Népművelés, 1968 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
^//La^aikát, VÁCI MIHÁLY mtuzhol REPÜLŐGÉPRŐL, ÚTKÖZBEN 1967 A nyírfák! Lám a nyírfák! Itt is megleltem őket. Meddig követtek engem felejthetetlen földek? Meddig követtek engem vízillatú szelecskék? Föld — fordulj! — ne érjenek el a fecskefészkes esték. Föld — fordulj gyorsan vélem, maradjon el a múltam, taníts valami másra, ne mit eddig tanultam. Rétek, szarvasnak futni, erdők, madarat óvni, mint áldozati füst száll, szálltak hazám folyói. Disznócsapás az erdőn, fácán fénye a fűben, barna földekben ének, mint dal a hegedűben. Minden patakot láttam, mint tenyeremben az árkot, és láttam minden szárnyat, mely hazám fölött szállott. Bújó vadat biztattam, s a madarat a fészken, — ha boldogok lennének mind, akikre lenéztem! Számoltam, mint a gyermek, külön, minden kis falvat, az utak fogták őket, mint fészkeket a gallyak. A nyírfák, lám a nyírfák még itt is jönnek, jönnek, s mint a paraszt — én bárhol megszagolom a földet. Érkezve — nem a várost, a torló palotákat, — parkot keresek, ahol megölelhetem a fákat. S ha van, csak egy tenyérnyi, ott kimegyek a térre, egy madarat hadd halljak: — emberi hangot végre. Keresem szülőföldem mindenütt, minden tájon, hazára szeretnék lelni — e hontalan világon. Hazám keresem mindenütt, ismerőst, azt a népet! Emberiség — üres szó, bélellek mint a fészket. 'Tjánali cullag. Ha egy távoli csillag lakói hallják a földi melódiaszférát, ha rögzítik a mozik üvöltéseit, a sugárzó hősök reklámglóriáját, a tévék sztárjainak combfény-ragyogását; ha egy távoli csillag lakói utat vágnak ebben a dzsessz sugárzásban, táncdal, beat, musical elektromos felhőzetében, folyóiratok és képeslapok női idomoktól súlyos barikádjai közt, legyőzik a zümmögő költemények moszkitó hadát, s a művelt regények holttengeri sósvizeit, nem tudják majd: — nem ez volt az emberiség! Az mélyen, e hazug csillag-fény-gyűrű távolában, Földárnyékban, az elkurvult művészetek szétterpesztett lábaitól távol, távol, a bányamélyben újított üzemek ugyanolyan régi robotjait végezte, büdös irodákban, sárban és kulturált istállókban hordta a trágyát, táplálta a marhát, köpte a tenyerét, míg százezer fajt fényképeztek a kényesen elemző neorealista és szuperneorealista filmrendezők, és tudományos intézetek vitája vette fel a légkört, vitatva a bikini vagy a monokini jogát, az új világban, mely mindig új egyeseknek, s a többinek mindig a régi marad. Föld-golyó! — vigyorgó pofák, rángó fenekek holdfürtjeitől körbemocskolt. Vértelen himnuszok, púderezett indulók és hipermodern slágerek szálltak innen és a gyanúsan fontos műholdak buzgó pacsirta jelei, hogy ne hallatszon messzire a változatlan jajgatás. Világ: — megújhodott sok kacatod, de a fájdalom úgy fáj, mint régen, a régi hangon ordít. S hogy ne hallatszon túl messzire: — egyesült, kibékült és szövetkezett világszervek, a tőke, a piac, a művészeti üzlet, s a politika idomító szándékai másodpercenként engedik fél földkörüli útra az ostobaság felfújt léggömbjeit s lebegnek örökké ifjú szívek fölött dalok a nemzésről, s képek kivert fogakról.