Népiskolai Tanügy, 1892 (22. évfolyam, 1-53. szám)

1892-03-26 / 13. szám

98 A kától, egyházat s ennek érdekeit a kától, vallás szellemének megfelelő fegyverekkel lehet és szabad szolgálni. Aki akarva, vagy nem akarva mást tesz, az sebet üt az egyház reputációján, nem hasznára, hanem ártalmára van a kától, ügynek; mert a helyett, hogy egyesítene, szétszór, az egy­ház barátait elkedvetleníti, ellenségeit felingerli s az egyéni vélemények csalhatatlanságának igénye­ivel a türelmetlenség és szeretetlenség szellemét, ter­jeszti. A szélnek ezen vetéséből csak a vihar aratása nőhet. Ez az irány megtagadása a kátór, szellem irodalmi hagyományainak ; mert a kátor, irodalom a szeretet és nem a harag, a szelidség és nem a gyülölség eszméjéből fakadt ki. Olyan lévén mint maga az isteni igazság, erejének hóditó hatalmát nem a szenvedélyek izgalmaiban, hanem etikai tar­talmának csodálatra méltó kincseiben birta és bírta. Az apostolok, a vértanúk, a szeretet és sze­lidség hangján szólottak még hóhérjaikhoz is és nem átkozódva, szitkozódva, hanem áldva és imádkozva haltak meg hősökért.­­ Az apologéták nemes bátorsággal védték a ke­reszténységet a császárok trónja előtt; szavuk ön­érzetes volt, de nem sértő, s a jogelvek dialektikája mellett az, a mivel győztek, a keresztények szivé­ben elvetett és megtermékenyült keresztény erény áldásos gyümölcsének felmutatása volt. És e szellem a keresztény irodalom öröksége maradt századokra ; azzal terjesztő eszméinek, ta­nainak felsőbb rendű világosságát, azzal veté meg Európa civilizációjának alapjára szervezte társa­dalmát. Korunk bölcse, XIII. LEO szentsége? Atyánk is látva a sajtó egyes kinövéseit, szükségesnek vélte szavainak súlyát a mérlegbe vetni s a „Cognita Nobis“-féle levelében egyházfői bölcseséggel és sze­retettel mutatni azon ösvényre, a melyről a kától, sajtónak letérni soha sem lenne szabad. „Az egyház ügyének védelme komoly és szent jelleggel bírjon — mondja a szent Atya — a sajtó soha se téves­sze szem elől a mérsékletet, mely az erénynek elmaradhatatlan kísérője. E tekintetben senki sem helyesli a kelleténél hevesebb irályt, a ráfogást, a gyanúsítást, vagy bármit, a­mi az egye­seknek járó tisztelet és kímélet ellen vét.“ Szálljon ez apostoli igék erejének világossága szíveinkbe, hozza közénk a szeretet, béke és a tü­relem angyalát, hogy az Isten és hazánk ügyét szent egyetértésben, a kereszténység négy sarkalatos eré­nyével: a justifia (igazságosság), prudentia (okos­ság), fortitudo (erősség), temperantiával (mérséklet) szolgálhassuk úgy élő szóval , mint az irodalom terén is, mely erényekre különben a következendő nagy kérdések tárgyalásánál szükségünk lesz; e kér­dések: 1. az elkeresztelés ;­­ 2. a katel, autonómia; 3. a kongn­a ügye. Engedje meg a t. nagygyűlés, hogy mind a három kérdésben körvonalazzam álláspontomat. Örökségemnek legnehezebb részét képezi az u. n. elkeresztelési ügy. Tudvalevő, hogy az 1868. évi törvényhozás az akkori Képviselőház központi bizottságának indoko­lása szerint az 1868. évi 5-ik t.-cz. 12. §-ával a vegyes házasságból származó gyermekek vallási ho­­vatartozandósága kérdését „az élettapasztalatok alap­ján és gyakorlati úton kívánta megoldani; előrelá­tott zavart, viszályt, keserűséget és súrlódásokat megszüntetni ; a családok szentélyéből idegen befo­lyásokat eltávolítani, végre a vallások érdekét biz­tosítani.“ Hogy mennyire éretett el a törvényhozás ezen intenciója, főleg mióta a kormány legutóbb az 1890. évi febr. 26-iki kibocsátott miniszteri rendelettel az 1868. évi 53. t.-cz. 12. §-ában foglalt rendelkezés­nek megfelelő anyakönyvezést törekedett biztosítani, erről bőven tanúskodnak ismét az élettapasztalatok, nevezetesen : azon keserűség és az ebből eredő iz­gatottság , mely sokak kedélyei nyugalmát megza­varta ; továbbá azon súrlódások, melyek a kától, és más keresztény vallási­ lelkipásztorok és hivek kö­zött kifejlődtek ; végre azon tény, hogy a kától, lel­készek vallási meggyőződésekkel, hivatásukkal és kötelességekkel összeütközésbe jutottak. Más külföldi államok, amelyekben hasonló tör­vényes intézkedések egy ideig fennállottak, szintoly tapasztalatok és az ezen irányban tett kísérletek sikertelensége után a természeti jog álláspontjára helyezkedvén, nem készek a vegyes házasságból szár­mazó gyermekek vallási nevelése tekintetében a szü­lők természetes jogait biztosítani, úgy hogy európai nyugati, sőt az egész világon fennálló kulturállamok­­ban a mienkhez hasonló törvény ma már nem létezik. Ellenben hazánkban a vegyes házasságból szár­mazó gyermekek vallási nevelése tekintetében törvé­nyesített természetellenességhez hozzájárult az anya­­könyvvezetés iránt való fennemlített intézkedés is, mely az ügyet még bonyolultabbá tette. Azonban nem szabad ez eljárásban irányzatos­ságot feltételeznünk, mert a kérdés hitágazati jellege, az idézett törvényszakasznak valódi je­lentősége, illetőleg a természeti joggal való össze­ütközése csak a törvény alkalmazásában kezdett ho­vatovább kidomborodni. Az 1890. évi február hó 26-án, mint a velem közlött hivatalos adatokból meggyőződtem — bona

Next