Népnevelők Lapja, 1901 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-05 / 1. szám
. A magyar népoktatásügy területén lefolyt események valóban nagy tanulságul szolgálhatnak úgy nekünk, ma még — élőknek, mint az utánunk következőknek. Megkísérlem hát — a történetmondó szigorúságával egy futó tekintetet vetni az elmúló század némely eseményeire. A mai magyar népoktatás-ügyhöz, mint úgyszólván minden máshoz is, az első alapot, a követendő irányt és czélt a 40-es éveknek hatalmasan ideális, s hódolatra méltóan önzetlen nemzedéke állította fel. A 48-ban összejött első országos, egyetemes tanítógyűlés csaknem minden lényeges kérdésben formulázta a tennivalókat az ország közoktatásügyének kiépítésére vonatkozólag. Amit azok a nagy elődeink mondtak, kívántak, elérendő czélul s követendő utat kitűztek, ahhoz 52 év óta alig tudtunk valami újat hozzátenni. Az azóta történtek — kevés kivétellel — nem egyebek, mint az akkor elhangzottaknak újabb meg újabb kudarczok után újabban és újabban történt felelevenülései. Vessetek egy tekintetet az öt egyetemes tanítógyűlés naplóiba. Meg fogjátok találni, hogy egy fél századon át a magyar népoktatásügy felvirágoztatásáért lelkesülök szakadatlanul ugyanazon czélokért erőlködtek. De meg fogjátok találni azt is, hogy ezek az erőlködések hiába valók voltak , mert ezekből az állandóan és folytonosan akart czélokból 52 év alatt a semminél nagyon kevéssel többet tudtunk megvalósulva látni. A legtöbb oda van temetve a porlepte papirosokba, s onnan csak annak volt szabad az életbe kilépnie, amit a szemekbe való porhintés végett kegyelemből, alamizsnaképen — morzsánként — elővenni egyszermáskor jónak láttak. Hogy az első sorakozást — a 48-ikit — minden czéljával, törekvésével a gyorsan beálló nemzeti zivatar elsöpörte természetesen, senkiknek a rovására nem írhatjuk. De hogy a legnemesebb czélok, a leglelkesebb törekvések később, a félszázadnak utolsó három tizedében sem bírtak zöld ágra vergődni, azért már van miket és kiket felelőssé tenni a történelemnek. Hogy a ránk nehezedett idegen uralom ne igyekezett volna a népoktatásügyet fellendíteni, azt azoknak az ellenfele sem mondhatja. De hogy ez a fellendítési szándék nem a mi eszméink, törekvéseink, czéljaink érdekében történt, az már természetes. Így tehát a történeti tények végigtekintését onnan kell kezdenünk, újra felvennünk, ahol a nemzet is újra felvette a saját sorsával való rendelkezés fonalát. Fájdalommal kell azonban látnunk, hogy a 67 óta történtekben a magyar nemzeti népoktatásügy igazi érdekei szempontjából nagyon kevés vigasztalót találtunk. Tekintsük pl. Eötvös Józsefnek nagy alkotását, a népoktatási törvényt, mely — ámbár, mint minden alapvető munka, nem ment minden hiányosságtól, — hatalmas alapul szolgálhatott egy Jönczélu nemzet kulturális viszonyai kiépítéséhez. Igen ám, csakhogy ennek a törvénynek az intézkedéseit évtizedeken át úgyszólván senki sem méltatta komoly figyelemre , elannyira, hogy ez a törvény a maga teljességében soha egy pillanatra sem volt végrehajtva, így aztán nemcsak ki nem épülhetett az oly szépen megalapozott nagy mű, hanem inkább sok dologban magát az alapot is széthányták s az építés közben sok