Magyar Néprajzi lexikon 3. kötet, K-Né (1980)
N - népi hangszerek
népi hangszerek 727 népi hangszerek beteg fölött), azanalógia elvén alapuló eljárásokkal (pl. elkötés által, utánzó kézmozdulatokkal, különböző tárgyakat hozzáérintenek a beteghez vagy testrészéhez,majd ezeket eltávolítják, eldobják, elégetik, „szélnek adják", „víznek adják"). A mechanikai beavatkozások között a kificamodott végtagok helyretételét, gyomorgörcs, derékfájás, ájulás esetén alkalmazott masszírozást, kenést, gyúrást említhetjük. Nehéz súly emelésével próbáltak régen megszabadulni a nem kívánt gyermekáldástól. Kevésbé jelentettek veszélyt a beteg számára a felületi beavatkozások: a lemosás, áztatás, öblítés, izzasztás, gőzölés, füstölés, fürösztés. Különösen a fürösztés és füstölés járt együtt bizonyos mágikusnak nevezhető elemek alkalmazásával (meghatározott a cselekvés időpontja: napfelkelte előtt és napnyugta után közvetlenül; a cselekvéseket háromszor vagy kilencszer kell megismételni). A felületi beavatkozások közé tartozik a sebek kiszívása (pl. kígyómaráskor) ember vagy kis állatok által (pl. békával a kelést, piócával a felesleges vért). A nyál mágikus gyógyító hatását vélték felhasználni a szemverés által megrontott gyermek arcának lenyalása útján. Végül a test felületén elvégzett borogatás, bekenés, behintés sorolható még ide. Természetesen az is alkalmazta az orvosságok belső használatát (megették, megitták az elkészített gyógyteákat, főzeteket). (*-meg: gyógyító, —rontás, —mérés, —öntés, —ágas gyerek, —anyajegy, —árpa, —átbújtatás, —csuma, —csúz, —franc, —frász, —golyva, —guga, —hideglelés, —holttetem, —ijedtség, —kelés, —kolera, —mádra, —magzatelhajtás, —nyavalya, sárgaság, —sömör, —szárazbetegség, —szemölcs, —Szent Antal tüze, —torokgyík, —tüdőbaj, —váltott gyerek, —veszettség, -zsebre)— írod. Páriz Pápai Ferenc: Pax Corporis (Kolozsvár, 1690); Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története (Bp., 1894); Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet körében Magyarországon (Bp., 1899); Hovorka, D. V.-Kronfeld, A.: Vergleichende Volksmedizin (Stuttgart, 1909); Manninen, I.: Die dämonistischen Krankheiten im finnischen Volksaberglauben. Vergleichende volksmedizinische Untersuchung (Helsinki, 1922); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I-IV., Bp., 1929-40); Varjas Béla: XVI. századi magyar orvosi könyv (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása (Klny., Bp., 1948); Grynaeus Tamás—Hoppál Mihály népi hangszerek. Házi készítésű hangszereket és gyári hangszereket egyaránt ide sorolunk, amennyiben azok a hagyományos paraszti zenélés általánosan használt eszközeivé váltak. Hangszer minden olyan eszköz, amelynek hangkeltés a rendeltetése — a fűzfasíptól a cimbalomig, a kereplőtől a klarinétig. Vannak népi hangszereink, amelyeknek a történelem folyamán bizonyos sajátos tárgyi jegyei is kialakultak (főleg díszítés), amelyeknek alapján azokat más népek hasonló hangszereitől jobban meg tudjuk különböztetni. Alapjában véve azonban a hangszerek ősidők óta az emberiség közös tulajdonai s leginkább azáltal váltak el egyegy népre jellemzővé, amit és ahogyan játszanak rajtuk. A Schunda-tárogató (—tárogató ) pl. származását tekintve tipikusan magyar változata egy nagy közös típusnak, a klarinétféléknek — közelebbről a modern klarinétnak és szaxofonnak. A múlt század végén készült Bp.-en. A rajta kialakult játékmód alapján ma mégis ugyanúgy (sőt jellemzőbben) román, mint magyar népi hangszer. A ~et nem elég csupán tárgyi mivoltukban vagy zenei teljesítőképesség szempontjából vizsgálnunk, hanem meg kell ismernünk azok múltját, társadalmi szerepét, megfelelő esetekben készítési módját és (ha van ilyen) jellemző repertoárját is, vagyis meg kell keresnünk mindazokat a szálakat, amelyek azokat népünkhöz kötik. — A~~ rendszerezése többféle szempont szerint lehetséges. Hangszertanilag a hangkeltés módja az alapvető rendszerezési szempont, így különböztetünk meg — a legáltalánosabban elfogadott Sachs-Hornbostel-féle osztályozás alapján — idiofon (a hangszer teste a közvetlen hangforrás), membranofon (kifeszített hártya vagy bőr a hangforrás), chordofon (húros) és aerofon (rezgő levegő a hangforrás) hangszereket. Mind a négy osztálynak vannak képviselői a népi hangszerek között. Rendszerezni lehet történelmi szempontok szerint is. Kürtre, sípra, dobra már a 12. sz.-ból is van magyar történelmi adat. Kobzosról, hegedűsről a 14. sz.-tól tudunk. Gajdosról (dudás), lantosról, trombitásról, furulyáról a 15. sz.-tól van írásos emlékünk. Mindezekről és további hangszerekről (—cimbalom, —citera) a 16. sz.-tól kezdve mind több és részletesebb értesülést kapunk. A 18. sz. óta a parasztok jellemző hangszereiről is fokozódó mennyiségben vannak írásos említések. Ugyane század második felétől számítjuk legkorábbi gyökerű hagyományos együttesünk, a cigánybanda (—cigányzene) létrejöttét és elterjedését. A 19. sz. végétől pedig már az egyre szaporodó parasztbandákról (—hangszeres együttes, —rezesbanda) is tudunk. — A ~et osztályozhatjuk társadalmi rétegek szerint is. Törvényszerűnek látszik, hogy a házilag is könnyen előállítható legegyszerűbb és legősibb hangszerek éppen az egyik ősfoglalkozású réteg, a pásztorok között maradtak fenn leginkább ( —duda, —furulya, —kürt, ka-