Népszabadság - Budapest melléklet, 1995. április
1995-04-25
VINI NÉPSZABADSÁG Budapesti arcok, érintésközelben Ha az Istenek is úgy akarják (értsd: adnak egy kis pénzt), az új Mandátum Kiadó meg tudja jelentetni Benkő Imre Budapest-albumát, lakótelepi fotósorozatát. A halk beszédű, World Press- és Balázs Béla-díjas Benkő 1968 óta fotóriporter, jelenleg szabadfoglalkozású. A Pelikán Kiadónál megjelenés alatt áll élete első albuma, az ózdi fotóesszéje, nyolc év termése. □ Húsz-huszonöt éve fényképezem Budapestet egy sajátos dokumentarista felfogásban. A képeimen, úgy érzem, az ember nagyon fontos szerepet kap, de emellett ugyanilyen fontos a környezet, a háttér is. Hogy miért a lakótelepeket fényképezem? Ahol sok ember él együtt, ott élesebben mutatkozik meg mindaz, ami jellemző egy korra. Ha úgy vesszük, a régi Budapest is valamikor egyetlen hatalmas „lakótelep” volt. Sajátos dokumentarista fölfogást említett: mi benne a sajátos? - Mintha filmes lennék, úgy nézem a körülöttünk rohanó életet, és ebben a kavargásban próbálok megállítani egy-egy pillanatot. Próbálom kicsit hunyorítva szemlélni a világot, kicsivel távol helyezni az embert és magamat a kortól, amelyben élünk. A fénykép, a film egyedülálló képessége, hogy meg tudja örökíteni a létezésnek azokat az apró bizonyítékait, amelyek aztán a korral együtt elmúlnak. Ezért is nagyon fontos, hogy a képeimen a teljes negatív kocka megjelenjen, ugyanis mindig kitöltöm a teljes képmezőt, és nem mindegy, hogy mivel. - Mire figyel leginkább? - Az emberi arcokra, gesztusokra. A képeimet úgy is fel lehet fogni, mint egy különös portrégyűjteményt. De mondom, a kordokumentálás miatt az sem mindegy, hogy milyen környezet veszi körül ezeket a portrékat. Nem vagyok „vadász” típus, nem teleobjektívvel, „lesből” fényképezek, hanem nagylátószögű objektívekkel. Ennek az a következménye, hogy a háttér nem mosódik el, és hogy szó szerint karnyújtásnyira közel kell mennem az emberekhez, akiket fényképezek. A modelljein nem érződik semmiféle idegenkedés az arcukba bámuló objektívból, mintha csak a szomszédait, ismerőseit fényképezné. Ön is köztük, lakótelepen él? - Nem, Pest egyik külvárosában, a város szélén lakom. Gyerekkoromban egyébként egy bányásztelepen laktunk, a Bakonyban, de az más volt: tíz ikerházból állt az egész telep. De hogy miért nincs az emberekben idegenkedés velem vagy a kamerával szemben? Talán azért, mert igyekszem magam maximálisan elfogadtatni abban a környezetben, ahol fényképezek. Azt hiszem, szót tudok érteni az emberekkel. Nincs ennek különösebb titka: néhány emberi mondat kell hozzá csupán. Annak pedig, hogy tényleg szinte belelógok az arcukba, megvan az az előnye, hogy így minden apró szemvillanást érzékelek: érdemes-e belemenni egy helyzetbe, vagy jobb visszahúzódni. A fotográfus egy kicsit pszichológus is. - Nem érhetik meglepetések? - Ritkán, de azért előfordult, hogy egy ártalmatlannak látszó szituáció végül balul végződött, különösen mostanában. A romló életkörülmények miatt egyre idegesebbek az emberek, és a sajtó, a tévé eldurvult hangja, „leleplező” képei miatt gyanakodnak, ha kamerás embert látnak. Pedig én tényleg jó szándékkal járok a világban. Szilágyi Sándor Budapest, 1988 - Benkő Imre felvétele Köröndy nem álmodik. Persze, azért vannak álmai. Szeretne egyszer eljutni Rómába, Párizsba, talán Londonba is meg a skót hegyek közé, szeretne egy kertes házat, dolgozószobával - ahol, miként a neve is mutatja, végre a szoba dolgozna helyette - szeretne egy biztos állást, nagy családot, háziállatokat és vad növényeket, szeretne futni reggelenként, délután sétálgatni a szigeten, vasárnap a farkosborra vadászni, egyszer Bécsben hallgatni meg az újévi koncertet, és persze május éjszakáján letépni minden orgonát - ilyesmiről nála is szó van, természetesen, de álomról, hagyományos értelemben, nincs. Elalszik, felébred, s ami e kettő között történik, az számára is titok. Köröndy sajnálja ezt, szomorkodik miatta, hogy ő sohasem tudja álomra hajtani a fejét, mint a rendes emberek, mennyi elvesztegetett idő, másoknak mindig álmukban jut eszükbe a legjobb gondolat, neki mindezekért nappal és kétszeresen kell megküzdenie. Ez nem igazság! Másrészt mennyi kaland, izgalom, szórakozás, miközben az embernek a kisujját se kell mozdítania, és neki meg ne jusson? Hát miféle dolog ez? Hogy valamiképpen helyrehozza, mit a természet így elrontott, Köröndy kezdte kölcsönkérni mások álmait, szeretteiét, barátaiét. Aztán, amelyik igazán megtetszett neki, azzal úgy megbarátkozott - alakította, színezte is hogy a végén már szinte akképpen gondolt rá, mint a sajátjára. („Van egy visszatérő álmom” - szokta volt kezdeni társaságban, ahogy másoktól látta, és tényleg volt neki. Igaz, second handálom, de olyan büszkén viselte, mintha saját nevelés lett volna. Leggyakrabban persze Krisztát faggatta, mesélné el az álmait. Az asszony szívesen tett eleget a kérésnek, kár, hogy leggyakrabban elveszőset, kallódósat, menekülőset álmodott. (Rajta csak a legkisebb Köröndy lány, Anna tett túl, ki szelíd szendergései alkalmával is minimum tömegkatasztrófáról álmodott, de hogy legalább a macskája odaveszett, arra biztosan lehetett fogadni.) A mosolygósabb Kriszta-álmok jobbára szabadtériek voltak. Lobogó hajjal futni zöld réten át vagy úszkálni, órákig kéklő tengerekben. Köröndy, lévén valóságos az élményanyag, könnyen tette őket magáévá. Mint a boldog, természetközeli álmok többségét. Csak nagyon nehezen tudott hozzájuk jutni. Nem azért, mintha az emberek nem beszéltek volna álmaikról. Ellenkezőleg: örömmel vallottak róluk barátok, ismerősök és ismeretlenek. Csakhogy az álmok többsége gyötrő volt, kegyetlen és lidérces, Köröndy néha örült, hogy ezekről kell lemondania. Persze, nem kellett ahhoz rózsaszínűnek lennie egy álomnak, hogy Köröndy megszeresse. Dercze Andi mesélt egyszer egy zsiráfosat, hősünk meg is vette lábon, egy Balatonszeletért. Zsiráf egy belvárosi lakásban: ez olyan Csutakos meg szürke lovas, könnyen meg lehet szeretni. Hanem az igazi kedvenc a Tamás úr álma. („Még jövök neki egy sörrel” - szokta volt gondolni Köröndy eme történet kapcsán, s joggal.) Kisgyereknek kell lenni benne s a Bakáts térre járni, hittanra. Plusz olvasni valahol, hogy egész Pest legföldrengőbb pontja éppen a Bakáts tér: ezt összehozni gyónással, apró füllentésekkel, titkokkal. Hogy az égiek éppen minket figyelnek, hogyan járunk el. (Hogy például a fogmosás során mintegy véletlenül lenyelt fogkrém immár evésnek számít-e, böjt idején, odafönt? S ezt a rengő föld tudatja majd velünk.) Izgalmas, titokzatos álom, egy kicsit groteszk, mégis bájos és gyermeki. Köröndyt, kinek a vallás meg a szervezett hit kimaradt az életéből, a templomi vonatkozások külön is vonzották. Gyakran jutott eszébe, s olyankor el is piszmogott vele, kedvére: hol volt benne földrengés, hol nem. Azért inkább nem, főleg a Bakáts tér miatt. Szeret ott bóklászni, randevúzni, elüldögélni egy padon vagy a helyi kifőzdében, amelyet - ilyet nem lehet kitalálni se - Kamu úr vezetett. Hanem az éjjel olyasmi történt, mi eddig még soha: az első saját álom, alanyi jogon. Fel is riadt rá, csodálkozva, hitetlenkedve. Rövid volt az egész, de filmszerű, világos. Hámor Gézával ültek egy erkélyen, söröket ittak és a jövőjükről beszélgettek. Hámor Géza valaha a legjobb barátja volt Köröndynek. Húsz éve nem látták egymást. Reggel előkereste az álmoskönyvét. Régi baráttal találkozni: szomorúság. Ez is jól kezdődik - gondolta. Jolsvai András Kölcsönkért álmok BUDAPEST Popfotós a Ludwig Múzeumban A budapesti Ludwig Múzeum földszintjén és második emeletén Nat Finkelstein amerikai fotóművész képei, fotósorozatai és videoinstellációi láthatók a Régi és új című kiállításon. A pop-art ismerői tudják, hogy a régi képek 1964 és 1967 között készültek New Yorkban, Andy Warhol híres műtermében, a Factoryban, ahol annak idején a Marilyn Monroe-t ábrázoló szitanyomatok, továbbá a Tehén, a Virágok és a hatvanas évek művészetének azóta legendássá vált más alkotásai készültek. Finkelstein a mitikus időkről szóló könyvében írta, hogy „Andy Warhol legfontosabb műalkotása maga Andy Warhol volt”. A Factoryban készített fekete-fehér fotók visszaadják azoknak az időknek a hangulatát. Finkelstein volt az első fotós, aki színes képeket is csinált Warholról és társairól. Ezeket a felvételeket is bemutatja mostani tárlatán. De az amerikai mester messzire szakadt azóta New Yorktól. Ma Amszterdamban él, ott készíti különleges technikájú sorozatait, amelyeket bemutattak több amerikai múzeumban, a londoni Victoria és Albert Múzeumban, az amszterdami Fodor, a kölni Ludwig Múzeumban és szerte Európában. Ahogy mondja, videofilmeket állít meg. Azaz a felvett anyag mozzanatait számítógép segítségével képekre bontja, így készült a Gésa, az Elena vagy a Holocaust-instelláció is. A különleges módszer különleges eredménye a Merry Monsters, azaz Vidám szörnyek című sorozat. A hatvanas években készült fotók még dokumentumai voltak annak a világnak, amikor az absztrakcióra válaszul éppen a fotórealizmus vagy a hiperrealizmus, a fényképi hatású festmények jöttek divatba. Finkelstein újabb képein viszont egyre több az elvont elem, a tintasugaras nyomtatón készített számítógépes variáción az elmosódott figura színei uralkodnak. K. K. Elsőként csinált színes fotókat Andy Warholról VELLEDITS ÉVA FELVÉTELE Nyárnyitó a Városligetben Hangulatrestaurációra készülődnek a Városligetben. A századelő fényeit, hangjait, színeit kétnapos rendezvényen szeretnék megidézni a Magyar Cirkusz és Varieté munkatársai. A Liget parádé nevet viselő programsorozat hangulatkovácsainak ifjú, eleddig fel nem fedezett tehetségeket keresnek, így várják 10-25 év közötti amatőr kintornások, bohócok, viccművészek, akrobaták, bűvészek, hangutánzók, erőművészek, tűz- és kardnyelők jelentkezését április végéig. Június 5-én három színpad deszkái is várják a különleges attraktőröket. Egyik a Petőfi Csarnokba, másik a Vajdahunyad vára mellé, míg a harmadik a Vidám Parkba hívogatja majd a kíváncsi ligetlátogatókat. A legjobbnak ítélt 10-15 produkciót másnap - június 6-án, kedden - gálaműsor keretében tekinthetik meg az érdeklődők a Fővárosi Nagycirkuszban. Természetesen közülük kerülnek ki a győztesek is. A lehetséges nyeremények közül a legvágyottabb valószínűleg a cirkusz stúdiójába való felvétel, ám ezenkívül is számos érdekes tárgy, utazás, jutalom várja nyertesét. A verseny kísérőrendezvényeként felvonulnak majd az ország mazsorettegyüttesei és a gyerekek vigadalmára a cégek óriásbábjai is. Ezenfelül lesz körhinta, lufi, virsli és persze sör. Sz. A. A. 1995. április 25., kedd Szöveg a Holocaust-installációhoz Az Önök előtt álló installációt három áldozat és két Buddha alkotja. Bizonyos különbség azért van köztük. A Buddhák örökké élnek, a halandókat megölték Dachauban. A Buddhák jelentik a könyörületességet, amely az élőknek nem jutott. Közös vonásuk mégis: meditációs objektek, az elmélkedés tárgyai. Nézzék hát őket, és közben ismételhessék: SOHA TÖBBÉ! SOHA TÖBBÉ! SOHA TÖBBÉ! És ha elhagyják ezt a múzeumot, harcoljanak a fasizmus ellen. Végső számvetés: Bulgária és Dánia zsidó közösségei érintetlenül megmaradtak, hála a bolgárok és dánok bátorságának, akik szembeszálltak a náci megszállókkal. A négyszázötvenezer magyar zsidóból háromszázezer elpusztult honfitársaik gyávasága miatt. HARCOLJ A FASIZMUS ELLEN! Ha bámészkodás helyett nézel, látni fogod a borzalmat a küszöbödön. Ha odafigyelnél, ahelyett, hogy beszélsz, hallanád, hogy éppen úgy vicsorog, ahogy régen. A szörnyeteg halálra égett bunkerében, de ne örülj, barátom. Ha hulláját elfedi is a gané, a szajha, aki megszülte, újra gerjed... Egy német bíróság ítélete szerint a fiatalokat sújtó munkanélküliség és a pálinka enyhítő körülmény több török iskoláslány tűzhalálát okozó gyújtogatás esetén... A Transit Films ma is birtokolja a Goebbels-féle zsidóellenes propagandafilmek jogait... És itt van Ausztria, amely Hitlert adta a világnak, ma a holocaustévfordulóra készült videojátékok legnagyobb gyártója. Persze ebből lehet pénzt csinálni!... Hé, írjatok levelet, tiltakozzatok! Ordítsatok be az oldalvonalról, mint a futballmeccsen... Nat Finkelstein Várostörténet iskolásoknak Harmadikos voltam az általánosban, amikor környezetismeretből a Szűkebb lakóhelyünk története című fejezethez jutottunk. Kati néni felrajzolta a táblára a Ferencváros kontúrjait, majd lediktálta a kerület történetét: hajdan mocsaras, ingoványos, sok a malom, jellemző a halászat, majd kiépült a Nagykörút, és a többi. Ezt a következő órára megtanultuk kívülről, aztán ellátogattunk a József Attila-lakótelepre, megnézni, hol állt hajdan a hírhedt Mária Valéria. Kicsit ütötte az összhatást, hogy alig pár héttel később mint önkéntes kisdobosok mentünk el ugyanoda a hazafias népfrontos nénikkel, hogy virágot és vásárlási utalványt vigyünk a két utcával odébb lévő rántás- és szegényszagú bódékba. Ettől persze még nem jött volna meg a kedvem a helytörténethez. Szerencsére néhány évvel később divatja lett a múltba nézésnek: sorban jelentek meg a városrészek történetét feldolgozó könyvek, kiadványok, a Klösz-féle üveglemezes felvételeket sorba rendező albumok, és az ember rögvest nekiindult megnézni, hogyan is festenek ma a képen látott házak, utcarészletek. A mai iskolásokat ennek ellenére irigylem, legfőképp az újpestieket, sőt közülük is elsőül Lucát. Ő ugyanis - derül ki a Hargitai Katalin és ifj. Hirmann László által írt Újpest története - Olvasókönyv diákoknak című füzet előszavából - a gyakorlatban vehetett részt a várostörténeti kurzuson. Elolvasta a kész fejezeteket, megoldotta a feladatokat, meglátogatta a helyszíneket, friss újpestiként „belakta” a várost. Persze pontosan ez a tankönyv célja. Nem pusztán közli az adatokat, de a felvetődő - pontosabban Luca által feltett - kérdésekre is válaszol, sétákat és feladatokat ajánl, további olvasmányokra hívja fel a figyelmet. A füzet végén pedig ott a jól használható életrajzgyűjtemény, kronológia és irodalomjegyzék. Hasonló feladatra vállalkozott Dömötör Ákos, amikor Vizafogótól Tripoliszig címmel megjelentette a XIII. kerület történetét. Ez a füzetke klasszikus olvasókönyv, ízesen, mesélve írja le Angyalföld régi helyeit a sörkereskedésektől a kültelki kocsmákig, a terektől a girbegurba utcákig, majd megismerteti az olvasót a fennmaradt legendákkal, végül pedig az angyalföldi írók munkáival is. Egy-egy fejezetet összefoglaló, vagy éppen további olvasásra ösztönző kérdések, feladatok zárnak. Olyan ez a két könyv, mint annak idején, gimnazista korunkban a városismereti vetélkedő: a startnál kaptunk egy többoldalas tesztet, aztán nekivágtunk a városnak. Épületeket, emlékműveket, érdekes utcarészleteket kellett, megkeresni, de nemcsak a gyorsaság számított, hiszen válogatottan ravasz irodalmi-történeti-zenei kérdéseket is föltettek. Egész stáb dolgozott nekünk pogácsával, kólával felszerelve kedves barátaink lakásán. Talán érthető: ez volt az egyetlen vetélkedés, amelyen évről évre elindultunk, konokul. N. K. J.