Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók - Tabula könyvek 7. (Budapest-Pécs, 2005)
FEISCHMIDT MARGIT: A magyar nacionalizmus autenticitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben
kát úgy teremtik meg, hogy rámutatnak bizonyos helyekre, még pontosabban megteremtenek olyan helyeket, amelyek képviselik és igazolják a bennük megjelenített értékeket és valóságképet. A lokalizáció tehát az autenticitás diskurzusainak közvetítésével megy végbe, kétféleképpen: az „igazi magyarokról” és a „magyar földről” való kép(zet)ek megteremtésével és a premodern társadalmak utópikus képének transzplantációjával. Ebben a kötetben olyan tanulmányokat olvashatunk, amelyek az autenticitás diskurzusait rekonstruálják az Erdélyről szóló társadalmi beszédben. A szerzők azonban nemcsak diskurzuselemzést végeztek, hanem azon kulturális gyakorlatokat, egyéni és kollektív performatív cselekedeteket is vizsgálták amelyek ezeket a diskurzusokat Erdélyhez kötik. Olyan konkrét és tipikus helyszíneket és helyzeteket kerestek fel, amelyekben az Erdélyről és az erdélyiekről való beszéd - többnyire magyarországiak által vagy legalábbis Magyarország vonatkozásában - megteremtődik: a Magyarországról Erdélybe irányuló turizmus, valamint zarándoklatok és az Erdélyből Magyarországra érkező, illetve a két hely között rendszeresen mozgó emberek életének helyszíneit. A kötet előszava azonban nem szólhat minderről. Itt egyetlen kérdést járunk körbe, azt ahogyan az autenticitással érvelő nemzeti diskurzust lokalizálják Erdélyben, hozzákötik az egész régióról alkotott kulturális reprezentációkhoz és az e célból megalkotott vagy módosított kultikus, szakrális helyekhez. A politikai és társadalmi kontextusról E kötet tanulmányai nem az Erdélyről való politikai vitákról szólnak, hanem mindazokról a társadalmi diskurzusokról, amelyek részt vesznek e hely reprezentációinak megteremtésében. Ennek ellenére, mivel a politika fontos szerepet játszik ebben a kérdésben, szükséges néhány szót ejteni róla. Bármennyire is reméljük, hogy sikerül meghaladni ezt a régi dichotómiát, úgy látszik, hogy a mai magyarországi politikai közéletben újra két egymással versengő nemzetdiskurzus van. Az egyik egy kvázi államnemzeti diskurzus, amely a magyar állam polgárainak politikai egységére helyezi a hangsúlyt. A másik egy etnikus nemzetfogalommal él, azok egységét tételezve, akik magyarul beszélnek, magyar kultúrájuk van. A kettőnek különböző viszonya van azokhoz a magyar identitású emberekhez, illetve azok társadalmaihoz, akik nem állampolgárai Magyarországnak, sőt azt is lehetne mondani, hogy ezeknek a magyaroknak a megítélése, viszonya a magyar államhoz a nemzetkoncepciók meghatározó kérdése, különbsége. A nemzet- és nacionalizmuskutatók közül sokan hívták már fel a figyelmünket az egy korban, egymás mellett élő, sőt egymással rivalizáló nemzetkonceptusokra, -diskurzusokra (Gellner 1983; Hutchinson 1994;Geertz 1994) Hofer Tamás és Niedermüller Péter a magyar nemzet reprezentációinak, illetve a kultúra nacionalizálásának 19. századi folyamatait vizsgálva állapították meg, hogy a nemesség és a kialakuló polgári középosztály nemzetfelfogása különböző volt, az egyik a Monarchiával élesen szembeforduló, etnikus közösségre építő, kirekesztő, a keleti származás és a paraszti kultúra idealizált képeiből élő nemzetfelfogás; a másik a földrajzi értelemben vett haza (Hungária) képéből indult ki, amelyben több nemzetiség élt egymás mellett, egymással, sőt a Monarchiával sem feltétlenül ellenséges viszonyban. Ez a nemzet a modernizációval és az urbánus életforma következményeivel szemben is befogadó volt. A 20. század elejére