Népszabadság - Budapest melléklet, 1996. június
1996-06-11
32 NÉPSZABADSÁG. Latin dallamok, pesti aluljáróslágerek A magyarok fogékonyak az ecuadori zenészek muzsikájára Mi vida eres tú (Te vagy az életem) éneklik a kreol fiúk Budapest forgalmas aluljárójában. A metróból felhömpölygő emberáradat megbomlik, néhányan lassítanak, láthatólag még nem döntötték el, hogy valóban olyan sürgős-e hazamenniük, vagy esetleg egy kicsit elidőzhetnének az ismeretlen dallamokat hallgatva. Lassan mintha kisimulnának a ráncok. Nejlonszatyros háziasszonyok a tömegben megbújva tétován ringatják felsőtestüket, felszabadultabb tizenévesek késő woodstocki öltözetben dúdolják egy távoli kontinens népdalait. Olykor egy aktatáskás, morcos férfi sandít a zenekar felé, de felülkerekedik benne a kötelességtudat, és vágtat tovább. A zenészeket mindez aligha érdekli. Ők elsősorban azért jöttek, hogy megismerjék az öreg kontinenst, mely a legtöbb honfitársuk szemében csupán elérhetetlen, fantasztikus álom. Hazájuk, Ecuador nem tartozik a latin-amerikai sikerországok közé, a fiúk a többé-kevésbé tehetősebbek közé sorolhatók. Azok közé, akik otthon szert tettek annyi pénzre, amennyiből kifizethették az Európába szóló repülőjegyet. Nagy részük egyetemista, de akad most végzett középiskolás és taxisofőr is. Számukra életre szóló kaland végigzenélni Európát, megismerni a különféle kultúrákat és itt-ott megtanulni egy-két nyelvet. - Három hónapra jöttünk Magyarországra, utána továbbállunk - meséli Carlos, az andoki zenekar hosszú hajú gitárosa, aki narancsszínű pulóverével kitűnik csupafarmer (elsenkisedett?) társai közül. - Van, aki Ausztriába, mások Hollandiába vagy Németországba készülnek. A csoportunk alkalmi együttes, ha valaki elmegy, jön a helyére más. Mivel ugyanabból a városból jöttünk, valahogy tartjuk a kapcsolatot és előbb-utóbb ismét összefutunk. Mindig is izgatott, vajon mennyit lehet keresni utcai zenéléssel ma, amikor az emberek többsége teljes erejével szorítja hóna alá a táskáját, valahányszor egy önjelölt előadóművész közelébe ér. A zenészek is egyetértenek azzal, hogy a pénztárca manapság nehezen nyílik ki. Hogy mennyit keresnek, az továbbra is homályban marad, de a fiúk biztosítanak afelől: nem itt fognak meggazdagodni. - Napi hat-hét órát játszunk, ezzel megkeresünk annyit, amennyiből nem túl nagy lábon, de megélünk. Öten kérlünk egy lakást, esténként főzünk, na jó, elismerem, néha legurítunk egykét pohár sört valamelyik pubban. - Hallottuk, hogy van itt egy szép tó, gondoltuk, ott töltjük a nyarat - mondja Dániel, a csoport harmincnyolc éves korelnöke, miközben a pánsípot hangolja. (Egyelőre még nem gyülekezik a hallgatóság, a fiúk ráérnek beszélgetni. Udvariasan felajánlják egyetlen kissámlijukat, hogy mégse a földre kelljen ülnöm. Ők a fal mellé kuporodnak.) A Balaton körül talán egy kis pénzt is összegyűjthetünk, mert szó, ami szó, a repülőjegy nagyon drága volt, és eddig nem sikerült túl sokat félretennünk. A gazdagabb országokba, Franciaországba vagy Angliába, egy dél-amerikainak nagyon nehéz vízumot szereznie. Európában egyébként az a legjobb, hogy minden ország másféle, és így az emberek is egészen különbözőképpen viszonyulnak a zenéhez. A magyarok például sokkal érzékenyebben reagálnak, mint a németek: ez volt talán a legnagyobb meglepetés a fiúk számára. Örömmel mesélik, milyen könnyű megteremteni a kontaktust a közönséggel, hiszen látszik rajtuk, hogy élvezik a zenét, ösztönösen átveszik az egyébként ismeretlen dallamok ritmusát. Igaz, most már egyre több dél-amerikai csoport járja Európát, Budapesten például két perui együttessel találkoztak. Általában megszervezik, hogy ki hol játszik, így aztán nincs vita, és szó sincs rivalizálásról. Persze mindenkinek megvannak a kedvenc magyar történetei. Daniel szerint például Magyarország igen modern ország, és ez olykor szokatlan helyzeteket produkál. A múltkor rengeteget keringtem a városban, míg végre találtam egy parkolóhelyet. Megkönnyebbülten otthagyom az autót, mire visszajövök, rajta van a bírság. Kiderült, hogy mozgássérülteknek fenntartott helyen álltam meg. Ez nálunk nem történhet meg, már csak azért sem, mert egy ecuadori mozgássérült igen ritkán vezet autót. De egy modernebb országban az ilyen szabályok teljesen természetesnek tűnnek. - Engem a nők babonáztak meg. De szó szerint - meséli Javier, miközben elmerülten pengeti a gitárját. Ujján megcsillan a jegygyűrű. Mint kiderül, ő már félig ide tartozik, magyar lányt vett feleségül. - Mikor az első magyar lánnyal közelebbi kapcsolatba kerültem, meglepő, hogy úgy mondjam, övön aluli támadás ért. A lány egyszerűen belemarkolt a fenekembe: hát mit mondjak, alig tudtam leplezni zavaromat. A rendőrök bizonyára kevésbé fogékonyak a zenére, említik egyetlen gondjukat a fiúk. Olykor idő előtt véget vetnek az egyébként felszabadult hangulatú előadásoknak. - Mi szeretnénk a legjobban, ha valahogyan legalizálni lehetne a tevékenységünket - bizonygatja a szóvivővé lett Dániel, miközben a többiek csendesen bólogatnak a háttérben. De fogalmunk sincs, hogy kitől kellene engedélyt kérni, és eddig még senki sem akadt, aki kézbe vette volna az ügyünket. Hiszen nem teszünk semmi rosszat, sőt inkább egy kevés örömet viszünk az emberek életébe. Vagy ez is illegális tevékenységnek minősül? Inotai Edit Illegális örömszerzés? SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE Nyitva az ablak. A ház betüremkedik a szobámba. Kizárnám, de ahhoz túl meleg van. Idegen életjátszmákat hallgatok, bibiéként. Az arcokat, az emeleteket nem ismerem, de a történetek, immáron a második nyitott ablakos nyarat kezdve ugyanitt, ismerősek. Az este egyszereplős „menjünk fürödni, edd meg a vacsorádat” párbeszédekkel indul. Elhaló esti harangszó, labdapattogás, háromkereki műanyag motorok robogása, sütőolaj sercegése. Nyitva minden ablak. Az öreg bérház lakó várják az esti enyhülést. Felhúzták a reluxákat, a vászonrolettákat, a nádrolót, a redőnyt kinyitották az ablaktáblákat és félrevonták a függönyöket. Egylégterűvé vált a ház. Edény zaj, CNN-fegyverropogás. A sorozatnál csendesül a ház. Az ember hajlamos azt hinnni, ez kitart reggelig. Azután döngve becsapódik a nagykapu. Harsogó méltatlankodás a földszintről: „ki nem zárta be már megint, ha minek csináltattuk meg a kapucsengőt...” Valahol a második táján megcsörren egy telefon .Ne viccelj, Tahitót falunál már százért adjál az epret az út mellett, minek hajolgassak akkor én százötvenért...” Az ötödiken gitározni keze valaki. Szépen játszik. A ház megpihen kicsit. Mélyül az este. A gyerekek utolsó próbát tesznek a fennmaradásért, az asszonyok is leülnek a tévé elé. Jön a szombat esti film. „Pusztulj el innen te szemét, már mindent elhordtál tőlünk.” Boruló szék zaja, tárgyak súlyos zuhanása. A galériáról tisztán látható egy kivilágított templom tornya. „Szétverem a fejed, ha megütöd az anyádat, bár meg se szült volna. Mennyit innál még, most is alig állsz a lábadon...” Aztán hosszú csend. S akkor felsír a kislány. Nem tudom, milyen színű a szeme, hány éves, vékony-e vagy kövér, mit szeret játszani, hogyan ébred reggelente, de a sírását már megismerem. Éles sikítással kezdi, elfúló csuklással fejezi be. Nagyon sokáig tud sírni, szakaszosan ismételve minden elemet. Csak hallgatom. Állok az ablaknál. Menjek, szóljak, hogy legyen végre csend, legyen vége? Azt se tudom, merre induljak, melyik emeletre. A gyerek csak sír, lemondóan sír. Felszól egy parancsoló, dühös hang lentről: „Hagyd már azt a gyereket, te állat!” Ennyi, nem több. A gyereksírás mégis rendre alábbhagy. Ők talán ismerik egymást, személyesen is. Síró ablak BUDAPEST 1996. június 11., kedd Pisztollyal a becsületért• Párbajhős politikusok és vívó írók Becsületbeli ügy, divathóbort, középkori maradvány Kacziány Géza Híres magyar párbajok című kötetének előszavában írta a múlt század végén: „Mi és a mi nemzedékünk, fájdalom, nem lesz abban a szerencsés helyzetben, hogy a párbajt, eme középkori maradványt társadalmunkból kiirtva lássa”. Igaza lett. Még a második világháború előtti években is folytak párbajok a pesti parkokban, a városszéli erdők tisztásain. A párbajozás szokása a keresztény lovagias szellemben gyökerezik, a bajvívás a XII. századig majdnem mindenütt a nemesek kiváltsága volt, holott századokon át bizonyítási eszközként szerepelt a párbaj a törvényszékek gyakorlatában. Az ítéleti bajvívás abból a hiedelemből eredt, hogy a teremtő védi az ártatlan embert, nem engedi bűnhődni, ezért a vádlottnak joga volt ahhoz, hogy ártatlanságát így bizonyítsa. Bár a párbajmánia hazánkban a XIX. században érte el tetőfokát, még a második világháború előtt is számos híres politikus, író, újságíró, katonatiszt lépett becsülete védelmében a küzdőtérre. Híres párbajt vívott egymással Gyulai Pál és Tóth Kálmán. Gyulai rendszeresen bírálta rossz versei miatt a költőt, s Tóth - megunva az elmarasztaló kritikákat - párviadalra hívta ki a kritikust. A pisztolypárbajban Tóth lábon lőtte Gyulait, aki fájdalomtól eltorzult arccal szólt ellenfelére: „Jó lesz, jó lesz, de azért mégis pokolian rossz verseket írsz!” Egyébként a magyar irodalom jelesei közül Ady Endre, Herczeg Ferenc, de még a galamblelkű Gárdonyi Géza is párbajozott. Igaz, az utóbbi fiatalon, szegedi újságíró korában rántott kardot. Kellemetlen nézeteltérése támadt 1911 novemberében Krúdy Gyulának egy budapesti mulatóhelyen Sztojanovits Viktor huszárkapitánnyal. Krúdy csatlakozott a társaságához, de a tiszt,nek nem volt szimpatikus az író, és az est során többször is próbált belekötni, búcsúzáskor pedig nem fogott kezet vele, sőt hangos megjegyzést tett rá. Az író felelősségre vonta a sértésért a tisztet, mire Sztojanovits a kardjához kapott. Nem tudta kirántani, mert Krúdy torkon ragadta, nekilökte a szomszédos asztalnak, aztán elvette tőle a kardot. Amikor még a kapitány a pisztolyáért nyúlt, Krúdy a kardmarkolattal fejbe verte. Az esetnek lovagias úton volt folytatása: kardpárbaj nehéz lovassági karddal, bandázs nélkül, harcképtelenségig. Az ellenfelek mindössze kétszer csaptak össze. A másodiknál Krúdy megvágta ellenfelét a homlokán, a kapitányt elöntötte a vér, ezért a párbajt be kellett fejezni. Amúgy a felek kibékültek. A századforduló utáni évek markáns egyénisége volt Keglevich István gróf, a szabadelvű párt országgyűlési képviselője, aki többször és több éven át volt az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa. Változatos életútjára jellemző, hogy 1904 augusztusában, Párizsban párbajozott a társaságában lévő magyar színésznő miatt. Az ügy pikantériája: a hölgyet megsértő fiatalember előkelő francia család sarja volt ugyan, de váltóhamisítás miatt nem párbajképes. Keglevich előbb kifizette francia ellenfelének a váltótartozását és aztán megvívott vele. Átszúrta a vállát. A gróf az intendánsi szolgálataiért a királytól évi hatezer korona kegydíjat kapott. Egy alkalommal a parlamenti ellenzék összeférhetetlenség címén megtámadta Keglevich gróf képviselőt, mondván, királyi fizetésből él és ez nem egyeztethető össze a képviselői megbízással. A vita hevében becsmérlő kiáltások is elhangzottak. Az egyik fiatal, ellenzéki képviselő, bizonyos Hencz Károly mindenkit túlkiabálva ordította: „Maga kegydíjas marha!” Keglevich elégtételt követelt. (A grófról tudni kell, hogy az ország egyik legismertebb vívója volt.) Kívánságára kardpárbajt vívtak, a szúrás megengedésével, harcképtelenségig. A küzdelem során a gróf belefutott Hencz kardjába, amely átszúrta a tüdőt, elvágott egy eret a szív közelében, s hegye a gróf hátán jött ki. Keglevich a helyszínen percek alatt elvérzett. A tragikus kimenetelű párbaj megrázta a közvéleményt. A parlamentben megyei küldöttségek követelték a párbaj eltörlését. A párbajellenes törvény meghozatalát sürgető felszólalások sorozata csak olaj volt a tűzre, a honatyák közt valóságos párbajjárvány tört ki. Vázsonyi Vilmos országgyűlési képviselő, a demokrata párt budapesti elnöke az elsők közt emelte fel szavát a párbajozás ellen. A század elején neki is lovagias ügye támadt Szüllő Géza képviselővel. Vázsonyi segédei kijelentették, hogy megbízójuk nem akarta megsérteni képviselőtársát sem emberi, sem politikusi becsületében. Párbaj helyett egy levelet adtak át Szüllő segédeinek: „Fegyveres elégtételt nem adok, nem ismerek el. A párbaj ellen számos cikkben és nyilvános beszédben foglaltam állást, a párbajellenes mozgalom egyik kezdeményezője voltam. Nem tagadom meg önmagamat és nem akartam megtagadni elveimet”. 1908-ban Budapesten nemzetközi párbajellenes tanácskozást és kongresszust is tartottak, ám túl nagy hatást a párbajellenes mozgalmak nem tudtak kifejteni. Az első világháború éveiben csökkent ugyan a párbajok száma, ám a Horthy-korszakban nemcsak megtűrték, de szinte kötelezővé tették. Különösen Horthy tisztikara jeleskedett a párbajozásban, s ha úgy adódott, életre-halálra csattogtak a kardok, dörögtek a pisztolyok. Persze a honatyák, a politikusok sem tagadták meg önmagukat. 1922. január 22-én Gaál Gaszton, a nemzetgyűlés elnöke megvonta a szót Szilágyi Lajos képviselőtől. Egy másik képviselő, Beniczky Ödön Szilágyi védelmére kelt, és a heves vita során pisztolyt rántott. Beniczky Ödönt ezért a fegyveres támadásért Gaál Gaszton és Gömbös Gyula is provokálta. Beniczky kitűnő vívó hírében állt, s a kardpárbajban Gaált a fején, Gömböst a homlokán sebesítette meg, Beniczkynek Gömbös Gyulával ez már a második párbaja volt. Klebersberg Kunó, a Bethlenkormány kultuszminisztere 1922 júliusában azért párbajozott Pallavicini őrgróffal, mert az egy parlamenti vitában „asszonyosnak”, férfiatlannak nevezte a minisztert. A segédek pisztolypárbajban egyeztek meg, kétszeri golyóváltással. A miniszter lőtt elsőként, de fegyvere csütörtököt mondott, így az ellenfél pisztolya is néma maradt. A második golyóváltásnál mindkét lövés célt tévesztett. A párbaj jogi megítélésének furcsaságát jól példázza a 8 órai Újság 1930. január 10-i számában olvasható kishír: Sebestyén Géza színigazgató pisztolypárbajra állt ki Eger Imre szénnagykereskedővel. A büntető járásbíróság Sebestyént kétnapi, Egert egynapi államfogságra ítélte. A párbajozó felek az elsőfokú ítélet ellen azzal fellebbeztek, hogy egyikük sem élt a lövés jogával, tehát a párbajt nem fejezték be. A törvényszék arra az álláspontra jutott, hogy a párbajra kiállás már büntetendő cselekménynek számít, ezért a járásbíróság ítéletét jogerőre emelte. A párbaj megszállottjainak esztelenségét elemezve Eszes Máté Híres bajvívások, hírhedt párbajok című könyvében önálló fejezetben tárgyalja első világháborús tisztjeink értelmetlen, tragikomikus párbajait, amelyeket távol a hazától, orosz hadifogolytáborokban (!) vívtak egymással. Hátborzongatóan nevetséges adalék tisztjeink hősiességéhez: valódi fegyverek híján fakarddal küzdöttek egymás ellen. Kiss György Mihály Kard ki kard! (Clair Vilmos 1914-es kódexéből)