Népfront, 1978 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1978-10-01 / 10. szám
kutakkal, szobrok összehangzanak a járókelő emberrel, szobrok és emberek megértik egymást. Olyan várost látott szilárdan s földbegyökerezetten lebegni elképzelései látóhatárán, amelyben városhagyomány összeillik, egybehangzik a városjelennel és városjövővel, együtt szól a régi az újjal, praktikus az esztétikussal, széppel az ésszerű, természetessel a mesteri. Természet és társadalom közös, harmonikus alkotásának képzelte és akarta látni a várost fantáziája látóhatárán, ahogyan mindig és mindenben is: terveiben, munkásságában, elhatározásaiban, közéletben és a magánéletében a harmóniát megteremteni törekedett. Úgy fogott fel, úgy tekintett és úgy ítélt meg minden emberi művet a legkisebb teljesítménytől, rövid cikktől, apró éremtől a legnagyobbig és legközösebbig, tehát egy egész városig, világvárosig, Budapestig, mint a természet és a társadalom közös vállalkozását, mint egy cserép virágot vagy egész erdőt, melyet esők, szelek, viharok, napsugarak, természeti erők és az emberi gondolat, az emberi műgond közösen hoztak létre. így képzelte és így akarta látni — mint mondtam — a várost fantáziája látóhatárán. Így akarta látni. Mert Mihályfi Ernőnek nem csak víziói voltak a városról, városáról, városunkról, Budapestről. Amit lehetett, ami egy embertől és választott munkatársaitól tett, meg is valósított belőlük. Saját írásaiban, és a Magyar Nemzetben másoktól, szakemberektől és egyszerű városlakóktól, városszeretőktől megjelentetett véleményekben és hozzászólásokban városeszményt segített közeledni a valósághoz, jobban mondva: a megvalósítást törekedett közelíteni a városeszményhez. Ez a törekvés, ez a teendő kezdettől hagyománya a Magyar Nemzetnek, és ma is az. Hogy például Buda tornyos-kupolás sziluettje szép alkonyatokon olyan mozgalmas harmóniákkal rajzolódik a város látóhatárára, abban van része Mihályfi Ernőnek, része van a Magyar Nemzetnek. Néhány lépésnyire innen, a szomszédos utcában él egy kert. Mihályfi Ernő kertje. Bokrait, fáit, füveit, virágait ő válogatta össze a természetből, nagymessziről is, hazai tájakról is. Sokáig, míg csak módja volt rá, ő ápolta türelemmel, reménnyel, örömmel, műgonddal. Ma természetvédelmi terület. Gondolom, nem tévedek, ha azt hiszem, hogy ő, tevékeny pihenése otthonias óráiban, talán maga sem észrevéve, ettől a csendes, sugalló növényi együttestől is tanulta meg, milyen lehet egy város-együttes, milyen lehet társadalmak együttélése. Milyenek lehetnek, milyenek lehetnének, milyeneknek kellene lenniök az emberi harmóniáknak. Lehet, hogy ha ma megláthatná ezt a táblát, amelyet reá emlékezően itt körülállunk, ha látná a nevét viselő, új utcatáblákat végig ezen a kanyargó soron, ismerve mértéktartását, arányérzékét, az igazi képességekkel együttjáró szerénységét, megcsóválná a fejét, utcát nevezni el róla, méghozzá éppen egy növényvilágból vett nevet kicserélni az ő nevére? Tövis utca . . . Mihályfi Ernő utca ... Ha fejcsóválására ellenvetéssel felelhetnék, mint még hat éve is egyszeregyszer szokásom volt, elmondanám neki, a magam városlátomását. Ha nézem valamely hegyoldalról, domboldalról Budapestet, tekervényes utcáit, épülethalmazát, kövekből rakott szürkeállományát, mindig egy működő, dolgozó, nyughatatlan, gondolkodó, ábrándokkal, emlékekkel és tervekkel zsúfolt emberi agy jut az eszembe az elém táruló látványról. Méltányosnak érzem, illendőnek érzem, hogy ennek a városnyi memóriának egyik idegpályája, Budapest egyik utcasejtje, a Mihályfi Ernő utca, megőrizze az ő emlékét. Mátrai-Betegh Béla