Néprjazi értesítő 26. évfolyam 1934
Pajtáskertek Nemespátrón (Somogy m.) / Seemayer Vilmos = 26. évf. 3–4. f. 65–81., ill., 31 ábr.
Pajtáskertek Nemespátrón (Somogy m.). 81 alakú volt és használatkor két, különben szétálló rugót nyomott össze és ezzel tette lehetővé a kinyitást. Mindezeket a falusi kovács készítette. A pajta építéséhez szakértő ácsot fogadtak és a legjobb tölgyfát keresték ki az erdőn. Igen szerették lebontott régi házak vagy pajták jókarban levő tölgyfaalkatrészeit felhasználni, így az egyik örvényeskerti pajta szilfából való átófája, mint felirata mutatja, 1750-ből való és az akkori paplaknak volt a mestergerendája. Többnyire még a szarufák is tölgyfából vannak, az egyes pajtáknál nyír és bükk a szarufák anyaga. A zsúpot tartó lécercet leginkább gyertyánból hasították, vagy gömbfából laposra faragták. Néha bükköt vagy nyírt is használtak erre a célra. A szögek szilfából készültek, néha fiatal tölgyfa tövéből. A régi pajták építőanyaga repített (hasogatott) vagy faragott fa. A hasítást keményfaékekkel végezték. Amíg egy nagy rönk elhasadt, néha húsz ék is tönkrement. A nagy alkatrészeket az erdőn munkálták ki és a fatengelyes szekéren hozták haza, 6—8 ökröt is befogva, ha kellett. A talpakat, koszorúfákat szerették egy darabból leffaragni és büszkén mutogatták a 13—14 m hosszú pajtagerendákat. De azért több a tudott talp* és koszorúfa. A kifaragásnál a fával nagyon pazarlóan bántak, így a 25X25 cm méretű koszorúfa kifaragásához elég a 354 cm átmérőjű fatörzs, de erre a célra nem sajnáltak 40—50 cm átmérőjű fatörzseket feláldozni. A faragáshoz használt régi szerszámok: csomakfejsze, faragófejsze, topor, szekerce. Az első kettővel faragtak. A medvetalpakat csak nagyjából faragták meg, a talpakat már jobban kimunkálták, viszont a szöglábak, utófák, faragott boronák és a koszorú négyszögletesre vannak szabályosan kifaragva. A toporral simítottak és a szekercével kisebb darabokat munkáltak meg. A kerösztfejszével (kocér vagy kocér) vésték a pántyfészket, szöglábhelyet és a különféle zsilipeléseket. Ha ki voltak vágva, a vésőkkel a vályúkat simára tisztogatták. A véső 2 vagy 3 cm-es volt. Használtak azonkívül többféle cigányfúrót. Ezekkel fúrták a faszögek és a karók lyukait. Mindezeket a falusi kováccsal csináltatták. A pajta minden részét, még a boronákat, deszkákat is, ezekkel a szerszámokkal faragták. Csak 1830—40 táján kezdették a nagy ácsfűrészt használni, általánosan azonban csak az 50-es években. Ez időtájt kezdték a régi pajták rekesztéses falait függélyesen álló deszkákkal kicserélni, amelyeket vagy vízszintes heveder fogott össze vagy a talpba és koszorúba zsilipeltek. A pajtákat száraz idő ellen aratás után volt szokás építeni; a tető zsúpolását később, a cséplések után végezték. Az észak felé eső hátsó talp idővel elkorhadt. Ilyenkor a pajta hátsó falát erre a célra szolgáló házemelő facsavarokkal megemelték és a talpat kicserélték. Több helyen látni a pajtához hozzáépített helyiségeket, így a keleti oldalhoz fészer került, amely talpnélküli, 2—3 oszlopon nyugvó zsúpostetejű toldás. Ilyen még a délnyugati sarok elé épített vesszőfonásos polyváslik. A nyugati oldalra néhol erős faboronákból boros* pincét építettek. Mindezek azonban, mint újabb építmények, nem szerves tartozékai a pajtáknak. Seemayer Vilmos: A palóc duda* A duda évszázadokon át kedvelt hangszere volt a magyarságnak. Régi írások, képek tanúsítják, hogy lakodalom, áldomás, csárdabeli mulatozás, fonóka, fosztóka, kaláka, katonai toborzás nem eshetett meg dudaszó nélkül. De még a templomban is szóhoz jutott a duda. Móricz Pálnak a „Régi magyar élet"-ről írott könyvében olvassuk, hogy a régi Szegeden, a minoriták templomába a felsőtanyai pásztorok az éjféli misére dudaszóval vonultak föl és az egyházi szertartás után dudaszó mellett énekelték el pásztornótájukat „Jézuska köszöntésire". A duda haldoklása az úgynevezett „kiegyezés" esztendeiben kezdődik, amikor az általános gazdasági föllendülés Népélete Értesítő.