Magyar Néprajzi lexikon 1. kötet, A-E (1977)
B - bontófa - bor
bontása 323 bor történetre (középkor) és a jogi néprajzra terjed ki. Cikkei, tanulmányai a hazai és külföldi szaklapokban jelennek meg. — Néprajzi érdekű f. m. Magyar jog — székely jog (Kolozsvár, 1942); Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban (Kolozsvár, 1947); Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után, 1686-1708(Bp., 1962); Középkori jogunk elemei. Római jog. Kánonjog. Szokásjog (Bp., 1972); bontófa: a kukorica csuhéjának felszakítására szolgáló rövid, tőr alakú faeszköz. Amikor a kukoricát a mezőn fosztva szedték, akkor használták. Kezük kímélésére az éles csuhé felszakításakor, jobb kezükbe vékony, hegyes pecket fogtak, melynek hegyes vége hüvelykujjuk irányában állt ki, hogy szilárdabban álljon, középső ujjukhoz kis bőrdarabbal vagy madzaggal is hozzákötötték. Kukoricatöréskor bal kezükkel megfogták a fej egyik oldalát, a jobb kézben tartott hegyes fával pedig a csövet takaró csuhét felhasították, majd a hasítás nyomán a csuhét a csőről lehúzták, ill. a tiszta, csupasz csövet letörték. Újabb eszköz, sok vidéken még jól nyomon követhető elterjedése is. Hasonló szerszámot egyébként már a kukorica őshazájában is ismertek, mégis nehezen képzelhető el, hogy közvetlenül onnét származott volna, (•még: kukorica) — írod. Balassa Iván: A nyevező (Ethn., 1944); Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960). Takács Lajos borszőlőléből erjesztett szeszes ital. A szőlőfeldolgozás és -készítés módja szerint megkülönböztetett, paraszti vagy mezővárosi szinten előállított--féleségek alapanyaguk szerint fehér vagy vörös szőlőfajtából készülhetnek ( — fehér bor, — hamis bor, —vörös bor). A —fajták előállításuk technológiája és felhasználásának jellege szerint is három csoportba sorolhatók: — 1.A színfok a must legértékesebb részéből, az előréből (taposás, sutulás után) leszűrt italok, a paraszti —kultúrában a kereskedelmi — szerepét töltik be. A — történeti borvidékeken a 18 — 19. sz.-ban megközelítően azonos eljárás és szőlőfajták szerint állandósult —féleségeket készítettek, amelyeket helységre, ill. a—vidék központjára utaló névvel különböztettek meg (badacsonyi, ménesi, tokaji, visontai — stb.). A nagyobb tájegységek, megyék neve alatt eladott —ok gyengébb minőségű, nem hegyi —ok voltak (alföldi, somogyi — stb.). Ez alól kivétel a szerémségi —, mely a középkori Kárpát-medencében a legkeresettebb minőségi hegyi — volt. — A szín—ok közül több, bár táj jellegre utalóan rögződött a köztudatban, korábban általánosan gyakorolt •—készítési eljárásokhoz kötődik. A szamorodni aszús és közönséges szőlőből szüretelt, taposásos mustnyerés révén előállított, enyhén édeskés fehér pecsenye—. A kevéssé aszús évjáratokban a legfontosabb tokaj-hegyaljai —fajta. Szláv eredetű neve is arra utal, hogy különösen lengyel és orosz piacokon volt keresett áru. A szamorodnihoz hasonló jellegű —t állítottak elő másvidékeken is (ménesi Hegyalja, Nagyenyed környéke, Balaton-felvidék). — A kóser — a zsidó liturgia előírásai szerint készült fehér minőségi—. A 18. sz. elejétől ismert kóserfajtákat a lebogyózott szőlő harisnyás lábbal történő megtaposása útján állították elő s külön tárolták. (A fehér szín—okhoz»mag:aszú (eszencia), ordinárium.) A vörös szín—ok közül a bikavér néven ismert —fajta szőlői közül csak a kadarka volt állandó, korábban a purcsin, Jakab-szőlő, újabban az oportó és medve nőire egészíti ki. A többnyire lebogyózott szőlőből kádon, nyílt erjesztéssel került bikavér kialakulásához Egerben a kedvező lyukpincéstárolás járult hozzá. Hasonló eljárással előállított minőségi vörös —ok Tolnában, Baranyában, a Szerémségben is piacra kerültek. — A vörös szőlőből vagy vegyesen szedett für- Bortermelést idéző díszítmény. Ref. templom faragott padjának részlete (18. sz. Erdőcsinád, v. Maros-Torda m.) 21*