Népnevelők Lapja, 1876 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1876-04-08 / 15. szám
22§ törekvéseit körében kellőleg tovább fejlessze, ahol és amennyiben hiányoznék az alap, ott és ahhoz mérten újból építsen. Micsoda önérzettel tehetné ezt egy olyan tanító, akiről mindenki tudja, hogy nem teszi úgy, amint tennie kellene családi kötelességeit ! — Azt követeljük az iskolától, hogy valódi embereket adjon a társadalomnak; s íme mégis arra törekszünk, hogy az iskola legyen eszközünk abban, hogy esetről esetre megfosszuk azokat a családokat, amelyeknek éltető lelke történetesen nőtanító is. — Az ily eljárásokat az iskolának — mint az eszmények templomának — minden körülmények között helyteleníteni kötelessége. Mint előadásunkból kitűnik, szemeink előtt a családi életnek boldogító, nemes arculata lebegett ; mind a mellett óvakodtunk a túlzástól, s a megfigyelendő körülmények közül azt sem felejtettük ki, hogy az erkölcsi fejlődés fokai szerint különbözik az ítélet az erkölcsök felől. Jól tudjuk, hogy ami bizonyos időben erénynek tartatott, az a mai korban már vétek is lehet. De sem az egyének, sem a társadalomnak lelki életére vonatkozó ítéletek közt nem találtunk olyat, amely felmentendőnek tartja törvényei alól az anyát, ha az tanító is egyszersmind, avagy a tanítót, ha az anya is ugyanazon személyben. A társadalmi ideákat — erkölcsi tekintetben is — sohasem a lelki szegények nagy tömege fogja létesíteni, hanem az minden időben a belátással bírók tiszteletreméltó osztálya kötelessége leend. E szempont alól az erősebb testszervezettel megáldott nőtanítók sem képezhetnek kivételt, sőt gyermekük táplálására vonatkozólag egy kötelességgel még több az ő feladatuk. Ámde e kivételesebb adományokkal rendelkező anya osztozni akar a család fentartásának gondjaiban és terheiben a férjjel azáltal is, hogy a család körén kívül, tanítói állásának megtartásával, pénzt szerezni vágy e szándék, ez akarat magában véve megnyeri tetszésünket. S ha ítéletünk e tételnél tovább nem megy, ez esetben valóságos részakaratot látunk abban, ha valaki tetszésünknek eme tárgya ellen harcot kezd. Ugye nem szabad felejtenünk, hogy nem mindig magától a tárgytól függ az, hogy valamely akarat jó vagy rész legyen. Tekintettel kell lennünk arra is, hogy más szempontokból mi lesz annak az eredménye ? S ha e képen mélyebben tekintvén az akarat viszonyaira, azt találjuk, hogy az édesanya elhanyagolta gyermekét, hogy azt a konyhában hagyta a cselédre bízva , akkor ez visszatetszést fog szülni. És érzékeny erkölcsi életünk iszonyodni fog az ilyféle viszonyoktól, sőt azok előidézőitől is. — S vajon kit illet most méltán ítéletünk terhelő súlya : a nőt-e, ki megbotránkozásunk köve lett, vagy az intézményt, mely erre nézve neki kaput nyitott ? . . . De van még egy másik igen rosz következménye is annak, ha az édesanya gyakran távol van az „otthon“-tól. Igen sok esetben közönyössé válik saját fészke iránt, s bámulatos eszélyességgel csinálja ki, hogy annak mjűgétől távol legyen. És ennek indokai szintén nagyon könnyen föllelhetők az emberi kebel gyarlóságai közt. Bizony szomorú példák bizonyítják, hogy a magyar családi tűzhely melegségének fokmérője napjainkban igen alászállt. A „haladás női“ óráról órára magára hagyják a családot, s ennél fogva, természetesen, az otthon is, mint a férfi nyugalmának édes tanyája, kezd szörnyű módon ritkulni Mértéken túl kiabálnak újabb és újabb fegyverekért a nők, hogy harcoljanak velünk az élet csatáiban — a család nagy kárára. — E körülményben keresendő az ifjak nősülési vágyának majdnem a fagypontig való aláesése . . . A társadalom tehát csak kötelességét teljesíti akkor, amidőn a nőt, az édesanyát visszahívja az iskola falai közöl, s utasítja őt, hogy el ne mellőzze