Népművelés, 1982 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
A népzenei gyűjtés napjainkban Századunk magyar zenei kultúrájának egyik fő vívmánya a hamisítatlan népzene fölfedezése, rendszerének tudományos vizsgálata és a hatásukra született nemzeti zeneszerzői stílus. Bartók Béla és Kodály Zoltán félreismerhetetlenül magyar és modern műzenei nyelve, valamint a kodályi nevelési koncepció kibontakozása. A történtek sokakban azt a tévhitet keltették, hogy immár „minden föl van gyűjtve, minden meg van mentve, a népzene elvégezte hivatását." Az ötvenes-hatvanas években egyre többször felhangzott a kérdés: ..hát van még új egyáltalában? Ugyan mit tudnak még ma is gyűjteni?” Valóban, 1950 óta mindinkább meglévő dallamtípusok helyi változatait találják meg a gyűjtők, teljesen új és ismeretlen alapdallamot egyre kevésbé. Valamivel józanabb szemléletet vallottak azok, akik nem mindenáron „új dallamokat, új szövegeket” vártak a gyűjtőmunkától, hanem a „fehér foltok”, az eldugott vidékek, falvak, népcsoportok, nemzetiségek, rétegek vizsgálatát. Ám itt is inkább dallamváltozatok kerültek elő, nem új dallamok. Még talán szövegben hoztak újat az addig alig vizsgált osztályok, rétegek, csoportok (bányászok, summások, kétlakiak, iparosok) körében végzett gyűjtések. Nemzetiségeink körében 1950 táján indult meg a tervszerű gyűjtés, s ez hozott felszínre az ő anyaországukban is ismeretlen dalokat. Kiderült az is, hogy nemzetiségeink részben a magyar népzene jellegzetességeiből is átvettek: a románok és a murai horvátok a régi stílusból, a szlovákok a régiből és újból, míg a németek és délszlávok zenéje nagyjában sajátosnak, a magyartól eltérőnek mutatkozott. Itt kell beszélni a nem nemzetiségként számon tartott cigányokról, legalább a nem zenész-hivatást űzők zenei hagyományairól. Körükben 1940 táján indult meg, de csak 1950 táján bontakozott ki a gyűjtés. Sajátos törvényszerűségeket mutató, eddig ismeretlen népzenei anyanyelv zárult (Öl! Nemcsak újszerű dallamok százai kerültek elő, hanem megragadó a minden más népétől elütő jellegzetes előadásmód, „tálalási" stílus (hangszín, pergetés, szájbőgőzés, élénk dinamikai árnyalás, elnyelt zárószótagok stb.). Az 1950-es évek mind itthon, mind a szomszédos államok magyarsága közt a gyűjtés föllendülését hozták. Ez időben vagy pár évvel korábban alapították meg a fővárosokban és a magyar nemzetiség központjaiban a néphagyományok gyűjtésével, kiadásával, terjesztésével megbízott intézeteket (Budapest, Kolozsvár, Pozsony). Jelentős gyűjtőmunkát és terjesztést végeznek ez időtől a rádiók és a televíziók (az előbbi városokon kívül Újvidék, majd a hazai vidéki rádió- és tévéadók). Segített a műszaki fejlődés is: a magnetofon. Telepes fajtájával olyan helyeken is gyűjthettek, ahol villany még nem volt, észrevétlenül készültek felvételek spontán zenei alkalmakról, amelyeket korábban úgyszólván lehetetlen volt megörökíteni (siratás, lakodalmi vagy katonakísérő menet éneke, hangszerjátéka, táncházi zene). A spontán alkalmak „be nem avatkozó" felvétele jelentős értéktöbblet a tudományos megismerés számára: a népzenének nem egyes darabjai, elszakított részei kerülnek laboratóriumi üvegbura alá, hanem azoknak egy-egy élő folyamata. A korábbi jegyzetelő vagy fonográfos gyűjtés mesterséges alkalmat teremtett: fölszólította a hagyomány őrzőit (az „adatközlőket”), hogy ezt vagy azt adják elő. Ez a gyűjtőmód sokszor mesterkélt hangmagasságot, tempót, kiejtést, hangszínt, lámpalázat vagy színészkedő hajlamokat is keltett. Az észrevétlen felvételnek meg az a hátránya, hogy az életben nem szervesen hangzó „kíséret" (beszélgetés,, járáskelés, dobogás, járműzaj, háziállatok hangja, harangszó stb.) is felvételre kerül, sőt a népzene gyakran nehezen érthető, mert túl halk vagy éppen túl kiabálós, esetleg, mert többféleképpen mondják-éneklik a szöveget, a kísérőhangszerek pedig néha-néha elhallgatnak, melléfognak, stb. Művészi és pedagógiai terjesztésre tehát nem mindig alkalmasak az észrevétlen felvételek; szükség van stúdióminőségű, megrendezett felvételre is. A Bartók és Kodály által tárolt, rendezett — részben mármár kiadásra előkészített — magyar népzenei anyag (a Magyar Tudományos Akadémián) 1940, ill. 1945 táján kb. 13 000, ill. kb. 25 000 egyes dallamot foglalt magába, a változatokat nem számítva mintegy 4000 alapdallamot. Emellett volt a gyermekjátékok, jeles napi szokások, siratok dallamanyaga, melyeket Bartók és Kodály nem illeszthettek be a sorszerkezetű dallamokra szabott zenei rendszerükbe. A hangszeres dallamok jelentős része sem felelt meg az énekelt dallamok zenei rendjének. Kodály azért, hogy e zenei, egyben népszokásszempontból is érdekes peremterületek zeneanyaga gazdagodjék, és hogy a földrajzi „fehér foltok”, a rendszertani és népzene-élettani sajátosságok jóval több változat, jóval nagyobb anyag fényében élesen kirajzolódjanak. 1948149-ben kimondta, hogy az akadémiai kutatók fő feladata 10—15 évig a népszokásokhoz kötődő dallamok, szövegek, hangszerek stb. helyszíni kutatása és az összkiadásnak, a Magyar Népzene Tárának első kötetei ezt az anyagot fogják tartalmazni. E kutatás gyümölcsei az összkiadás köteteiben tanulmányozhatók — a siratóénekek mennyisége például 12—13 év alatt meghatszorozódott. (A Magyar Népzene Tára — I. Gyermekjátékok ; II. Jeles napok; Ibiss és B. Lakodalom; IV. párosítók ; V. Siratok). A főhivatású kutatók mellett számos amatőr gyűjtő — főként vidéki zenetanár — is részt vett a munkában. Kivált 1959/60-tól gyarapodik a külső gyűjtők száma és gyűjtött anyaguk mennyisége. Ennek két oka van: a magnó kereskedelmi megjelenése, a másik, a fontosabb: Bartók, Kodály és tanítványaik erőfeszítései nyomán felnőtt egy új nemzedék, a néphagyományok iránt fogékony értelmiségiek és munkások tábora, akik szívesen gyűjtenek szülőföldjükön vagy nemzetiségük körében. Akad olyan cselédsorból származó nyugalmazott vasutas, aki ifjúkori népdalemlékeit föl-föl írja, a legközelebbi múzeumban magnetofonba énekli, és magyarázatot is fűz hozzájuk. 1960 táján már 60000-re duzzadt az Akadémiánál besorolt dallamállomány (ez még nem foglalta magába több vidéki múzeum és amatőr gyűjtő anyagát, sem a határon túli magyarság körében gyűjtöttet). Noha egyre többször előfordul, hogy egyik-másik gyűjtő ugyanattól az embertől ugyanazt a dallamot-szöveget veszi föl újra, mégis jó, hogy a gyűjtés ennyire kiszélesedett. Mert az eredeti hagyomány valóban utolsó óráit éli. Furcsa ellentmondás: éppen a gyűjtést követő terjesztés, a népzene tudatos visszajuttatása segíti elfelejteni a még föl nem gyűjtött anyagot, illetve sokakban elnémítja a másféleképpen tudott változatokat, mert országosan egyféle alakot vés az emberekbe. E tekintetben a tudományos feltárás és a művészipedagógiai terjesztés célja és módszere némileg különbözik egymástól. A tudományos megismerés célja az, hogy minél hiánytalanabbul, minél több összefüggésben táruljon fel előttünk a népzene anyaga