Nemzetnevelés, 1943 (25. évfolyam, 1-24. szám)

1943-01-01 / 1. szám

A KATOLIKUS TANÍTÓ­ EGYESÜLETEK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS LAPJA A «Nemzetnevelő» a Püspöki Kar rendeletére minden kat. iskolának hivatalból jár és az iskolai könyvtárban megőrzendő Előfizetési ár: Egész évre 4 pengő. Egyes szám ára 14 fillér. Szerkesztőség és kiadó­hivatal: Budapest VIII. kerület, Szentkirályi­­utca 28. szám. Telefon: 146—569. Meg­jelenik minden hó 1-én és 15-én. FŐSZERKESZTŐ: KOCSÁN KÁROLY Hirdetések díjszabása: Pályázati hirdetéseknél minden szó 8 fill. (Rövidített szavak és szá­mok egy-egy szónak számíttatnak.) Üzleti hirdetések külön díjszabás szerint. Hirdetési díjak előre beküldendők. FINTA SÁNDOR Felelős szerkesztői Mu­l­ CS JOVÓ. Irta: Kocsán Károly. Az újév röppenő életünkben mindig egy határkő, amelynél ha csak egy pillanatra is megállunk és amíg a holnap munkájának nekigyűrkőznénk, visszatekin­tünk meddig a szem elláthat. Mert a múlt nélkül nincs fundamentum, nincs jövő. Legyen az bármilyen, de mégis kihámozzuk belőle azokat a jelentős esemé­nyeket, melyek erőt adnak, biztatást nyújtanak, hogy csak előre! Én most a mi szerény 20 éves múltúnkkal foglal­kozom, mert ehhez fűződik a magyar katolikus tanítóság jobbjainak két évtizedes becsületes küz­delme, amely ha nem is futhatott minden kérdésben célba, de azon eredmények előtt is le kell vennünk a kalapunkat, amit sikerült elérnünk. Szövetségünk életrehívását a tanítói jobb jövőért dolgozni akarók hő óhajtása hozta létre. Szükséges­ségét ennyi idő után fölöslegesnek tartjuk indokolni, mert akik még ma is csak annyira jutottak, hogy ezt kétségbe vonják, vagy gondolatnélküli formába kívánják fenntartani, azokkal meddő volt és lesz minden vitatkozás. Aki még ma sem érzi kínzó szük­ségességét a katolikus tanítói egységnek, azoknak szegénységi bizonyítványát figyelmen kívül hagyjuk. Akik pedig pecsenyéjüket a más tüzénél is megsütik mit tegyünk a jóízlés hiánya miatt. E téren tehát többet a felnőttek oktatására nem vállalkozunk. Mi tehát vagyunk, ha keretünk nincs is kitöltve tömött sorokkal. Ez nem a mi hibánk, hanem azoké, akik távolmaradásukkal a haladás iramát csökken­tették és ólomlábakon járva csak kullognak az események nyomában. Ezek dacára az élenállók, a tanítóság értékei kitartással dolgoztak azokért is, akiknek nem dobban meg a­­lelkiismeretük akkor, amikor az eredmény az ölükbe hull. E kemény szavak elégtételül szolgálnak azoknak, akik igen sok időt vesztegettek hiába a tanítói öntudat ébreszt­­hetésén. Ha csak a két évtizedre tekintünk vissza és újra végiglapozzuk az akkor elhangzott munkatervet, ezekből mégis csak áthullott néhány az élet sodrába. Ki meri azt tagadni, hogy ma már más a tanító erkölcsi helyzete, mint annak előtte. Akármilyen fórum nyilatkozzék is meg, ma már a tanítóról ha beszélnek, akkor a tanító személye, ha méltó hiva­tásához, fent és lent egyaránt tiszteletet kelt. A tanítóságról, mint fogalomról pedig megtisztult a felfogás, mert úgy a szülő, mint a társadalom, vagy a hivatalos hatóság más szemmel nézi, más hangon beszél a tanítóságról. Hogy ezt a változást minek köszönhetjük? Vilá­gos, hogy elsősorban a tanítóság azon nemes rétegé­nek, mely idealizmusával, egyéni magatartásával kiterjedt munkájával tiszteletet parancsol a tanítói névnek és munkának. De nem vitathatjuk azt sem, hogy a tanítói egyesületek részére is kiszakad egy rész ebből az érdemből, mert hivatásából kifolyólag szüntelenül azon volt a szeme és azért fűthették agyát a gon­dolatok, hogy a tanítói állásra és személyre csak tisztelettel nézzen fel mindenki. Hisz elég csak arra hivatkoznom, hogy egyetlen társadalmi réteg­nek sem olyan tartalmasak a gyűlései, egyik sem foglalkozik oly tömören és kizárólag a nemzet és egyház nagy kérdéseivel, mint éppen a tanítóság. Ezek a gyújtópontok mindig úgy felmelegítik a tanítói hivatásban sokszor fásult lelkeket, hogy új indítást kapunk, a soha el nem végezhető nevelés munkájára. Most, amikor Nagy Gábor a harmincadik tanítójáig jutottunk el, akkor szinte elfeledkezünk a pálya töviseiről és évtizedes szenvedéseiről, egyszerre inkarnálódik bennünk a legeszményibb tanító. De ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha büszkék is vagyunk erre, hogy a legmodernebb kultúreszközön keresztül a közvélemény asztalán táncolunk, ne feledkezzünk meg, hogy a Nagy Gábor babérjait csak az a tanító tűzheti ki a kalapja mellé, aki méltó és sokban hasonló a bányászgyermekek tanítójához. Ha pedig egy ilyen szerencsés véletlen folytán és kiváló, fiatal kortársnak irodalmi sikere révén feljutottunk az Olimpusra, akkor ne legyen senki, aki meg­­mámorosodva elfeledkezik a tanítói méltóságról. Viseljük büszkén a Nagy Gábor palástját és érezzük benne magunkat, úgy, mint az oltárnál Istentisz­teletet tevő lelkipásztor. Egyenként felsorolni nincs helyem a két évtized azon eseményeit, mely a tanítói állást szilárdította és emelte. Akik benne élnek.

Next