Nép és Családvédelem, 1942 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1942-09-01 / 9. szám
SZÉLJEGYZETEK egy szegényügyi tanulmányhoz Dr. Doby József »Intézményesen megoldható a szegénygondozás problémája« című tanulmányában,1mely »A szegénység a negyedik népbetegség« alcímet viseli, a szegénység problémáját az egykori »országos betegápolási alap« mintájára, »országos szegénygondozási alap« életrehívása és a faluból a városba felszármazott szegényeknek szülőfalujukba viszszatelepítése útján olykér kívánja megoldani, hogy a szegényt megfelelő orvosi vizsgálat és a szükséghez képest kezelés után, a szociális szempontok személőttartásával, egyes társadalmi szervek, különösen a Magyar Vöröskereszt Egylet közreműködése mellett, támogatásra szoruló családoknál, illetőleg a családi ápolásba ki nem helyezhető szegényeket szeretetotthonokban helyezné el. 1. Első kérdés, vájjon helytálló-e az az állítás, hogy »a szegénység a negyedik népbetegség?« Szerző a szegényeket — a gümőkóros megbetegedés fokainak analógiájára — három kategóriába osztja. Az első kategóriába tartoznak azok a szegények, kiknél a nagyobb mértékű gazdasági, szociális és kulturális zuhanás viszonylag csekély társadalmi segítségnyújtással megelőzhető, a nagyobb baj s könnyen elkerülhető; a második csoportba tartoznak azok a szegények, kiknek életmenetébe erős hatású beavatkozás szükséges, hogy szociális, gazdasági és ezzel együtt kulturális bukásuk megakadályozható legyen; a harmadik csoportba tartoznak a menthetetlen szegények, kiknek lelkén erőt vett a kishitűség, sorsuk változtathatatlanságába való apatikus beletörődés, a lelki elaléltság, esetleg betegséggel, vagy teljes fizikai leromlással párosulva. Szerző analógiája kétségtelenül érdekes és gondolkozásra késztet, de a gümőkór és szegénység fejlődésének eme nyilvánvalóan helytálló párhuzama korántsem ad alkalmat arra, hogy a szegénységet népbetegségnek mondjuk. E hozzászólásnak rövid terjedelme nem alkalmas arra, hogy a szegénység fogalmával és problematikájával foglalkozzunk, de ha szegénység alatt a megélhetéshez szükséges javak hiányát értjük, amint ezt általában érteni szokták,h úgy népbetegségnek azokat az okokat kell tekinteni, amelyek az említett javak hiányát okozzák. Ezek az okok lehetnek szoros értelemben véve szociálisak — pl. munkanélküliség, munkabérelégtelenség stb. —, lehetnek gazdaságiak — tőkehiány, a termelés, a forgalom, a fogyasztás szervezési hibái stb. —, lehetnek az egyénben rejlők — betegség, testi-lelki fogyatékosság. A szegénység az utóbbi említett, a legtöbbször lényegileg társadalmi jelenségek következménye, tehát okozat, míg a tbc. fejlődésének bármely fokán nem mint okozat, hanem mint ok jelentős, mint oka a népesség fizikai, gazdasági gyengülésének, és mint oka az elkövetkező halálnak. Ha a szegénység tömegnyomor alakjában jelentkezik, úgy valóban beszélhetünk szociális szempontból népbetegségről, de ez a népbetegség nem a szegénység, hanem az a jelenség, mely a tömeges szegénységet okozza. Véleményünk szerint tehát a szegénység és a szegénygondozás problémájának intézményes megoldása, a szegénységet létrehozó okok elleni szervezett, mondhatnók intézményes küzdelemben van. A szegénységet létrehozó okok elleni küzdelem egyik legtipikusabb eszköze az 1940 :XXI. törvénycikkel életrehívott Országos Nép- és Családvédelmi Alap. 2. A tanulmány szerzője azokat az összegeket, melyek a megélhetést nélkülöző szegények létfenntartásához szükségesek, egy országos alap megteremtése által kívánja előteremteni. A főváros által követettgyakorlatból kiindulva havi 20 %-t számít egy-egy szegény ellátására, »az alap bevétele viszont — a szerző szerint — a köztestületeknek a nyomor enyhítésére fordított kiadásának, a költségvetésük 10%-ának egynegyedeegyötöde, az évi költségvetés 2, 2 és fél %-a.« A szegényellátási költségek megfelelő alapból történő fedeztetésének gondolata érvényesült bizonyos mértékig a belga szegénygondozásban, amelynek nagyvonalú anyagi és alaki rendszerét néhány évvel az 1914—18. évi világháború lezárása után alkotta meg a belga törvényhozás.3) Az »országos szegénygondozási alap«-nak a szerző által javasolt módon való megteremtése azonban a szükséges fedezetet aligha biztosítja. Először is meg kell állapítanunk, hogy a köztestületeiknek a nyomor enyhítésére fordított kiadásai e testületek költségvetésének 2,2 és fél százalékát ma is elérik, sőt meg is haladják. Hogy ez mennyire így van annak bizonyságakép megemlítjük, hogy a községek költségelőirányzata 1941- ben Beszterce-Naszód, Bihar, Borsod, Kolozs, Máramaros, Szilágy, Szolnok-Doboka és Ugocsa vármegyék, valamint a Beregi közigazgatási kirendeltség kivételével 120.000.606 P-t tett ki, míg azoknak a költségvetési rovatoknak az összege, melyekbe többekközött ') Városi Szemle, 1942 2. szám. b) Matlkovits, Földes. 3) Assistance publique. Lói organique du 10 mars 1925.