Népművelés, 1960 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
TOVÁBB! Sercegett még a csillagszóró, a gyertya lángja lobogott. Rádiónkban a Megváltóról daloltak dalt a pásztorok. A gyerekek nagy örömének nyomán a szoba szinte fénylett és boldog béke, tiszta csönd feledtette a gondözönt. Én majd, hogy fel nem kiáltottam: — Állj meg, te pörgő, fürge kor! Talán bánattal megrakottan a holnap mindent elsodor ... Most olyan boldog minden ember, míg játszik vígan a gyerekkel s a szobában — mely jó meleg — várják ünnepi ételek. Állj meg világ! Te nyüzsgő élet! — folytattam volna ... De szemem véletlen ablakomra tévedt: Kint tégla volt, mész és cement, felettem félkész, bezsaluzott lépcsőház zord huzatja húzott, ajtó (még nem ismerve zárt) csapódott, holnapokra várt. S bennem is minden ér dörömbölt: Tovább! Utam van! Én megyek! S leváltak lassan a bőrömről elhasznált hámsejtű pikkelyek. Kislányom már az iskoláról beszélt, az asszony munkájáról, s minden, mi körülöttem élt, nyújtózkodott a Holnapért. Egy bezsaluzott ország küldte üzenetét, hogy csak pihen, de ünnep után szólal kürtje s nem maradhat el semmiben; hogy van, ki a Holnaptól várja, legyen lakása, kis családja, akik között majd szépszerén merenghet ő is, ahogy én. Nem tőlem függ, de ha már játszom, a játék végig szép legyen! — Tovább! — intettem, s idelátszón fény villant rá a Sashegyen. Vagy csak egy villamos csiholta? Vagy csak én magam láttam volna? (Ilyenkor minden meglehet) s megindultak a kerekek. Dübörögve és csikorogva haladt a világ, mint a gép. „Mennyből az angyal” szállt suhogva, — olajozta a kerekét — „Békesség földön az embernek” zengték templomok, szobák, termek, diplomaták... és messze, fenn, a katonák az őrhelyen. Jobbágy Károly