Néphadsereg, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1978-02-25 / 8. szám

A szovjet—amerikai kap­csolatok fejlődésének egyik kulcskérdése, vajon sikerül-e előrehaladást el­érni a hadászati támadó fegyverek és fegyverrend­szerek hatékony korlátozá­sában, vagy pedig a fegy­verkezési verseny új, még kevésbé ellenőrizhető sza­kasza indul-e meg? A Pravdában a közeli napokban megjelent szer­kesztőségi cikk — amely a hivatalos szovjet álláspon­tot tükrözi — teljes ko­molysággal hívja fel a fi­gyelmet a SALT—2-vel kapcsolatos amerikai ma­nőverek veszélyességére, Washington egyoldalú előnyszerzési törekvéseinek teljes tarthatatlanságára. A cikkből világosan kitűnik, hogy az Egyesült Államok — az egyenlőség és az azo­nos biztonság elvét meg­sértve — szeretné megfosz­tani a Szovjetuniót fő vé­delmi eszközeitől, miköz­ben magának szabad kezet igyekszik biztosítani a hadászati támadó fegyvereit mennyiségi és minőségi fejlesztésében. A szovjet kormány ilyen engedményt nem tehet és nem is tesz, hiszen önmagát és a szocia­lista közösséget — sőt, az egész haladó emberiséget! — tenné kiszolgáltatottá, ha engedné kiütni a kezé­ből az egyetemes béke és biztonság szilárdításának, oltalmazásának nélkülöz­hetetlen eszközeit. A napirenden szereplő probléma ismét időszerűvé teszi, hogy emlékeztessünk arra: harminc évvel ezelőtt — 1947 őszén — a Szovjet­unió egyik gyéren lakott körzetében indították az el­ső ballisztikus nagy raké­tát. Jegyezzük meg jól az évszámot: 1947. Az idő tájt az Egyesült Államok még élvezte atommonopóliumát és vérmes reményeket fű­zött monopóliuma megtar­tásához, a kialakuló szoci­alista országokat körülvevő katonai támaszpont-hálóza­tának agressziós felhaszná­lásához. A szovjet rakéta­konstruktőrök — a hadi­technika-történeti esemény kivételesen szerencsés résztvevői — akoriban ta­lán nem is láthatták minden részletében előre, milyen mélyreható folyamatot in­dítanak el ezzel a sikeres kísérlettel. Az azonban tény, az ezt követő rakéta­fejlesztési programmal szá­mottevően hozzájárultak a világpolitika alakulásához, a népeket fenyegető impe­rialista agresszió elhárítá­sához. A Szovjetunióban ugyanis az említett ballisz­tikus rakéta volt az „őse” a hadászati rakétacsapatok jelenlegi, roppant erejű fegyvereinek csakúgy, mint a békés kozmikus kutatá­sokhoz nélkülözhetetlen hordozóeszközöknek. A nagy rakéták kifejlesz­tésekor — az emberiség szerencséjére — megszűnt az Egyesült Államok nuk­leáris egyeduralma, az atomzsarolásra épített ka­tonapolitika alapja, hiszen akkor már a Szovjetunió is rendelkezett atom- és termonukleáris bombákkal. A nagy hatótávolságú bal­lisztikus rakétáknak a ha­­talmas robbanóerejű tölte­tekkel való egyesítése fé­lelmetes fegyvert adott a a békét védelmező szovjet hadsereg kezébe. Gondol­juk csak meg, milyen minőségi változást jelent ez a bombázó repülőgépek­hez képest. Az 1950-es évek elején meglevő szovjet, il­letve amerikai gépek órán­kénti sebessége mindössze 700—800 kilométer volt, ez­zel szemben az 1957 augusz­tusában a világon elsőként kipróbált, mintegy 10 ezer kilométer hatótávolságú szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta ezt a re­pülési távot alig 30 perc alatt (!) száguldotta végig. Ez óránként 20 ezer kilomé­teres fantasztikus sebesség­nek felel meg, ami 25-szö­­rösen múlja felül a bombá­zógépek sebességét. A rendkívüli sebesség természetesen csak az egyik előny. De ezzel függ össze, hogy abban az idő­ben az ilyen eszközök fel­derítésére, még kevésbé le­küzdésükre nem volt mód. A hadászati ballisztikus ra­kéták indítása ma már a mesterséges holdas felde­rítő rendszerekkel könnyű­szerrel kimutatható, elhá­rításuk lehetőségét illetően viszont — legalábbis gya­korlatilag — nem változott a helyzet. Miért ne változott volna? — teheti fel joggal a kér­dést bárki, hiszen a 60-as évek közepén a biztonságos ellenrakéta-rendszer kifej­lesztésével megoldották az interkontinentális ballisz­tikus rakéták repülés köz­beni leküzdésének problé­máját. A technikai oldalt nézve ez igaz. Hatékony ellenrakéta-rendszerek te­lepítése valóban lehetséges, csakhogy a technikai kivi­telezésnél is fontosabb a gazdasági tehertétel. Egy több millió lakosú nagyvá­ros teljes és megbízható védelme — még inkább így van ez, ha több városról van szó — hihetetlenül sokba kerülne, ennélfogva ilyen rendszerek nagy számban való telepítésére ÉS A még a jelentős erőforrások­kal rendelkező nagyhatal­mak sem vállalkozhatnak. A szovjet—amerikai ha­dászati fegyverkorlátozási tárgyalások első szakaszá­ban éppen a gazdasági megfontolások eredményezték a SALT-1 megkötését. Ennek értel­mében a Szovjetunió és az Egyesült Államok két-két ellenrakéta-rendszer telepí­tésében állapodott meg, va­lamivel később még ezt is redukálták egy-egy rend­szerre. Ezeknek egyike Moszkva környékére, a má­sik — az amerikai — a „Minuteman” rakétabázisok körzetére terjed ki. A SALT—­ megállapo­dásban tulajdonképpen — közvetlenül és közvetve — annak elismerése tükröző­dött, hogy a két atomnagy­hatalom között nagyjából erőegyensúly alakult ki. Másrészt az amerikai felső vezetés kénytelen volt igen komolyan számot vetni az Egyesült Államok területé­nek nagyfokú sebezhetősé­gével (a második világhá­borúban az Amerikai Egyesült Államok részt vett ugyan, de földjét a harccselekmények nem érintették). Miután a szov­jet hadászati rakétacsapa­tok megszerveződtek és szinte korlátlan hatótávol­ságú pusztító eszközöket kaptak, gyökeresen meg­változott a helyzet. A Pen­tagon többé nem számítha­tott arra, hogy büntetlenül fenyegesse a Szovjetuniót, a szocialista országokat. Időközben nemcsak a hordozó eszközök, hanem a nukleáris töltetek is to­vább fejlődtek. Az egyfázi­sú, a maghasadás elvén működő atombombát csak­hamar követte a kétfázisú , a hidrogénbomba, majd a háromfázisú is. A kor­szerűsítés elsősorban a töl­tet súlycsökkenését ered­ményezte. Amíg például az első, hirosimai típusú 20 KT—s atombomba 5500 ki­logramm tömegű volt, ad­dig manapság az ennél tíz­szeresen nagyobb robbanó­erejű — 200 KT-s — töltet tömege nem haladja meg a 200—400 kilogrammot. A több száz kilotonna trotil egyenértékű tölteteket a néhány megatonnás és még ennél is nagyobbak — az 50 és 100 megatonnás töl­tetek — követték. Ez utób­biak viszont már „túl ha­tékonyaknak” bizonyultak, ezért kezdték meg a több töltetű, külön-külön irá­nyítható, vagyis a nagyobb célterület lefogására alkal­mas robbanófejek kifej­lesztését. E tekintetben a Szovjetunió — éppen a szocialista világrendszer biztonságának szavatolása miatt — nem maradhatott le az Egyesült Államoktól, így a 60-as évek második felére kialakult az úgyne­vezett hadászati erőegyen­súly, ami azt jelenti, hogy az Egyesült Államok a le­hetőségek tekintetében nem élvez többé elsőséget. A mesterséges holdas felderítéssel — mint isme­retes — a helyhez kötött, szárazföldi telepítésű indító bázisok nagy mértékben sebezhetők. A váratlan első csapást követő biztonságos visszavágáshoz olyan, hely­zetüket állandóan változ­tatható indító bázisokat kellett kifejleszteni, ame­lyeknek felfedezése — és egy esetleges első csapással történő megsemmisítése — lehetetlen. Ennek a felté­telnek felelnek meg a tu­catnál is több ballisztikus rakétával hajózó, de a szárazföldi hadászati cél­pontokat elérni­ képes atom-tengeralattjárók. A szovjet haditengerészet ge­rincét, fő csapásmérő ere­jét éppen ezek az úszó egységek képezik. Az ebből adódó­ következtetések le­vonása késztette arra a leg­erősebb imperialista hatal­mat, az Egyesült Álla­mokat, hogy egy asztalhoz üljön a Szovjetunióval és a SALT keretében tárgyal­jon a hadászati támadó fegyverek és fegyverrend­szerek korlátozásáról. Meg kell állapítani, a je­lenlegi hadászati erőegyen­súlyon még az olyan új­szerű, vagy merőben új — hadászati jellegűnek te­kinthető — harceszközök sem változtathatnak, mint az amerikaiak szárnyas rakétája vagy a neutronbomba.­­ Ezek kétségkívül megnehe-­­­zítik a tárgyalások menetét, I bonyolíthatják a kölcsönös I megegyezés feltételeit, de I a tényeket nem hamisít- I hatják meg. A szovjet ha- I­dászati rakéta csapatok — I állandó harckészültségben I állva — bármikor képesek I és készek teljesíteni fele- I lősségteljes feladataikat. I Erejükkel, az ellenük való I védekezés kilátástalanságá- I val még a legelvakultabb I imperialista körök képvise- I lőinek is számolniuk kell. 9 A realitások fel- és elis- I merése remélhetően a 9 SALT—2 tető alá hozásá- I nak irányába mozdítja el 9 az egyelőre még teljesíthe- I tetlen követeléseket han-­­ goztató washingtoni kor- I mányt. SZ. GY. Hadászati rakéták a Vörös téren Rajtunk azt szemlélteti, hogy körülbelül hétezer kilométeres távolságot mennyi idő alatt tesznek meg a különféle vízi- és légijárművek­­ és mennyi idő alatt az interkontinentális rakéta A legkorszerűbb szovjet atom-tengeralattjárók egyike tengeri őrjáraton A ballisztikus rakéták elhelyezésének és kilövésének elvi vázlata

Next