Nemzetnevelés, 1924 (6. évfolyam, 2-24. szám)
1924-01-01 / 1-2. szám
NEMZETNEVELÉS — 1924. január 15. A Szent-István- Társulat fennállása óta mindenkor testestül-lelkestül a magyar kultúra szolgálatában állott és tevékenységével nem egyszer aratott főpásztori elismerést. Soha azonban elismerés nem váltott ki akkora örömet s nem acélozta meg annyira a Társulat soha nem ernyedő, mindig munkára kész izmait, mint ezúttal a bíboros hercegprímás úr kitüntető elismerése. Ennek magyarázata nem a jubiláris esztendőben, hanem inkább abban a majdnem emberfölötti küzdelemben van, amelyet ma a létért folytatni kell. Ma, amikor különösen a jó könyv a legrosszabb üzlet, nagy gondot okoz, kiváló körültekintést követel meg a Szent István Társulat vezetése, amely nem önmagáé, hanem az egész katholikus társadalomé s épen ezért nem önmagában bukik, ha az idők és a gazdasági viszonyok vihara elsodorja, hanem bukik vele az egész katholikus magyar társadalom. Ezzel tisztában van a Szent-István-Társulat s tudja, hogy legelső feladata úgy bánni a rendelkezésére álló anyagi erőkkel, hogy a jó s — ahol kell — olcsó könyv elve mellett kellő gonddal őrködjék vagyona felett s különösen soha ne fektessen be bizonytalan vállalkozásba egyetlen fillért még akkor sem, ha az jó , ha azt a békeidők gazdasági viszonyai mellett nyugodtan megtehette volna. Ma a könyvkiadónak nem szabad egyoldalú, doktrinér irodalompolitikát folytatni s mindenkor, mindent kiadnia, ami programmjának megfelel, hanem ezt az irodalompolitikát erős, százszor átgondolt s a helyzet szerint alakuló gazdaságpolitikával kell alátámasztania. A Szent István Társulat igen rossz szolgálatot tenne a katholikus magyar kultúrának, ha nyakrafőre adná ki a jó könyveket, de azokat — nagyobb érdeklődő réteg hiányában — évekig sem tudná elhelyezni. A jelen irodalompolitikájának szolgálatában elsősorban komolyan számot kell vetni a könyvelhelyezés kilátásaival és bármily jó, kívánatos is valaminek a kiadása, még akkor sem szabad kiadni, ha nem kecsegtet annak a reménye, hogy a kiadó — ha le is mond a kamatról — legalább a befektetett tőkét tudja rövidesen kihozni az eladott könyvekből. Az ilyen módon sűrűn felszabaduló, illetve visszatérülő tőke nemcsak a Társulatnak, hanem a katholikus magyar kultúrának is elsőrangú érdeke, mert csak így válik lehetővé minél több könyv kiadása s csak így lehet reményünk, hogy minden nyomorúságunk mellett is megtartjuk szomszédainkkal szemben sokat hangoztatott kultúrfölényünket és lépést tarthatunk a Nyugat követendő példáival. Itt, ezen a ponton fordul meg az az öntudatos büszkeség, amely méltán töltheti el a Szent István-Társulat érdemes vezetőségét a bíboros hercegprímás úr elismerő szavainak olvastán. Ez a dicséret nem üres szó, meggyőződhetik ennek jól megérdemeltségéről mindenki, aki végignéz a Társulat múlt évi munkásságán. Ebben a munkásságban nincs visszaesés, hanem még a békeidőket is megszégyenítő nekilendülés. Szinte hihetetlennek látszik, hogy ma, amikor az olvasó nagyközönség legnagyobb része az erotikus és könnyű olvasmányokra veti magát, ennyi tudományos, komoly és jó könyvet el lehet helyezni. Hisszük, hogy a Társulat erőfeszítését elsősorban a katholikus tanítóság komoly támogatásával fogja méltányolni és kezet fog a szebb, a jobb, a boldogabb Magyarország kiépítésének munkájára a Társulattal! Pedagógiai Haditerv az analfabetizmus ellen. Az ezerfejű hydrát csak félistenek tudják elpusztítani vagy ezer erős kar; tátongó szakadékot csak tömegek hangyaszorgalma bír kitölteni; messzire terpeszkedő alvilági sötétség csak milliónyi gyertyafény sugárzására tűnik el. Ilyen ezerfejű hydra, ilyen tátongó szakadék, ilyen gyászos sötétség drága magyar kultúránk élővizeiben, dús talajában, tiszta levegőjében az írni-olvasni nem tudók másfél milliója. Egy ember ki nem pusztíthatja, el nem tüntetheti, ki nem radírozhatja művelődéstörténetünk lapjairól ezt a megdöbbentő számot, ezt a nemzeti szégyenfoltot. Ha lehetséges volna ez, már rég megtörtént volna, hiszen voltak kultúrhéroszaink elegen, ültek a közoktatás fórumának legfelső székében valóságos hősök, tele intuícióval és jóakarattal. A tények mutatják, hogy egy-két ember a nagy feladat megoldására nem elég, még egy lelkes csapatnak az önfeláldozása sem. Itt egy olyan áramlatnak kell megindulnia, amelynek lüktetése elhat a legelhagyatottabb zugokba is; itt olyan elektromos áramra van szükség, amelynek vezetékébe az utolsó kondás bojtárt is bele kell kapcsolni emberi mivoltának bekapcsolható pontján. Az «Új Nemzedék» hatalmas pályázatával megindította a dinamót, a társadalmat; a villamos szikrák már pattognak belőle. Most már az államnak föladata, hogy vezetékekről, szerelőkről gondoskodjék, akik a bekapcsolás munkáját végezzék. Természetesen mikor államot említünk, minden illetékes közegét, sőt minden alattvalóját kell értenünk. Általánosságban szólva: e nagy munkában össze kell fognia a társadalomnak, a törvényhozásnak és a végrehajtásnak. A társadalom a magáét megteszi azzal, hogy az eszméért lelkesedő és megértő tagjai, különösen a tanítóság, ahol alkalom nyílik rá, buzdít, fölvilágosít, a végrehajtás munkáját mintegy ellenőrzi; a sajtó pedig, ha kell, felsőbb utasításra is állandóan napirenden tartja a problémát, az eredményekről beszámol. A társadalom többet nem tehet. Kötelessége, munkája itt lezárul. Mivel az analfabetizmus, nyolcvan százalékban .