Nemzetnevelés, 1924 (6. évfolyam, 2-24. szám)

1924-01-01 / 1-2. szám

NEMZETNEVELÉS — 1924. január 15. A Szent-István- Társulat fennállása óta minden­kor testestül-lelkestül a magyar kultúra szolgá­latában állott és tevékenységével nem egyszer aratott főpásztori elismerést. Soha azonban el­ismerés nem váltott ki akkora örömet s nem acélozta meg annyira a Társulat soha nem er­­nyedő, mindig munkára kész izmait, mint ez­úttal a bíboros hercegprímás úr kitüntető elis­merése. Ennek magyarázata nem a jubiláris esztendő­ben, hanem inkább abban a majdnem ember­fölötti küzdelemben van, amelyet ma a létért folytatni kell. Ma, amikor különösen a jó könyv a legrosszabb üzlet, nagy gondot okoz, kiváló körültekintést követel meg a Szent­ István­ Tár­­sulat vezetése, amely nem önmagáé, hanem az egész katholikus társadalomé s épen ezért nem önmagában bukik, ha az idők és a gazdasági viszonyok vihara elsodorja, hanem bukik vele az egész katholikus magyar társadalom. Ezzel tisztában van a Szent-István-Társulat s tudja, hogy legelső feladata úgy bánni a rendelkezésére álló anyagi erőkkel, hogy a jó s — ahol kell — olcsó könyv elve mellett kellő gonddal őrködjék vagyona felett s különösen soha ne fektessen be bizonytalan vállalkozásba egyetlen fillért még akkor sem, ha az jó , ha azt a békeidők gazda­sági viszonyai mellett nyugodtan megtehette volna. Ma a könyvkiadónak nem szabad egy­oldalú, doktrinér irodalompolitikát folytatni s mindenkor, mindent kiadnia, ami programmjá­­nak megfelel, hanem ezt az irodalompolitikát erős, százszor átgondolt s a helyzet szerint ala­kuló gazdaságpolitikával kell alátámasztania. A Szent­ István­ Társulat igen rossz szolgálatot tenne a katholikus magyar kultúrának, ha nyakra­­főre adná ki a jó könyveket, de azokat — na­gyobb érdeklődő réteg hiányában — évekig sem tudná elhelyezni. A jelen irodalompolitikájának szolgálatában elsősorban komolyan számot kell vetni a könyvelhelyezés kilátásaival és bármily jó, kívánatos is valaminek a kiadása, még akkor sem szabad kiadni, ha nem kecsegtet annak a reménye, hogy a kiadó — ha le is mond a kamatról — legalább a befektetett tőkét tudja rövidesen kihozni az eladott könyvekből. Az ilyen módon sűrűn felszabaduló, illetve visszatérülő tőke nemcsak a Társulatnak, hanem a katho­likus magyar kultúrának is elsőrangú érdeke, mert csak így válik lehetővé minél több könyv kiadása s csak így lehet reményünk, hogy min­den nyomorúságunk mellett is megtartjuk szom­szédainkkal szemben sokat hangoztatott kultúr­­fölényünket és lépést tarthatunk a Nyugat kö­vetendő példáival. Itt, ezen a ponton fordul meg az az öntuda­tos büszkeség, amely méltán töltheti el a Szent­ István-Társulat érdemes vezetőségét a bíboros hercegprímás úr elismerő szavainak olvastán. Ez a dicséret nem üres szó, meggyőződhetik ennek jól megérdemeltségéről mindenki, aki végig­néz a Társulat múlt évi munkásságán. Ebben a munkásságban nincs visszaesés, hanem még a békeidőket is megszégyenítő nekilendülés. Szinte hihetetlennek látszik, hogy ma, amikor az olvasó nagyközönség legnagyobb része az erotikus és könnyű olvasmányokra veti magát, ennyi tudományos, komoly és jó könyvet el lehet helyezni. Hisszük, hogy a Társulat erőfeszítését első­sorban a katholikus tanítóság komoly támogatá­sával fogja méltányolni és kezet fog a szebb, a jobb, a boldogabb Magyarország kiépítésének munkájára a Társulattal! Pedagógiai Haditerv az analfabetizmus ellen. Az ezerfejű hydrát csak félistenek tudják elpusz­títani vagy ezer erős kar; tátongó szakadékot csak tömegek hangyaszorgalma bír kitölteni; messzire terpeszkedő alvilági sötétség csak milliónyi gyertya­fény sugárzására tűnik el. Ilyen ezerfejű hydra, ilyen tátongó szakadék, ilyen gyászos sötétség drága ma­gyar kultúránk élővizeiben, dús talajában, tiszta le­vegőjében az írni-olvasni nem tudók másfél milliója. Egy ember ki nem pusztíthatja, el nem tüntetheti, ki nem radírozhatja művelődéstörténetünk lapjairól ezt a megdöbbentő számot, ezt a nemzeti szégyenfoltot. Ha lehetséges volna ez, már rég megtörtént volna, hiszen voltak kultúrhéroszaink elegen, ültek a köz­oktatás fórumának legfelső székében valóságos hősök, tele intuícióval és jóakarattal. A tények mutatják, hogy egy-két ember a nagy feladat megoldására nem elég, még egy lelkes csapatnak az önfeláldozása sem. Itt egy olyan áramlatnak kell megindulnia, amelynek lüktetése elhat a legelhagyatottabb zugokba is; itt olyan elektromos áramra van szükség, amelynek ve­zetékébe az utolsó kondás bojtárt is bele kell kap­csolni emberi mivoltának bekapcsolható pontján. Az «Új Nemzedék» hatalmas pályázatával megindította a dinamót, a társadalmat; a villamos szikrák már pattognak belőle. Most már az államnak föladata, hogy vezetékekről, szerelőkről gondoskodjék, akik a bekapcsolás munkáját végezzék. Természetesen mikor államot említünk, minden illetékes közegét, sőt minden alattvalóját kell érte­nünk. Általánosságban szólva: e nagy munkában össze kell fognia a társadalomnak, a törvényhozás­nak és a végrehajtásnak. A társadalom a magáét megteszi azzal, hogy az eszméért lelkesedő és meg­értő tagjai, különösen a tanítóság, ahol alkalom nyí­lik rá, buzdít, fölvilágosít, a végrehajtás munkáját mintegy ellenőrzi; a sajtó pedig, ha kell, felsőbb utasításra is állandóan napirenden tartja a problé­mát, az eredményekről beszámol. A társadalom töb­bet nem tehet. Kötelessége, munkája itt lezárul. Mivel az analfabetizmus, nyolcvan százalékban .

Next