Néprajzi értesítő 7. évfolyam, 1906.
Tanulmányok - A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának jelene és jövője / Semayer Vilibáld = 7. évf. 2. f. 81–85.
nak ezt a legfiatalabb csemetéjét, egész odáig, ahol ma állunk, midőn osztályunk tartós fölvirulásán kételkednünk többé nem lehet. Mutatják ezt a következő, minden ékesszólásnál beszédesebb számok. Az 1893. évi 5 szobás helyiség a kiköltözködés napjáig 114 szobából és vagy 40 kisebb mellékhelyiségből álló óriási bérhelyiséggé növekedett. A 3000 gyűjtemény tárgy közel 80,000-re szaporodott. A 70 kötet könyvet 10,000 kötetes szakkönyvtár váltotta fel. Az 1000 koronás tárgyvásárlási dotáczió a jövő év elejétől ez összeg 35-szöröse lesz. Az osztály tisztviselői és szolgaszemélyzete most, a nagy munka idején 14 tagú. Osztályunknak 3 rendes kiadványa van. Mindez fényes bizonyítéka államférfiaink bölcs belátásának, a múzeumi ügyek intézői rátermettségének, a magyar kormányok áldozatkészségének. Mégis midőn ezelőtt négy évvel Jankó János dr. örökségekép a M. N. Múzeum Néprajzi Osztályának vezetését átvettem (akkoron az osztály gyűjteménye 33.000 dr. tárgyat számlált) kezdettől fogva aggódó lélekkel csak azt a szomorú tényt láttam, hogy noha az utolsó négy év minden legkisebb kicsiségre kiterjedő aratása a megelőző 10 évinél is fényesebb volt, feladatunknak, a magyarság, a magyar rokonság és a szomszéd népek néprajza felkutatásának és a nemzetközi gyűjteményekkel való összehasonlításának semmikép nem tettünk eleget, legalább nem abban a mértékben, amelyikben azt tőlünk az utókor joggal megkívánhatja, mégpedig egyedül azért nem, mert anyagi segédeszközeink (tárgyvásárlási dotációnk mindmáig összesen 6000 korona) szemben az ethnographikumok rohamos pusztulásával, azok megmentésére semmikép sem elégségesek. Beláttuk azt is, hogy nem felelünk meg muzeális feladataink emek első részével, a gyűjtéssel, teljesen egyenlő fontosságú második részének sem, a tanító szemléltetésnek, mely azt követeli, hogy a néprajzi kutatás eredményeit e czélra berendezett, magyarázott gyűjtemény alakjában a nagyközönség minden rétege számára hozzáférhetővé tegyük. E tekintetben a hiba csillagutczai bérhelyiségünk elrejtettségében volt keresendő. Hihetetlen, de való, hogy osztályunkat, ott a Nemzeti Múzeum hatalmas épületének tőszomszédságában, a belváros legforgalmasabb részében, évenként átlag csak 4000—5000 ember látogatta s ennek a látogató közönségnek is fele része a szomszédos iskolák tanuló ifjúságából került. E számok azt mondják, hogy Budapest s az ország számára eddigelé nem léteztünk s hogy a bérhelyiségekre fordított évi 35.000 korona legnagyobb része teljesen kárba veszett. Ez állapoton tehát segítenünk kellett, mégpedig haladéktalanul. Legközelebbi tervünk az volt, kérjük meg a magas kormányt, hogy az évi országos költségvetések egyikében az eddigelé lakbér fejében kiadott 35.000 koronát annuitásnak lekötve, számunkra végleges hajlékot építsen. Bizonyára szép és előttünk, az örökösen vándorlók előtt, rendkívül kecsegtető eszme. És mégis ellene kellett küzdenünk. Mert azon az áron, hogy az épület kérdését sikerült volna véglegesen rendeznünk, megbéníttattunk volna legfontosabb feladatunk teljesítésében, hazánk rendszeres néprajzi felkutatásában, melynek czéljaira az ismételt felterjesztéseinkre és könyörgéseinkre nyert tagadó válaszok