Néphadsereg, 1982. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-28 / 35. szám
PIROS FEHÉR SIlHIKIEH „Klubhűség ” morál+megbecsülés Kuncz László úszóként kezdte sportpályafutását, a 36. Honvédben lett vízilabdázó. Távozása után az OSC csapatával magyar bajnokságot, BEK-et, majd Szuper Kupát nyert, a júliusi Tungsram Kupán ünnepelte 100. válogatottságát. Világbajnoki ezüst-, olimpiai és EB-bronzérmes, az 1979-ben Világ Kupagyőztes csapat tagja. Bivalyerős center, de a hátsó vonalból, távoli bombákkal is rendre eredményes. Erőssége a befejezés, gyengéje a megfontoltság hiánya. A sportág berkeiben sokan úgy vélik, a mai Honvédnek, Horkaival és Gerendással, biztosan kellene nyernie a vízilabdabajnokságot ... — Attól még nem feltétlenül jó egy csapat, hogy jó játékosokból áll! Gondoljunk csak a mai válogatottra: csupa jó képességű pólós, mégis voltak gyenge időszakaik. — Sokak szerint a mai Honvéd Kunczcal erősödve biztosan nyerné a vízilabda-bajnokságot ... — Talán igen ... Amikor 1976-ban eljöttem, még nem voltak ott olyan klaszszisok, mint most. Abban az időben velem együtt sokan mások is távoztak, pldául Kucsera, Hídvégi, Mezei. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom: ha maradok, alighanem rám épült volna a csapat. — Nem vállalta. — Nem. Az egyéni fejlődésem szempontjából pedig biztosan hasznos lett volna. Óriási hajtóerő edzésen, mérkőzésen egyaránt a felelősség érzése. Az embert feldobja, hogyha számítanak rá. Igen, még a sok hátulütő — például a fokozott idegi megterhelés — mellett is hálás feladat a meghatározó szerep. Ma már vállalnám! — Az OSC-ben viszont más környezetbe, egészen más helyzetbe csöppent, hiszen olyan világklasszisokkal került egy csapatba, mint Szívós, a Konrád és a Bodnár testvérek. Nem könnyű eldönteni, melyik a nehezebb feladat: egy kevésbé sikeres szakosztályban húzóembernek, vagy egy nagy múltúban méltó társnak lenni? — Én ennek a mérlegeléséhez nem juthattam el. Azzal, hogy egyetemre jelentkeztem és felvettek, eldőlt, hol játszom tovább. — Érez-enosztalgiát a Honvéd iránt? — Feltétlen! Olyan alapismeretekkel felvértezve érkeztem az egyetemi csapathoz, amelyek nélkül nem lehetett volna ilyen a folytatás. A piros-fehéreknél olyan olimpiai bajnokok, kiváló szakemberek voltak a mestereim, mint Hevesi István, Markovits Kálmán és Brandi Jenő. Ők neveltek belőlem OB I-es játékost. Nem csak tanácsokat kaptam tőlük, a szó szoros értelmében bemutatókat tartottak, idősebb korukban is olykor „villogtak" a vízben. Az edző személye, szerepe egy-egy ilyen, állan Fotó: ZÁHONYI IVÁN olóan változó összetételű, több helyről összeverbuválódott csapatnál még sokkal fontosabb lehet, mint bármely más klubnál. — Pontosan! Azt talán szükségtelen mondanom, hogy a Honvédben adottak a feltételek a jó munkához. De a klasszisjátékosokat össze kell hangolni, csapattá kell formálni őket! Rendkívül lényeges, hogy valamennyien egyformán elfogadják a korábbi, megszokottól eltérő, a számukra új taktikát, elképzeléseket. Mert ha ez nem sikerül, a legtöbb játékos megnyugtatja magát az egyébként tényleg kézenfekvő magyarázattal: a katonákból ilyen rövid együtt töltött idő alatt úgysem formálódhat igazán jó csapat, így aztán nem is kérhetik tőlük számon az eredményeket, következésképp hajtani sem igen van miért Ez biztos út lenne az elkényelmesedéshez, a játéktudás csökkenéséhez. Hogy ez ne következhessen be, ezért sokkal nagyobb az edző és a szakosztályvezetés felelőssége a Bp. Honvédnél. A szakmai képzés mellett el kell feledtetniük a játékosokkal, hogy ők most katonák, s hogy viszonylag rövid időszakot töltenek az egyesületnél! — Sikerülhet mindez? — Volt, amikor sikerült, s volt, amikor nem... Mostanában — ezt már csak hallomásból tudom — a zsákutcába jutott próbálkozások mellett azért sok jót is hallani a piros-fehér pólósok felől. Mert azért az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a játékosok többsége sem akar saját maga ellensége lenni. Mások is bizonyára úgy vannak vele, mint én: képtelen vagyok veszíteni. Ilyenkor nem tudok aludni, rossz a közérzetem ... Csak magamból tudok kiindulni, s így nemigen hiszem, hogy bárki is lélektelenül játszana. S ha ebben az igyekezetben az edző is partner — márpedig természetes, hogy az —, akkor nem rest a sokfélét jött játékosoknak sokféle, testreszabott edzéstervet készíteni, külön-külön is foglalkozni velük. A minél jobb csapat, de az egyén érdekében is! — Aligha van ám szakember, aki könnyű szívvel megemészti, hogy a sok-sok munka máshol kamatozik, mások aratják le a babérokat. Azonban egy honvédegyesület esetében nemigen van mit tenni, ezt vállalni kell. Például mit szólnának jelenlegi klubjában, ha bejelentené: az ott töltött hat esztendő, a sok segítség, a sok szép közös siker dacára máról holnapra megválik tőlük? — Bejelentettem! Elmesélem a példámat, mert itt ugyan OSC kontra Vasas klubcseréről van szó, de a Honvéd szempontjából is tanulságos lehet. Szóval, kértem a klubvezetést, hogy segítsenek egy új otthonhoz. Hogy ez nem nagyravágyás, az anyagiak túlzott hajszolása, arra bizonyíték: indokoltnak is tartották a kérésemet, sőt, lépéseket is tettek. Ez ma már bármely klubnál természetes. De az OSC nem tudott alanyit segíteni a lakáskérdés megoldásában, mint amennyit a Vasas, amely időközben megkeresett. Hogy hogyan jutottam az eszükbe? Már régóta nagyon jóban vagyok a piros-kék srácokkal, és ez is nagy vonzerő. De ha a két tényező — lakás és barátok — közül akár csak az egyik is hiányozna náluk, bizonyára másképp döntenék. És azt hiszem, ez tanulság a Honvéd szempontjából is: nem lehetetlen megtartani az eredetileg csak rövidebb időre odaigazoló élsportolókat sem. Természetesen ez anyagi lehetőségek függvénye, de megbecsülés és morál kérdése is. Következik: A kézilabdázók példája. KOMLÓSI GÁBOR Kuncz László a Tüzér utcai Honvéd-uszodában kezdte vízilabdázó-pályafutását, az idén már a 100. válogatottságát ünnepelte OSC-játékosként TELITALÁLAT Sok mindent meg lehet tanulni a Honvédben. Többek között a rafinériát. Mutatóba egy szellemes — és megbocsátható — „szélhámosság". A vízilabda-válogatott egyik edzőtáborozása alkalmával már valamennyi játékos ágyban volt. Igen ám, de valakinek el kellett oltania az égve felejtett lámpát. Senkinek sem akaródzott felkelni. Svéda Gyula — az 50-es évek kitűnő Honvéd-játékosa — azonban végül megunta a dolgot, s egy jól irányzott lövéssel olyan „remekül" találta el cipőjével a villanykapcsolót, hogy nemcsak a lámpa aludt el, de az egész kapcsolószerkezet kiesett a falból. Most már sötét volt, csak hát, ha reggel fény derül az esetre ... Ezért inkább egy papírlapot ragasztott a kapcsolóra — azazhogy csak a helyére —, s ráírta: „Takarékoskodj az árammal!" Talán játékosként sem kapott annyi dicséretet vezetőitől, mint példamutató takarékosságáért... A tárcsák világában Sokan vallják: az edzők korán öregszenek. Nekik ajánlhatnánk, hogy látogassanak el a Budapesti Honvéd súlyemelőtermébe S ha már ott vannak, nézzék meg Horváth József mesteredzőt és csodálkozzanak. 57 éves vállas, izmos férfi, ám hajában még ezüstös szál sincs. Szeme szinte mosolyog, amikor a múltFotó: KELE ra emlékezik. Kissé komorabb, amikor a jelenre kerül a szó ... A diszkosztól a tárcsáig — Fura módon kerültem kapcsolatba a sporttal — kezdi a beszélgetést. — Sopronban éltem, tanultam. Egy nap új testnevelő tanár érkezett iskolánkba: Kulitzy Jenő, a diszkoszvető Európa-bajnok. Akkor még ő is aktívan sportolt, s gyakorlásaira kirendelt minket, hogy hajigáljuk vissza neki a szert, így barátkoztam meg a diszkoszszal, majd a többi sportággal is. Síeltem, teniszeztem, tornáztam, fociztam. — Elég kacskaringós út vezetett hát a tárcsák világáig, a súlyemelőkig. — Éppen harminc esztendeje „ismerkedtünk meg” egymással. A Szállítók súlyemelőterme, edzőnk, Sós Tóni bácsi okos szavai, ezek az első, soha el nem múló emlékek sportágammal kapcsolatban. Innen már úgy ment minden, mint a karikacsapás. 1961-ben kaptam az első igazán nagy feladatot. Az ifjúsági súlyemelő válogatott edzőjének neveztek ki. Egy olyan nagyszerű gárda élére, amelynek már a puszta névsora is tiszteletet parancsol. íme: Bagócs, Bakos, Szarvas, Fedelovics. Hogy csak a legjobbakat említsem, akik később a felnőtt világ- és Európa-bajnokságokon is kiemelkedő sikereket értek el. — Ritka gyors edzői karrier ez. — Valóban, ám én sem néztem tétlenül a napok múlását. Elvégeztem a TF edzői szakát, bújtam a szakirodalmat. Már ekkor ezt vallottam: aki nem halad a korral, az új felkészülési elvekkel, elméletekkel, az törvényszerűen lemarad. Sokan mondogatnak ilyesmit manapság, ám húsz esztendővel ezelőtt is igaz szavak voltak ezek. A szerelem legyőzhetetlen . Az elkövetkező évek még több kanyart, buktatót hoztak az ön számára. A kezdés után milyen folytatás következett? — Erről csak röviden szólok, mert sok szomorúság, sértés ért. 1963-ban a felnőtt válogatott edzője lettem Veres Győző mellett. Nem sokáig dolgozhattunk zavartalanul, mert kitört a súlyemelők honi forradalma. A kerettagok „fellázadtak” Veres ellen. A végeredmény az lett, hogy rám hárultak a tennivalók. 1968-ig egyedül vezettem a válogatott munkáját. Gond gond hátán, felőrlődtem, akkor azt hittem, vége a szerelemnek, szakítok a sportággal. — A régi kapcsolatok általában nehezen téphetők szét, a sportban pedig még erősebbek az érzelmi szálak. — Igen ez így van, és azt hiszem ez is közrejátszott, amikor az első hívó szóra újrakezdtem mindent. A Bp. Honvéd az otthonom 1975 óta. Az egyesület vezetése mindent megad ahhoz, hogy jó körülmények között dolgozhassunk, hogy számottevő eredményeket érjünk el. Az első szép sikerem az volt, hogy a sokak által már leírt Stefanovicsból magyar bajnokot sikerült faragnom. Természetesen a dicséret elsősorban az övé, hiszen ő állt a tárcsák alatt... ő a legkedvesebb tanítványom. Nehéz fiú, de én szeretem az ilyen embereket... — önt is annak tartják ... — Tény, hogy sokan felruháztak engem is ezzel a jelzővel. Ebből annyi igaz, hogy nem vagyok anyámasszony katonája, ma már nem lehet sikereket elérni teddide, teddoda módon. Szakmai kérdésekben nyakas vagyok, de mindenért vállalom a felelősséget. Keményen megkövetelem a munkát, de csak az ésszerűség határain belül. Ilyen vagyok, és már nem is leszek más. Tehetségekben nincs hiány . A gyengén sikerült lille-i VB után egyedül ön — na meg tanítványa — térhetett haza emelt fővel. — Köszönet ezért Hlavati Andrásnak, súlyemelősportunk ma egyik legnagyobb tehetségének. Tizennégy éves korában került hozzánk. Lassan, nehezen indult, de aztán belelendült. Meggyőződésem, hogy VB- ezüstérme csak kezdete felfelé ívelő karrierjének. — Mi a véleménye a magyar súlyemelés szűk esztendeiről? — Sokat töröm ezen a fejem. Kíváncsi vagyok például, hogy a bolgárok miként képesek naponta többször is edzeni. Szeretnénk megtalálni mindegyik versenyzőnknek azt az ideális edzősúlyát, amellyel a legjobban, legkényelmesebben tud gyakorolni. Nem a tehetségekben van hiány, hanem a jó edzésmódszerekben, a hozzállásban. Ezen pedig lehet és kell is változtatni. Befejezésül álljon itt Stefanovics Imre — a kedvenc tanítvány — néhány mondata: „Azt hiszem, ha nem Józsi bácsi áll mellém azokban a kritikus időkben, akkor ma már mindenki múlt időben beszél rólam, mint súlyemelőről. Kemény ember, azt meg kell hagyni, de mindig a célt látja maga előtt. A győzelmet, a sikert akarja kicsikarni belőlünk.” RÓTH FERENC Horváth József mesteredző irányításával ismét lendületbe jött a piros-fehérek súlyemelő-szakosztálya