Népszabadság - Budapest melléklet, 1995. március
1995-03-07
VINI NÉPSZABADSÁG A magányos tömeg fotósa Ha megnagyítanánk, ezen a képen több ezer emberi arc lenne látható. Székelyhídi Sándor a nagyvárosi élet sajátos jelenségét, a tömegbe verődött vagy terelt embereket fényképezte, egészen a rendszerváltásig. - A katonaságnál fedeztem föl, hogy létezik rend, fegyelem, irányítás, tömegmozgatás. Aztán 1978-ban felköltöztem Pestre, és itt is azt láttam, hogy ha valahol összeverődik a tömeg, ugyanúgy rendbe állítják az embereket, mint katonáéknál. Engem az eseményeken ez foglalkoztatott, mert bennem kifejezetten dokumentarista indíttatás élt: nem az eladhatóság szempontjai szerint, az adott pillanatnak akartam fényképezni, hanem a húsz-harminc évvel utánunk jövőknek. - Pedig azt mondják: a fényképezés a pillanat művészete. - Igen, de nem feltétlenül úgy, ahogyan ezt sokan gondolják. Mondok erre egy példát. Nagyon szeretem a régi fotókat, albumokat, például a IV. Károly koronázási ünnepségéről készült felvételeket, és ezeken mindig azt érzem, hogy a „színpad” mellett megörökített emberek százszor többet árulnak el az adott korról, mint a ceremónia főszereplői, így aztán én is, ha elmentem egy rendezvényre, beálltam ugyan a többi fotográfus közé, csak éppen háttal az eseménynek, és a közönséget fényképeztem. Nekem ez sokkal érdekesebb volt, mint az, hogy mi történik a színpadon. - Milyen események voltak ezek? - Koncertek, meccsek, felvonulások, bármi, ahol ezernél többen összeverődtek. A célom az volt, hogy minél több ember kerüljön a képre, és már ne legyen érdekes, hogy ki kicsoda. Mondok erre is egy példát: az egyik Beatrice-koncerten összejött vagy harmincezer gyerek, ebből legalább tízezer babos kendőben, rongyos farmerban volt, tehát ugyanúgy egyenruhába öltöztek, mint a katonák, és ez az egyformaság, ennek a ritmusa nagyon szépen kijött a képeken. Vagy egy egészen más természetű példa: az egyik március tizenötödikei felvételemen utólag piros tollal beszíneztem a kalaposokat, meglepetésemre teljesen szabályos rasztert, négyzethálót kaptam. A Népstadionban is a tömeg miatt jártam, itt is geometrikus rendbe voltak állítva az emberek. Megengedték nekik, hogy egy kicsit kiabáljanak, mocorogjanak, de csak a kerítések megszabta keretek közt. Egyébként megfigyeltem, hogy a koncertek közönsége is spontán módon fölvett geometrikus alakzatokat; nem tudom, hogy pusztán praktikus okokból-e, vagy mert már annyira megszokták a rendet és fegyelmet. Mindenesetre ezt a szabályozottságot a korra nagyon jellemzőnek tartottam, és úgy látszik, mások is, mert a képeimet akkoriban nem publikálhattam. A rendszerváltás óta meg valahogy nem érzek rá indíttatást, hogy most, hogy már lehet, sorra közöljem őket. Még nem jött el az ideje. - Mostanában nem is fényképez tömegeket? - Nem, mert még nem csontosodott meg az új rend, még túl sok benne a spontán elem. - Amikor ezeket a képeket készítette, nem is látott arcokat? - Nem. Kifejezetten arra törekedtem, hogy eltűnjenek az arcok, az egyéniségek. - Mégse tűntek el. - Hát nem, de ehhez közel kell menni a képeimhez. Elsőre, a szándékaimnak megfelelően, ezek homogén faktúrák: a Rend, a rendszer látszik rajtuk. De talán életem legnagyobb élménye az volt, amikor egy kiállításon az egyik két-háromezer embert ábrázoló képem előtt valaki fölvisított: jé, én is rajta vagyok! Szilágyi Sándor székelyhídi Sándor felvétele Este hét óra volt, kora tavasz, meg valami kereszteződés a körút déli öblében. Köröndy, aki éppen jött valahonnan vagy ment valahova, egy hirtelen mozdulattal a gyomrához kapott. Köröndy azonban magától is tudta, tennie kell valamit, különben a baj elhatalmasodik, az ő gyomrával már nemigen lehetett viccelni. (Mások jelenlétében persze viccelt vele eleget, főként jobb híján, mint ilyenkor mondotta, nélküle majd úgyis nehezebb lesz viccelnie.) Egyszóval ennivalóhoz kellett jutnia, ráadásul főtthöz, méghozzá záros határidőn belül. Azonmód. Azt kell még tudnunk, hogy Köröndy, mióta az eszét tudta, szeretett enni. Sokszor és mindenfélét. Öröm volt főzni rá (ő legalábbis ezt képzelte, s persze, hírelte is magáról), mert nagyon hálás tudott lenni minden jól sikerült falatért. Úgyhogy ez a helyzet ott, a körúton nem látszott megoldhatatlannak. Látótávolságon belül legalább három étterem, két grillbár meg egy pizzéria kínálta portékáit. Szóval lehetőségben nem volt hiány, a helyzet mégis válságos volt. Tudniillik Köröndy szeretett ugyan enni, de nem egyedül. Számára az étkezés korántsem csupán azt jelentette, hogy különféle energiahordozókkal tölti fel lemerülni látszó sejtjeit, hanem ennél sokkal többet. Társadalmi eseményt, együttlétet, kultúrprogramot. Ha valami munkahelyre betette a lábát, első dolga volt, hogy fölmérje a környék kínálatát, s aztán nagy rutinnal megszervezte rá a munkahelyi asztaltársaságot is. És persze szerette a négyszemközti evéseket is, egy kedves hölgy társaságában. Szóval ezer húron játszott ebben a műfajban, csak azt viselte nehezen, ha mint valami utazó ügynöknek, vigécnek vagy válófélben lévő apának, egyedül kellett ennie egy étterem macskaasztalánál. Akkor inkább az éhhalál. Illetve: volt még egy áthidaló megoldás is, legalábbis néhány évvel ezelőttig, amelyet a szemérmetes pesti nyelv falatozónak hívott. Tudják, az az önkiszolgáló csoda, melyben hat és fél perc alatt végig lehetett enni egy komplett vacsorát, s ily módon az egyedüllét élménye sem volt oly szívszorító. Az intézmény egyébként egészen infernális volt: töredezett műkő asztalok, piros műbőr hokedlik, műanyag falitábla, kihúzható ételnevek - s az illat (vagy mi), amilyet sehol másutt nem érezhetett a pesti ember, csak itt. Valaha tele volt a város ezekkel a helyekkel, fontos pontokon, a körtéren, a Deákon, a Blahán lehetett beszédülni ide, s föllapátolni, rekordidő alatt, azt az életmentő egytálételt, gulyást, sárgaborsót vagy pásztortarhonyát. Szeretni persze nem lehetett ezeket a falatozókat, Köröndy mégis valami ilyesmit érzett irántuk, meg valami hálafélét is. Hozzátartoztak az életéhez, feladatuk is volt, s azt derekasan teljesítették. Megszokta őket, szomorúan vette tudomásul, ahogy egymás után elestek a kapitalizmussal folytatott egyenlőtlen harcban. De most, ott valahol, hol a Józsefet Ferenc váltja fel a városi névadók között, ott tehát, ahol mai történetünk elkezdődött s Köröndy gyomra megfájdult, hősünknek eszébe jutott, hogy errefelé, igen, lennie kell még egynek. A helyet hamar megtalálta, ám a redőny már leeresztvén, elbizonytalanodott. - Zárnak? - dugta be a fejét mégis. - Abszolúte - szólt ki egy kövér, fehér ruhás (mindkettő eufemizmus) asszonyság. - Mi tetszik? - Ettem volna. Köröndy ezt úgy tudta mondani, hogy mindig, mindenhova beengedték. Odabenn aztán meglepődött. Minden úgy állt, mint régen - az árak leukoplaszttal átragasztva - csak épp asztalok meg székek nem voltak. - Mi a helyzet? Már csak állóhelyük van? Kiderült aztán, hogy valami szervezési hiba történt. Az üzlet holnap bezár, mesélték a helyiek (hárman voltak, s hasonlítottak egymásra), a helyén játékterem nyílik majd, a berendezést azonban már ma délután elszállították. Ezért is vontak redőnyt idő előtt. Köröndy kezdte átérezni a pillanat nagyszerűségét. - Akkor tehát én vagyok az utolsó vendég? Megtéríttetett magának a pulton, kikérte mind a négyféle maradékot, aztán szépen, komótosan enni kezdett. Közben meséltette a személyzetet, kivel mi lesz rost, hová megy, mihez kezd. Társaságban evett mégis, ahogy szerette, igaz, a történetek, amelyeket hallott, nem voltak túl szívderítőek. Amikor befejezte az evést, megköszönte a bentiek jóságát és azt kérdezte: - Megengedi, hogy elvigyem ezt a pléhkanalat mementóként? - Hát persze - felelte a legfiatalabb nő, akiről közben kiderült, hogy Lenke -, nem akar hozzá egy tálcát is? De Köröndy elhárította: tudni kell a mértéket, ez a hosszú élet titka. Jolsvai András Az utolsó vendég BUDAPEST 1995. március 7., kedd A gyűjtemény világhírű, de zárva van Tudom én, hogy az lenne stílszerű, ha most átmennénk a lakásmúzeumba, elvégre arról beszélgetünk, de hát felesleges, úgysem látunk semmit, ha felgyújtom a villanyt, azonnal kivágja a biztosítékokat, zárlatosak a kapcsolók - hadarja a vállához szorított telefonkagyló fölött dr. Újf írisz, aztán, míg én az Óbudai Helytörténeti Gyűjtemény kutatószobájában a könyvek gerincét böngészem, ő a Gázművek ügyeletesével tárgyal: „gázszag van, kikapcsoltuk a kazánt, jöjjenek ki, amint lehet”. Amíg a gázosokat várjuk, a múzeum vezetője néhány szóban összefoglalja, hogyan is jutottunk el eddig: a lakásmúzeum zárva, mi több, az Óbudai Helytörténeti Gyűjteményt is a bezárás fenyegeti. A kezdet pedig rendkívül biztató volt. 1973-ban, amikor a történelmi városrészek helyén már gomba módra szaporodtak a lakótelepek, a polgárok igyekeztek menteni, ami még menthető volt. A Zichy-kastélyban megnyitott kiállításon kezdettől a híres óbudaiakra s az egykori Óbudára emlékeztek, s az anyag a bontások előrehaladtával egyre bővült. Került ide a hajdani gazdálkodók életmódját idéző szoba-konyha berendezés, polgári szecessziós enteriőr, de kamra-fészer-padlás együttes is. Az Óbudai Művelődési Házhoz tartozó múzeum 1976-ban aztán újabb részleggel gazdagodott. Kun Zsigmond és felesége ekkor a kerületnek adományozta több mint ezer népművészeti tárgyból álló gyűjteményét, amely 1978 óta a házaspár egykori lakásában meg is tekinthető. A kollekció a maga nemében egyedülálló: mivel a gyűjtés egyedüli szempontja az esztétikai érték volt, a Kun házaspár a Kárpát-medence teljes területét reprezentáló darabokat szedett össze, s ezek egyharmada nemcsak szép, de ritka, értékes tárgy is. Mindezek ismeretében természetesnek látszik, hogy a külföldiek által is gyakorta látogatott kiállítás Óbuda egyik büszkesége - a dolog azonban nem ennyire egyszerű. A gyűjtemény állapota ugyanis kétségbeejtő, a lakást utoljára 1981-ben festették ki, mára már omlik a vakolat, zárlatos a villany. Kun Zsigmond ma 102 éves, két éve Óbuda díszpolgára. Tavaly novemberben egészségi állapotának romlása miatt úgy döntött, hogy beköltözik az idősek otthonába - egyúttal a gyűjtemény még nála lévő, legértékesebb darabjait felajánlotta a kerületnek. A család, mint kiderült, csak a tárgyak valódi értékénél lényegesen alacsonyabb összegű ellenszolgáltatásra tartana igényt - mondja dr. Újf írisz, és hozzáteszi: az önkormányzati testület, jórészt az újjáalakulás utáni c zökkenőknek betudhatóan, mindmáig nem döntött a kérdésben. Ő, mint a gyűjtemény vezetője, előterjesztésében természetesen a 89 tárgy megvásárlását javasolta, azonban azt is hozzáfűzte: a gyűjtemény bővítése hosszabb távú döntéseket is szükségessé tesz, hiszen az újabb darabok csak akkor lesznek kiállíthatóak, ha a lakásmúzeumot felújítják, a múzeum területét bővítik. Egy dolog azonban már most biztos. A költségvetési keretösszegek ismeretében, tehát tudva, hogy a kerület alighanem csak a kért összeg kétharmadát fogja biztosítani a múzeumokat is működtető Óbudai Társaskör számára, az anyaintézmény a napokban a Kun Zsigmond Múzeum bezárása mellett döntött, s kilátásba helyezte ugyanezt a helytörténeti gyűjtemény esetében is. Ez pedig - véli dr. Újf írisz - a társaskör szempontjából ugyan érthető, de mégis arra utal, hogy az országszerte tapasztalható folyamat, a kultúra háttérbe szorulása, a múzeumok ellehetetlenülése immáron menthetetlenül elérte Óbudát. N. K. J. A gyűjtés alapja a szépség volt Újabb darabokkal gazdagodhatna a múzeum RÉDEI FERENC FELVÉTELEI Indul a Szajkó Rádió, Budapest MUNKATÁRSUNKTÓL Gondolt egyet néhány gimnazista (Lakatos Gergely és barátai), és egy profi rádiós (Cs. Kádár Péter), valamint egy független rádióállomás (FIKSZ Rádió) segítségével három napra kölcsönkértek egy frekvenciát. Gondoltak még egyet a gimnazisták, s a frekvenciához berendezéseket szereztek, faxot, egy grátisz telefonvonalat, összekoldultak ötvenötezer forintot antennára, kábelre, számlákra, miegymásra. Írtak azután egy listát, kiket kellene elhívni, hogy még jobban felkapja a fejét a város, aztán elküldték a leveleket, beosztották az időt, megírták a műsortervet és leskiccelték a blokkokat. Eddig minden jól ment, hanem amikor egy kis hírt akartak venni maguknak, mintha minden elakadt volna: egyetlen műsorújságot sem találtak, amelyik hajlandó lett volna közölni a háromnapos programvázlatukat. Persze (mint alább látható), végül ez a gond is megoldódott. Március 15. és 18. között tehát: Szajkó Rádió, a 92,1 MHzes ultrarövidhullámon, a Berzsenyi gimnázium stúdiójából. Az első rádióadás - nemcsak itt, de nyugatabbra és keletebbre is -, amelyet kizárólag diákok csinálnak, önállóan. Csak a reménybeli vendégek közt lesznek nagykorúak: Demszky Gábor (főpolgármester), Fodor Gábor (művelődési és közoktatási miniszter, a Szajkó Rádió fővédnöke), Gerendás Péter (gitárművész), végül pedig - de csak az ábécésorrend miatt - Levente Péter és Pierrot (előadóművészek). És akkor az általános műsorrend: 23 órától reggel 5 óra 30-ig: Pihenjünk együtt! 5.30-tól 8-ig: Ébresztő, 8-tól 15 óráig: Nappali, 15 órától 17 óráig: Iskolarádiók műsora, 17 órától 19 óráig: FIKSZ- percek, 19 órától 20 óráig: HD-rock, 20 órától 22 óráig: Üresjárat, 22 órától 23 óráig: FIKSZex.