Népnevelők Lapja, 1882 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1882-01-07 / 1. szám
g lalkozni, melyek paedagogia és didaktikai voltuknál fogva a tanügy munkásait érdeklik. A vezércikk mellett legalább még két értekező cikket igyekeztünk s igyekezendünk ezután is hozni. Tárcáin kép oly tanulságos, mint élvezetes, néha mulattató olvasmányt kínálnak. Az ország minden részéről hozott levelezések s egyleti értesítéseink az ország belsejében fölmerült tanügyi mozgalmaknak voltak és leszenek tolmácsolói. Külföldi rovatunk mindarról informálja t. olvasóinkat, ami a művelt világ iskolai életében előfordult. Könyvbirálataink s ismertetéseink a lehető kimerítők s igazságosak. Hogy némely iró igazságos kritikát elviselni még nem bir, arról mi nem tehetünk, ilyen irók mindenkoron lesznek. Végül legyen szabad minden hivalkodás, vagy reclam csinálás nélkül megjegyeznünk, hogy az igazságnak bátor kimondói vagyunk, fölfelé és lefelé. Tesszük ezt a hányszor velünk valamely oldalról méltatlanság történik, tesszük nem bántólag, az illendőség és a törvényesség határai közt. Ajánljuk a „Népnevelők Lapját“, mint az összes szabadalvú magyar tanítóság központi közlönyét, a tanférfiak és tanügybarátok figyelmébe. Hazafias üdvözlettel Steiner István: Nincs ok a csüggedésre. szerkesztő. A tanító-egyletek szövetségének meghiúsulása lehangolta a tanítók egy részének buzgalmát, az országos tanítógyülés félsikere a többiek kedvét lohasztotta: beállott a jelen helyzet. Az elégületlenek fejei személyes polémiát folytatnak, a tevékeny napszámosok, kiknek azelőtt oly sok hasznukat lehetett venni, most tétlenül várakoznak a munkaprogrammra, az éljenző nagy tömeg közönyössé lett, néha-néha elkeseredetten rázza meg fejét s alig van valaki, ki a magyar tanítóság közös érdekeinek öntudatos fejlesztésén gondolkoznék. Öntudatost említettem, mert igazságtalanság volna állítani, hogy az a naiv korlátok közé vont s mindamellett túltömött munkaprogramot, melyet az országos tanítógyűlés megállapított, s mely a miniszter által valószínűleg megerősítve lesz, igazságtalanság volna állítani, mondom, hogy e munkaprogramul nem mozdítaná elő a tanítóság közös érdekeit. Hasznos s jelentékeny tényező lesz az is, bár nincs erkölcsi alapja, mely lelkesítsen, nincs eszmei központja, mely a munkában a kitartást biztositsa. A szövetség s orsz. tanitógyülés közt némileg mesterséggel létesített antagonizing lassanként megszűnik, a jelenleg harczban álló felek izgatottsága is csilapulni fog, midőn belátják, hogy a legfőbb vitatárgy, az Eötvös alap kezlése, az egyetemes tanitógyülés egybehívása nélkül jogilag a jelenleginél más módon absulutte nem történhetik s én egyénileg meg vagyok győződve, hogy már a közelebbi, a mostaninál jobban előkészített országos tanitógyülés több rokon-