Népfront, 1978 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám

kutakkal, szobrok összehangzanak a járókelő emberrel, szobrok és emberek megértik egymást. Olyan várost látott szilárdan s földbegyökerezetten le­begni elképzelései látóhatárán, amelyben városhagyomány összeillik, egybe­­hangzik a városjelennel és városjövővel, együtt szól a régi az újjal, prak­tikus az esztétikussal, széppel az ésszerű, természetessel a mesteri. Termé­szet és társadalom közös, harmonikus alkotásának képzelte és akarta látni a várost fantáziája látóhatárán, ahogyan mindig és mindenben is: terveiben, munkásságában, elhatározásaiban, közéletben és a magánéletében a harmó­niát megteremteni törekedett. Úgy fogott fel, úgy tekintett és úgy ítélt meg minden emberi művet a legkisebb teljesítménytől, rövid cikktől, apró érem­től a legnagyobbig és legközösebbig, tehát egy egész városig, világvárosig, Budapestig, mint a természet és a társadalom közös vállalkozását, mint egy cserép virágot vagy egész erdőt, melyet esők, szelek, viharok, napsugarak, természeti erők és az emberi gondolat, az emberi műgond közösen hoztak létre. így képzelte és így akarta látni — mint mondtam — a várost fantáziája látóhatárán. Így akarta látni. Mert Mihályfi Ernőnek nem csak víziói vol­tak a városról, városáról, városunkról, Budapestről. Amit lehetett, ami egy embertől és választott munkatársaitól tett, meg is valósított belőlük. Saját írásaiban, és a Magyar Nemzetben másoktól, szakemberektől és egyszerű városlakóktól, városszeretőktől megjelentetett véleményekben és hozzászó­lásokban városeszményt segített közeledni a valósághoz, jobban mondva: a megvalósítást törekedett közelíteni a városeszményhez. Ez a törekvés, ez a teendő kezdettől hagyománya a Magyar Nemzetnek, és ma is az. Hogy pél­dául Buda tornyos-kupolás sziluettje szép alkonyatokon olyan mozgalmas harmóniákkal rajzolódik a város látóhatárára, abban van része Mihályfi Ernőnek, része van a Magyar Nemzetnek. Néhány lépésnyire innen, a szomszédos utcában él egy kert. Mihályfi Ernő kertje. Bokrait, fáit, füveit, virágait ő válogatta össze a természetből, nagy­messziről is, hazai tájakról is. Sokáig, míg csak módja volt rá, ő ápolta tü­relemmel, reménnyel, örömmel, műgonddal. Ma természetvédelmi terület. Gondolom, nem tévedek, ha azt hiszem, hogy ő, tevékeny pihenése otthonias óráiban, talán maga sem észrevéve, ettől a csendes, sugalló növényi együt­testől is tanulta meg, milyen lehet egy város-együttes, milyen lehet társadal­mak együtt­élése. Milyenek lehetnek, milyenek lehetnének, milyeneknek kel­lene lenniök az emberi harmóniáknak. Lehet, hogy ha ma megláthatná ezt a táblát, amelyet reá emlékezően itt körülállunk, ha látná a nevét viselő, új utcatáblákat végig ezen a kanyargó soron, ismerve mértéktartását, arányérzékét, az igazi képességekkel együtt­járó szerénységét, megcsóválná a fejét, utcát nevezni el róla, méghozzá ép­pen egy növényvilágból vett nevet kicserélni az ő­ nevére? Tövis utca . . . Mihályfi Ernő utca ... Ha fejcsóválására ellenvetéssel felelhetnék, mint még hat éve is egyszer­egyszer szokásom volt, elmondanám neki, a magam városlátomását. Ha nézem valamely hegyoldalról, domboldalról Budapestet, tekervényes utcáit, épülethalmazát, kövekből rakott szürkeállományát, mindig egy mű­ködő, dolgozó, nyughatatlan, gondolkodó, ábrándokkal, emlékekkel és ter­vekkel zsúfolt emberi agy jut az eszembe az elém táruló látványról. Mél­tányosnak érzem, illendőnek érzem, hogy ennek a városnyi memóriának egyik idegpályája, Budapest egyik utcasejtje, a Mihályfi Ernő utca, megőriz­ze az ő emlékét. Mátrai-Betegh Béla

Next