Népszabadság - Budapest melléklet, 1996. szeptember

1996-09-06

1996. szeptember 6., péntek BUDAPEST Külföldi építészek a fővárosban a kamarai önvédelmi törvény életbe lépése után A bársonyos forradalom konszolidálódásával Csehország vezetői a jövőbe vetvén tekintetüket, nemzetközi meghívásos pályázatot írtak ki Prága fejlesztésére. Ezen a mi szellemi közéletünkből teljesen hiányzó, ám Prágában helyükön becsült nagy nevek, ismert építész sztárok vettek részt. A tanulmányok elkészítését maga Havel elnök kezdeményezte, amolyan franciás, napkirályos hozzáállással. A külföldiek sok furcsaságot hordtak össze Prága átépítésére, s az ötletekből aztán semmi nem lett. Ezen azonban senki nem bánkódott. A cseh főváros és a csehek önismerete szempontjából, nemkülönben a helyi építészeti közgondolkodás fölpezsdülése érdekében mégis úgy látták, szükség volt a pályázatra, a helybéliek és a külföldiek együttgondolkodására. Hogy e pályázatnak köszönhető-e vagy más tényezők játszottak közre, nem tudni, az azonban tény, hogy a holland ING Bank új, Moldva-parti székházát a leghíresebb amerikai építész, Frank O’Gehry tervezte. Szoros oksági összefüggések persze nehezen bizonyíthatók, mégis sejthető, hogy a nagyvilág bekapcsolása a mai prágai építészetbe jól szolgálta annak nyugati elismertetését. A bőséges számban megjelenő német, francia, spanyol szaklapok folyamatosan közlik kortárs cseh tervezők munkáit, akik - tegyük hozzá - rá is szolgálnak erre a kitüntető figyelemre. Kell-e mondani, hogy magyar építész ugyanezeken a fórumokon elvétve szerepel csupán? Kissé távolabb, Krakkóban a VI. Velencei Építészeti Biennálé japán pavilonjának alkotója, Arata Isozaki tervezte meg az új Japán Kulturális Centrum épületét. Gehry és Isozaki tervei most kiállításokon vándorolnak a nagyvilágban, és majd minden szaklap publikálja azokat. Nagy nevek ezek, nagyon kiváló kortárs mesterek nevei. Példájuk jól jelzi az egyre inkább nemzetközivé váló tervezői szakmát és azt a kettős veszélyt, amely a mai magyar építészetet fenyegeti. A közel tíz esztendei időhúzás után, a közelmúltban végre megszületett építészkamarai törvény jogi védelmet von az építész szakma köré. A tervezők ezentúl óvják magukat, ám - jellemzően - elsősorban a nálunk tervezésre felkért külföldi építészek jelenlététől. Ez a félelem - figyelembe véve a sok harmadrendű, zömmel osztrák tervező akadálytalan budapesti működését - jogos is lehet. Veszélyes viszont egy olyan közegben, amely kimarad a világméretű építészeti együttgondolkozásból. Veszélyes egy olyan országban, amely legkésőbb hathét év múltán az Európai Unió tagállama lesz viselve annak a szabad belső munkavállalással járó összes jó és rossz következményét. Ha e fél évtizednyi időszak alatt hazai tervezőink, elsősorban figyelemre érdemtelen munkáik miatt, nem szereznek ismertséget Európa más államaiban, az építészet mestersége végleg alárendelődik a gazdasági kolonializációnak. A kereskedelem, a gazdasági élet kiszolgálódása a piac erősebb, befolyásosabb résztvevői által meglehet sajnálatos, ám természetes folyamat. A kultúra alávetése azonban súlyos következményekkel, önismereti válságok sorozatával, megromló közérzettel jár. Ahogy természetes a zenei élet, a külföldi, piaci meghatározottságtól fenyegetett filmszakma, a színház vagy a képzőművészet helyi intézményeinek védelme, épp ilyen magától értetődőnek tűnik az építészet magára maradottsága. A tervezést a mai napig technikai, műszaki nem pedig művészeti, kulturális kérdésnek tekintik Magyarországon. A beruházók ezért bánnak s bánhatnak kapcarongyként az építészekkel, a tervezők ezért nem fáradnak megismerni a világ építészetének aktuális gondjait, ezért nem utaznak, s nem járatnak folyóiratokat maguknak. A nagyközönség ezért tűri méla alázattal az itt-ott felbukkanó, olykor minősíthetetlen épületekkel való együttélést, ezért nincsenek szaklapok, sem pezsgő szakmai közélet, sem vita, polémia, kritika. Ezért rossz a hazai közízlés, ezért terveznek jó építészek rossz házakat és ezért nem szerveznek pályázatokat, konferenciákat azok, akiknek ez tisztük volna. Épp ideje lenne, hogy konferenciára hozzák össze mindazokat a külföldi építészeket, akik az utóbbi években városképet meghatározó házakat terveztek Budapesten. Nem Gehryk vagy Isozakik ők, némelyikük egyszerűen csak kiváló építész. Nincs nemzetközi sztár közöttük, de a miénktől eltérő kultúrák képviselői. Más reflexekkel, más viselkedésmóddal közlekednek közöttünk. Ismerik Budapest morfológiai sajátosságait, hangulati értékeit, figyelnek építészeti hagyományaira. A Francia Intézet tervezőjét, Georges Mauriost, Ilmo Valjakkát, a finn követség építészét, Erick van Egeraatot, Xavier Gonzalezt, Fred Dubbelinget, Pekka Helint és még sokakat lenne jó egyszer egy Budapestről folyó vitába bevonni, akik belekóstolva városunk kulturális ízeibe egy-egy ház erejéig hozzá is tették a magukét. E hozzáadásokból pedig azok a honi tervezők is tapasztalatokat szerezhetnek, akiket sokszor bénít az építészeti magatartás helyi hagyománya, a problémák megközelítésének már begyakorlott metodikája. Ritkán van alkalom olyan volunjenű beruházásra, amilyen a kiírás előtt álló Nemzeti Színházé, s amely személyes felkéréssel nemzetközi versengés tárgya lehetne. Párizs amúgy kevéssé sikerült új operaházát a kanadai Ott tervezte, az új diadalívét a dán von Sprechelsen, a legfranciább művészeti centrum, a Louvre új szárnyait a kínai-amerikai Pei. Ausztrália jelképpé vált operaházát szintén dán tervező, a helsinki modern művészeti múzeum tervezésének lehetőségét pedig amerikai építész nyerte el pályázaton. A helyi építészeti kultúra pedig nemhogy veszít, hanem jól érzékelhetően nyer a művészi gondolatok e szabad áramlásán. Nálunk él csak szűkkeblű félelem a szakma oldalán és a kezdeményezőkészség fantáziátlansága politikai és üzleti körökben. Itt az idő. A változástól való félelmet rövidesen elsöpri az elkerülhetetlen változás. Amíg kézben tarthatók, irányíthatók a folyamatok, addig érdemes legyűrni a szellemi apátiát, a bürokratáknak pedig visszakozni szerepkörük valódi lehetőségeihez. Jönnek a külföldiek, s ha nem mi kezdeményezzük a holnap új feltételeit, tervezőink semmire nem mennek. Bojár Iván András A tervezők óvják magukat szandelszky Béla felvétele * ■lelőhely Könyv a legjelesebb év mindennapjairól A millecentenáriumban szerintem az a legjobb, hogy egyremásra jelennek meg a könyvek az egykorvolt Budapestről. Nem tudom, önök felfigyeltek már erre, de az ünneplésnek ez a csapása legalábbis fényesen igazolta mindazokat, akik már hónapokkal ezelőtt megjósolták: ez az idei hejehuja aligha fog másról szólni, mint a száz évvel ezelőtti gloire és grandeur nosztalgiával teli felidézéséről. Amivel nekem, jegyzem meg gyorsan, az égadta világon semmi bajom sincsen. A századforduló ráadásul igazán közel áll a szívemhez. Ez a kitartó vonzalom, pontosan emlékszem, akkor kezdődött, amikor általános iskolás koromban levakartam odahaza a tapétáról az ABBA-posztereket. Megbámult kép került a helyükre, margitszigeti tájat ábrázolt lóvasúttal, biztosan ismerik, egy időben ott lógott minden, magára valamit is adó söröző falán. Népszerűség ide vagy oda, hosszú időn át csak a Klösz-lemezekből összeállított albumok voltak kaphatók a könyvesboltokban, a mester fotográfiái köszöntek vissza az aluljárók szétszaggatott tablóiról, az újságok lapjairól is. A millecentenárium évének kellett beköszöntenie ahhoz, hogy hirtelenjében mindenki észbekapjon és visszanyúljon a gyökerekhez. A száz évvel ezelőtti Budapestnek divatja lett. Az érdeklődő pesti polgár lassan épp olyan otthonosan mozog az ezredéves kiállítás pavilonjai között, mint a Nagykörúton. (Amely, jelzem, ugyancsak százéves.) Mindent tudunk már a nagy építkezésekről, a díszmenetekről, az avatásokról és a nemzeti büszkeséget oly jólesően tápláló ünnepségekről. Tudunk-e azonban bármit is a hétköznapokról? Sejtjük-e, hogyan éltek a nagy csinnadratta közepette a pesti polgárok, lakható volt-e egyáltalán a millennium sújtotta város? Ha eddig nem is, most választ kaphatunk ezekre a kérdésekre. Az Irodalomért Kulturális Alapítvány a Maecenas Könyvek között ugyanis megjelentette a neves várostörténész, Búza Péter Egy város játékai - Budapest a millennium színpadán című új kötetét, amely éppen a mindennapok felidézésére, a főútvonalak mögötti világ bemutatására vállalkozik. A könyvet egyrészről lehet lapozgatni. Nézegetni az eddig jórészt publikálatlan, nem egy esetben családi albumokból előkerült képeket, silabizálni a rég halott, jeles és jeltelen pestiek nevét, bele-belekapni a szövegbe. Lehet, de nem érdemes. Tanácsolom, inkább olvassuk végig Búza Péter könyvét úgy, ahogy van, egy ültő helyünkben. Borítólaptól borítólapig, hogy elmerülhessünk a városleírásokban, a felidézett számtalan korabeli történetben, a hírességek és a mára elfeledettek élettörténetében. Hogy megtudhassuk: 1896 volt az az év, amikor mentőszigeteket építettek a főútvonalak úttestjére azok számára, akik megijedtek a nagy forgalomtól; hogy az elhíresült esztendőben a városátalakítók hevülete egy kissé alábbhagyott és az ünnepségek idejére felfüggesztették a nagy erőkkel folyó bontást; hogy a hordárok új ruhában álltak a látogatók rendelkezésére, a házmesterek pedig kötelesek voltak bármely napszakban a bérház illemhelyére engedni a megszorult utazót; hogy már tíz éve készült, de még korántsem állt készen a Wagner család monumentális rózsadombi villája; hogy ekkor jelentek meg az utcán az első rikkancsok; hogy a félkész Parlamentbe látogató érdeklődők közül majd minden nap eltévedt néhány; hogy az iskolákban májustól októberig tartott a nyári szünet; hogy az első leány, bizonyos Schmidt Mariska ebben az évben tette le az érettségit, s hogy az Ősbudavára müezzinje, nevezett Resid Csusztagics tévedésből megitta a reumaellenes kencét és ebbe, bizony, belehalt. S ha mindezt - ezernyi más történettel egyetemben - végigolvasták, nézegessék egy darabig az utolsó lapon négy jóbarát két, 1867-ben és 1897- ben készült fényképet. A két dátumot a tankönyvekben csak néhány lap választja el egymástól. Hogy a polgár életében mit tesz ez a harminc év - erről tanúskodnak a fotográfiák. N. Kósa Judit Harminc év a tankönyvekben csak néhány lap Új ruhát kaptak a postások is NÉPSZABADSÁGAI Japán hangulat Budapesten Nebuta, Akita és Warabiza MUNKATÁRSUNKTÓL Jönnek a japánok. Először az Erzsébet térre, aztán a Váci utcába, utána a honvédség művelődési házába, végül pedig a Vigadóba. Egymás után három kulturális programot szerveznek az ősszel Budapesten, a távol-keleti ország kultúrája iránt érdeklődő fővárosiaknak és a kíváncsiskodóknak - adta hírül a Budapesti Turisztikai Hivatal. Az első és egyben leglátványosabb japán rendezvény kétségkívül a szeptember huszonegyedikei és huszonkettedikei Nebuta Fesztivál lesz, amelyre az Erzsébet téren kerül sor. Itt egy olyan egzotikus felvonulást nézhetünk meg, amelyen több száz kimonóba öltözött japán egy hét méter széles és öt méter hosszú, belülről kivilágított óriási papírfigurát kísér majd, zeneszó mellett. Szeptember huszonnyolcadikén következik azután az egynapos Akita Fesztivál, amelynek alkalmából úgynevezett lanternákba (lampionokhoz hasonló megvilágított képekbe) öltöztetik a Váci utca sétáló részét. Az Akita Fesztivál részeként a Magyar Honvédség Művelődési Házában (a Stefánia út 34. szám alatt) a - természetesen japán Warabiza Színház társulata tart népzenei és néptánc előadást, este pedig - minden bizonnyal különleges - tűzijáték lesz a Margitszigeten. Aki a távoli szigetország ősi művészetének rejtelmeibe nyerne bepillantást, ha tehetné, most annak is szerencséje van: október huszonhatodikán és huszonhetedikén több kiállítást is rendeznek a pesti Vigadóban, ahol egyebek mellett préselt virágokat, babákat és kalligráfiákat mutatnak be. Ugyanott láthatunk eredeti kimonókat, távol-keleti hangszereket, ikebanákat, megtudhatjuk, hogyan, milyen szertartás keretében készül a hamisítatlan japán tea és elleshetünk valamennyit a Magyarországon is egyre kedveltebb origami, vagyis a papírhajtogatás ősi japán művészetéből. M I KITEKINTŐ Fürdők, kávéházak, utcalányok Elismerő képet fest a magyar főváros „ébredezéséről, újra megtalált szabadságáról” a Le Journal du Dimanche című vasárnapi francia napilap, amely nem sokkal korábban még, mint a pornó kelet-európai központját emlegette a várost - jelenti az MTI. Az újság utazási rovata beszámol a magyar főváros fürdőinek pezsgő életéről, arról, hogy Budapesten a „régi Európa” érződik, hogy az utcák túlnyomó többsége visszakapta eredeti nevét, s ismét divatba jöttek a szalonok, a kávéházak. Ez a szabadság ugyanakkor nemcsak jó dolgokat hozott, s miközben egyre szaporodnak a fesztiválok, a koncertek, a kirakatokban nyugati árucikkek kelletik magukat, a turizmus előtt olyannyira nyitott város reputációján foltot ejt egy rejtett baj - írja a lap, a gyermekpornográfiára utalva. A Le Journal du Dimanche - amely egy héttel korábban terjedelmes, s egyes reagálások szerint kissé eltúlzott cikket közölt a fiatalkori prostitúció magyarországi helyzetéről - úgy véli: a belgiumi gyermekgyilkosságok nyomozásának első eredményei révén kiderült, hogy Budapest (a kelet-európai országok több más városával, például Prágával együtt) a gyermekprostitúció egyik „elosztóhelyévé” vált. Ez nem látható dolog, Budapest járdái nem olyanok, mint Maniláé, de a baj már itt van - írja az újság. A kommunizmus bukása Budapestre, a Duna szép városába egyszerre hozta el a legjobbat és a legrosszabbat. A város - amelyet történelme során oly gyakran szálltak meg, ma az inváziók legártalmasabb változatával küzd, s ettől függ újkeletű szabadsága, imázsa - írja patetikusan a francia újság különtudósítója.