Népművelés, 1982 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1982-11-01 / 11. szám

A népzenei gyűjtés napjainkban Századunk magyar zenei kul­túrájának egyik fő vívmánya a hamisítatlan népzene fölfede­zése, rendszerének tudomá­nyos vizsgálata és a hatásukra született nemzeti zeneszerzői stílus. Bartók Béla és Kodály Zoltán félreismerhetetlenül magyar és modern műzenei nyelve, valamint a kodályi ne­velési koncepció kibontakozá­sa. A történtek sokakban azt a tévhitet keltették, hogy immár „minden föl van gyűjtve, min­den meg van mentve, a népzene elvégezte hivatását." Az ötve­nes-hatvanas években egyre többször felhangzott a kérdés: ..hát van még új egyáltalában? Ugyan mit tudnak még ma is gyűjteni?” Valóban, 1950 óta mindinkább meglévő dallamtí­pusok helyi változatait találják meg a gyűjtők, teljesen új és is­meretlen alapdallamot egyre kevésbé. Valamivel józanabb szemléletet vallottak azok, akik nem mindenáron „új dal­lamokat, új szövegeket” vár­tak a gyűjtőmunkától, hanem a „fehér foltok”, az eldugott vidékek, falvak, népcsoportok, nemzetiségek, rétegek vizsgá­latát. Ám itt is inkább dallam­változatok kerültek elő, nem új dallamok. Még talán szö­vegben hoztak újat az addig alig vizsgált osztályok, réte­gek, csoportok (bányászok, summások, kétlakiak, iparo­sok) körében végzett gyűjté­sek. Nemzetiségeink körében 1950 táján indult meg a terv­szerű gyűjtés, s ez hozott fel­színre az ő anyaországukban is ismeretlen dalokat. Kiderült az is, hogy nemzetiségeink rész­ben a magyar népzene jellegze­tességeiből is átvettek: a romá­nok és a murai horvátok a régi stílusból, a szlovákok a régiből és újból, míg a németek és dél­szlávok zenéje nagyjában sajá­tosnak, a magyartól eltérőnek mutatkozott. Itt kell beszélni a nem nem­zetiségként számon tartott ci­gányokról, legalább a nem ze­nész-hivatást űzők zenei ha­gyományairól. Körükben 1940 táján indult meg, de csak 1950 táján bontakozott ki a gyűjtés. Sajátos törvényszerűségeket mutató, eddig ismeretlen nép­zenei anyanyelv zárult (Öl! Nemcsak újszerű dallamok százai kerültek elő, hanem megragadó a minden más né­pétől elütő jellegzetes előadás­mód, „tálalási" stílus (hang­szín, pergetés, szájbőgőzés, élénk dinamikai árnyalás, el­nyelt zárószótagok stb.). Az 1950-es évek mind itthon, mind a szomszédos államok magyarsága közt a gyűjtés föl­lendülését hozták. Ez időben vagy pár évvel korábban alapí­tották meg a fővárosokban és a magyar nemzetiség központ­jaiban a néphagyományok gyűjtésével, kiadásával, ter­jesztésével megbízott intézete­ket (Budapest, Kolozsvár, Po­zsony). Jelentős gyűjtőmunkát és terjesztést végeznek ez idő­től a rádiók és a televíziók (az előbbi városokon kívül Újvi­dék, majd a hazai vidéki rádió- és tévéadók). Segített a műsza­ki fejlődés is: a magnetofon. Telepes fajtájával olyan helye­ken is gyűjthettek, ahol villany még nem volt, észrevétlenül készültek felvételek spontán zenei alkalmakról, amelyeket korábban úgyszólván lehetet­len volt megörökíteni (siratás, lakodalmi vagy katonakísérő menet éneke, hangszerjátéka, táncházi zene). A spontán alkalmak „be nem avatkozó" felvétele jelentős ér­téktöbblet a tudományos meg­ismerés számára: a népzené­nek nem egyes darabjai, elsza­kított részei kerülnek labora­tóriumi üvegbura alá, hanem azoknak egy-egy élő folyama­ta. A korábbi­ jegyzetelő vagy fonográfos gyűjtés mestersé­ges alkalmat teremtett: fölszó­lította a hagyomány őrzőit (az „adatközlőket”), hogy ezt vagy azt adják elő. Ez a gyűj­tőmód sokszor mesterkélt hangmagasságot, tempót, kiej­tést, hangszínt, lámpalázat vagy színészkedő hajlamokat is keltett. Az észrevétlen felvé­telnek meg az a hátránya, hogy az életben nem szervesen hang­zó „kíséret" (beszélgetés,, járás­kelés, dobogás, járműzaj, házi­állatok hangja, harangszó stb.) is felvételre kerül, sőt a népze­ne gyakran nehezen érthető, mert túl halk vagy éppen túl kiabálós, esetleg, mert többfé­leképpen mondják-éneklik a szöveget, a kísérőhangszerek pedig néha-néha elhallgatnak, melléfognak, stb. Művészi és pedagógiai terjesztésre tehát nem mindig alkalmasak az ész­revétlen felvételek; szükség van stúdióminőségű, megren­dezett felvételre is. A Bartók és Kodály által tá­rolt, rendezett — részben már­­már kiadásra előkészített — magyar népzenei anyag (a Ma­gyar Tudományos Akadémi­án) 1940, ill. 1945 táján kb. 13 000, ill. kb. 25 000 egyes dal­lamot foglalt magába, a válto­zatokat nem számítva mintegy 4000 alapdallamot. Emellett volt a gyermekjátékok, jeles napi szokások, siratok dallam­anyaga, melyeket Bartók és Kodály nem illeszthettek be a sorszerkezetű dallamokra sza­bott zenei rendszerükbe. A­ hangszeres dallamok jelentős része sem felelt meg az énekelt dallamok zenei rendjének. Ko­dály azért, hogy e zenei, egy­ben népszokásszempontból is érdekes peremterületek zene­anyaga gazdagodjék, és hogy a földrajzi „fehér foltok”, a rendszertani és népzene-életta­ni sajátosságok jóval több vál­tozat, jóval nagyobb anyag fé­nyében élesen kirajzolódjanak. 1948149-ben kimondta, hogy az akadémiai kutatók fő fel­adata 10—15 évig a népszoká­sokhoz kötődő dallamok, szö­vegek, hangszerek stb. helyszí­ni kutatása és az összkiadás­nak, a Magyar Népzene Tárá­nak első kötetei ezt az anyagot fogják tartalmazni. E kutatás gyümölcsei az összkiadás köte­teiben tanulmányozhatók — a siratóénekek mennyisége pél­dául 12—13 év alatt meghat­szorozódott. (A Magyar Nép­zene Tára — I. Gyermekjáté­kok ; II. Jeles napok; Ibis­s és B. Lakodalom; IV. párosítók ; V. Siratok). A főhivatású ku­tatók mellett számos amatőr gyűjtő — főként vidéki zeneta­nár — is részt vett a munká­ban. Kivált 1959/60-tól gyara­podik a külső gyűjtők száma és gyűjtött anyaguk mennyisé­ge. Ennek két oka van: a­ mag­­nó kereskedelmi megjelenése, a másik, a fontosabb: Bartók, Kodály és tanítványaik erőfe­szítései nyomán felnőtt egy új nemzedék, a néphagyományok iránt fogékony értelmiségiek és munkások tábora, akik szíve­sen gyűjtenek szülőföldjükön vagy nemzetiségük körében. Akad olyan cselédsorból szár­mazó nyugalmazott vasutas, aki ifjúkori népdalemlékeit föl-föl írja, a legközelebbi mú­zeumban magnetofonba ének­li, és magyarázatot is fűz hoz­zájuk. 1960 táján már 60000-re duzzadt az Akadémiánál beso­rolt dallamállomány (ez még nem foglalta magába több vi­déki múzeum és amatőr gyűjtő anyagát, sem a határon túli magyarság körében gyűjtöttet). Noha egyre többször előfor­dul, hogy egyik-másik gyűjtő ugy­anattól az embertől ugyan­azt a dallamot-szöveget veszi föl újra, mégis jó, hogy a gyűj­tés ennyire kiszélesedett. Mert az eredeti hagyomány valóban utolsó óráit éli. Furcsa ellent­mondás: éppen a gyűjtést kö­vető terjesztés, a népzene tuda­tos visszajuttatása segíti elfe­lejteni a még föl nem gyűjtött anyagot, illetve sokakban el­némítja a másféleképpen tu­dott változatokat, mert orszá­gosan egyféle alakot vés az em­berekbe. E tekintetben a tudo­mányos feltárás és a művészi­pedagógiai terjesztés célja és módszere némileg különbözik egymástól. A tudományos megismerés célja az, hogy mi­nél hiánytalanabbul, minél több összefüggésben táruljon fel előttünk a népzene anyaga

Next