tanító a maga hibáit, mint tiltó dolgok 18

Next