Fejős Zoltán - Szijártó Zsolt (szerk.): Turizmus és kommunikáció - Tabula könyvek 1. (Budapest - Pécs, 2000)
TAKÁTS JÓZSEF: Genus migrans. A turizmus kulturális azonosítása egy 1879-es szövegben
ges tárgyakkal foglalkozik, amelyek egy nap múltán elvesztik fontosságukat, vagy hogy a tárca mindössze szórakoztatni akar, akkor arra juthatunk, hogy az irodalmat ennek épp az ellenkezője jellemzi. Azért kell a szövegnek az olvasást előíró struktúrájáról beszélni röviden, mert az ellentétbe állítás/kiegészítés itt leírt retorikai szerkezete ugyanígy működik a szöveg azon részében is, ahol arról a kulturális mintáról esik szó, amelynek a keretébe egyként beletartozik a tárca műfaja és a turizmus. Talán nem egyszerűsítem le túlzottan Arany gondolatmenetét, ha ezúttal a tárca műfajának négy fontos jellemzőjét emelem ki: egyrészt az időhöz való viszonyát, amit a szerző a tiszavirág metaforájával - vagy e gyakran visszatérő jelzővel: alkalmi érzékeltet, másrészt a műfaj teloszát, azaz hogy mindenekelőtt szórakoztatni akar; harmadrészt közönségét, akik elsősorban nők; negyedrészt pedig perspektíváját, amely magánélményekhez kötött. A fent leírt retorikai szerkezet értelmében a tárcával ellentétbe állított valamihez (az irodalomhoz) tehát az időbeli tartósság, az utilevélelve, a férfi olvasó és a közösségi élmény perspektívája köthető. Az irodalomtudománynak több évtizedes közhelye, hogy a műfajok valójában szokásrendszerek, arra azonban nehezen tudunk válaszolni, hogyan is illeszkednek egyegy társadalom többi szokásrendszere közé. Talán azok a kutatók tették e kérdés megválaszolásához a legbátrabb lépéseket, akik vagy a beszédaktus-elmélet, vagy a rendszerelmélet hívei. Az előbbiek az egyes irodalmi kifejezésformákat a társadalmi beszédműveletek folytatásainak tekintik, az utóbbiak a társadalmi rendszer egy sajátos funkciót betöltő részrendszereként tekintenek az irodalomra. Ha jól olvasom Arany László fejtegetéseit, ő mindkét választ érdekesnek találta volna. A tárca műfaját egy társadalmi csoport belső kommunikációjával, szokásaival és érdekeivel hozta kapcsolatba bírálatában. E társadalmi csoportról szociológiai értelemben azt tudjuk meg a szövegből, hogy fővárosi, a közelmúltban lezajlott társadalmi átalakulás terméke, s jövedelme a kereskedelemből és iparból származik. Ez esetben a társadalmi átalakulás nemcsak azt jelenti, hogy gyorsan jelentős vagyonok halmozódtak fel e társadalmi csoport kezében, hanem azt is, hogy megváltozott a kultúra elsajátításának szerkezete. Arany László „a művészetek közhasználatát megkönnyítő intézményekről”, „népszerűvé vált tudományról” és „tömegesebben termelő művészetekről” ír. (Persze nem ő az egyetlen korabeli szerző, aki a műtárgyak tömegtermeléséről mint a korabeli középosztályi fogyasztás velejárójáról értekezik [Láng 1986:65]). Arany a tárca műfaját is ezen új, fővárosi társadalmi csoport elvárásaihoz, kulturális viselkedéséhez kapcsolja, ám leírásában viselkedésük leginkább szimbolikus, vagy mondjuk így, önértelmező mozzanata a turizmus. Idézem az erről szóló sorokat: „utaznak oda, ahova utazni közdivat; szégyenlenék, ha meg nem fordultak volna ez vagy amaz előkelő fürdőben s nem ismernék Schweizer s ez finom hoteljét; ismernek Európából kívül s belül annyit és addig, ameddig Baedeker nyomán kényelmesen eljuthatni; jártak a Riggin és a Louvre gyűjteményeiben, sőt talán a Vezuvon s az Uffizikben is”. Azt lehetne mondani, hogy ez a kissé gúnyos passzus azon pillanat dokumentuma, amikor az utazás átadja a helyét a turizmusnak. A turizmusról szóló történeti diskurzusnak mintha szüksége volna utazás és turizmus ellentétpárjára. A két fogalom e diskurzusban furcsa viszonyban áll egymással: logikailag a turizmus a fölérendelt fogalom, az utazás ennek csupán ellenpólusa vagy ellenfogalma, amelynek diskurzusbeli haszna- 24 fata hozzá van igazítva a turizmus jelentéséhez, ugyanakkor az utazás számít értéke-