Népszabadság - Budapest melléklet, 1998. július

1998-07-07

30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1998. JÚLIUS 7., KEDD Barabás Miklós pesti karrierje Oly módon, minőt mindannyian kívánha­tunk magunknak, népes családja és bará­tai, sőt az egész ország szeretetétől övez­ve búcsúzott el e világtól száz esztendővel ezelőtt a nemzet első piktora, Barabás Miklós. A reformkori Pest a nagyok közé emelte, a századforduló Budapestje nem feledkezett meg tisztelni őt. „Barabás Miklós 1835. november 8-án telepedett meg Pesten, éppen abban az időpontban, amikor a forrongó főváros­ban úgyszólván minden magyar sóvárog­va várt egy jeles hazai festőtehetséget” - írta Hoffmann Edith, a művész jelentős litográfusa. Pedig az ekkor már neves fiatal erdélyi festő csak véletlenül maradt Pesten. Mi­után Pécelen megfestette Ráday Gedeon­ná arcképét, tovább akart állni Kolozs­várra, ám útitársa, Barra Gábor litográfus akkorra már más útitársakkal kötelezte el magát, s tekintve, hogy akkortájt még nem volt tanácsos a Pest-Kolozsvár útra egyedül vállalkozni, elhatározta, hogy a telet Pesten tölti. Annak ellenére, hogy - mint visszaemlékezéseiben írja - „nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy olyan városban telepedjem meg, ahol senkit sem ismerek”. A kapcsolati tőke ugyanis létfeltétele volt a korszak festőinek. A művész ekkor még nem a modern értelemben vett alko­tóművész, a közember felett álló öntörvé­nyű zseni, hanem mesterember, iparos, akitől a megrendelő szakszerű dekorá­ciót, élethű portrét várt. Az ügyfélkör fenntartásáért pedig meg kellett küzdeni. Erről tanúskodik egy korábbi forrás is: ti­zennyolc éves korában az Erdélyi Híradó kétkolumnás cikket közölt az ifjú tehet­ségről: ,A N. Enyedi ref. Ns. Kolle­­gyumban tanuit Nemes Ifjú Márkusfalvi Barabás Miklós, minekutána magát, egyéb tudományok mellett, a Szép­írás, Rajzolás és különösen a Miniatűr vagy Creonnal való portraitk­ozás mesterségé­ben szépen kimívelte, kegyes pártfogol­­tatását a hazafiság és szolgálatija valósá­gos belső tekintetéből, annyival inkább remény, mert a haszon­keresés, c­éljától távol lévén, többet ígérni annál, a­minek megfelelhetne nem tulajdona. Környü­­letesebben lehet felel­e tudakozódni a Híradó kiadójánál.” Kevés kétség férhet hozzá, hogy fizetett hirdetésről van szó, a fiatal festő - elfogadott szokásként - va­lószínűleg rajzzal ellentételezte a szer­kesztő szívességét. „Pesten azonnal hónapos szállás után néztem és kaptam is megfelelő lakást a Nákó-házban, a mostani lánczhíddal szemközti épületben.” A Fel-Duna soron, a mai Gresham-palota helyén, a Szarka és Mázsa utca között nagyszentmiklósi Nákó János építette fel ezt a nevezetes kétemeletes bérházat a harmincas évek elején, nem sokkal Barabás Pestre érke­zése előtt. A ház 1903-as lebontásáig több lakójával is beírta magát a főváros művelődéstörténetébe. Többek között itt rendezte be fotóműtermét Marastoni Jakab olasz fes­tő, a magyar fotográfia egyik úttörője, Barabás fő riválisa, a hetvenes évek­ben pedig itt kapott helyet a Földművelésügyi Mi­nisztérium. Barabás egy Müller nevű szász tudósnál bérelt lakást, sorsa jobbra fordulását remélve. „Múltak a napok s dec­ember 5-én már csak egy ezüst húszasom volt, meg 10-12 rézkrajczárom. Elkezdtem hát számítgat­­ni, hogy ha én ma még vacsorázok, hol­nap reggel kávézom, nem marad pénzem a postát kifizetni.” Miután átmeneti pénz­zavarán az otthonról érkező utalvány ki­segítette, hozzálátott az olyannyira nélkü­lözhetetlen kapcsolatok kiépítéséhez. S ehhez nagyon értett. Néhány hét után már Vörösmarty arcképét festette, januárban Széchenyivel vacsorázott, aki hamarosan a Bihar vármegye által kért portréjára a fiatal festőt ajánlotta. Őt „ajánlhatom, ha nem is egy különös és szép arcú s szép testű embernek fogják lírni mását - írta szerényen Széchenyi - ez okvetlen talpra esett munka leend.” Az is igaz, hogy mun­kájára nagyon komoly igény volt. A kor divatos osztrák és olasz festői ép­pen távol voltak Pest-Bu­dától, a kulturális izzás­ban lévő város pedig való­ban szomjazott minden művészetre. Erre az idő­szakra esett Vörösmarty romantikus lírájának tel­jes kibontakozása, meg­kezdte működését az első színvonalas irodalmi lap, az Athenaeum, Széchenyi Jelenkora, s napvilágot látott a bulvársaj­tó első kiadványa, a méltán népszerű Honművész. 1833-tól a Várszínház Kas­sáról érkezett magyar társulata már ma­gyar nyelven tarthatott előadásokat. Egyedül festője nem volt a fővárosnak. Széchenyi, Vörösmarty, Bajza, Toldy Ferenc barátsága után tömegesen érkez­tek a megrendelések. Nem számított a közélet valódi résztvevőjének, aki nem került Barabás ecsetjére - politikusok, színészek, írók álltak sorba a műterem előtt. Sokan bírálták művészi tehetségét, de érdemeit nem is ezen a területen kell keresni. A közélet népszerűsítése, a pol­­gárosuló nemesi értelmiség kiválóságai­nak bemutatása fűződik nevéhez, az ő szemével látta meg a vidék először Deá­kot, Petőfit és Kossuthot, Jókait, Labor­­falvy Rózát. Ecsetje-ceruzája megörökí­tette a Lánchíd alapkőletételét, építésé­nek fontos fázisait, a rakpartok mellett ringatózó gályákat, a Városmajort, a Gel­lérthegyet. Az első felelős minisztéri­umot és az aradi vértanúkat az ő keze nyomán mutatják be történelemköny­veink. Szemlélője és bemutatója egy he­roikus korszaknak, a magyar tizenkilen­cedik századnak. A megrendelések meghozták az anya­gi megbecsülést is. Egy éven belül önálló lakást tudott bérelni a József (nádor) té­ren, négy év múlva pedig a Városmajor szélén saját tervei szerint építette fel vil­láját, „megalapozott vagyoni helyzete lát­ványos bizonyítékát. A villa a mai napig áll, az egykori pesti polgári nyaralók rep­rezentánsaként” - írja róla Szvoboda D. Gabriella a mester újabb életrajzában. A politikusok közelsége ellenére meg­tartotta a politikától való távolságát, ami lehetővé tette, hogy a kiegyezést köve­tően a nemzet újfent keblére ölelje őt, an­nak ellenére, hogy a rossz emlékű ötve­nes években Albrecht főherceget, Zsófia főhercegnőt és a császárt is lefestette. „Én soha sem foglalkoztam a politikával. Nem lévén ez szakmám, nem is értem rá tanulmányozni, s amihez nem értek, ah­hoz nem szívesen szólok” - vallotta élet­rajzában. Mikor Hentzi bombái hullani kezdtek Pestre, ő családját igyekezett me­nekíteni, s a szétlőtt budai várfalakban is inkább ecsetre való témát, mintsem törté­nelmet látott. Szorgos iparosember lévén, egyetlen megrendelést sem utasított, uta­síthatott vissza. A hatvanas évektől egyre több magyar festővel kellett osztoznia a babérokon. Madarász Viktor, Székely Bertalan, Benczúr, Munkácsy alkotásai már nem csupán illusztráltak, hanem a művészet új fogalma szerint kifejezni, közölni akartak. A néző megrendelőből befogadóvá vált, Barabás pedig sohasem futott egy pályán ezekkel az új verseny­zőkkel. A reformkorban egyedüliként képviselte Pesten a magyar festészetet, ötvenéves alkotói jubileumán, a régi Mű­csarnok megnyitóján, már százötven ma­gyar festő állított ki. Trefort Ágoston kultuszminiszter is ezekkel a gondolatokkal köszöntötte az évforduló alkalmából: „Ma, midőn a nemzeti művészet örvendetes haladása s megszilárdulása s a nagyvilágban is elis­merést nyert művészeink hírneve mind­nyájunkat örömmel tölt el, Önt kétszere­sen boldogíthatja az öntudat, hogy az eredmény kivívásában a kezdeményező­ké az érdem nagy része a kik közt Ön az elsők közé tartozott, s a magnak, melyet elvetett, gyümölcsét is megérheti.” Még valamit. Az a bizonyos városma­jori villa, amelynek verandáján Barabás Miklós családjával és barátaival harminc éven keresztül töltötte kedélyesen a nyár­estéket, éppen összedőlni készül. A felújí­tás mentőakció lenne. Bár az új lakat fel­helyezésével az önkormányzat némi előnyt szerzett az állagmegóvásban, a haj­léktalanok ezt a kőkerítés megbontásával napok alatt ledolgozták, bár talán érdemes lett volna kivárniuk azt a néhány hetet, amíg a kerítés magától is kidől. A napról napra romló állagú villát az idei enyhe tél még megkímélte, így a kertben burjánzó aljnövényzet dzsungeléből romantikus festő ecsetjére méltón sárgállik a négy oszlopon nyugvó timpanon. A száz éve elhunyt mester emléke előtti méltó tisztel­gés a főváros részéről ezúttal elmaradt. Szatucsek Zoltán Sokan bírálták tehetségét, de érdemeit nem is ezen a területen kell keresni. Városmajori villáján csak a csoda segíthet velledits éva felvétele Octogon: üdítő kavalkád Az ördög és a részletek - ezzel a talá­nyos félmondattal a címlapján kelleti magát az újságosstandokon (s bizonyára a könyvesboltok polcain is) a legújabb művészeti tárgyú kéthavi lap, az Octo­gon. Nos, az ördög valóban a részletek­ben lakozik. Ami azonban az egészet il­leti, az „architecture & design” alcímet viselő periodika elsősorban izgalmas külsőbe bújtatott impozáns vállalkozás. Az első - rengeteg budapesti témát is taglaló - szám olvastakor az ember mégis nehezen tud szabadulni attól az érzésétől, hogy az összeállítást a bőség zavara ihlette elsősorban. Nagy ívű in­terjúk és alapos összefoglalók váltakoz­nak vitriolos kritikákkal, a témák kaval­­kádja egy pillanatra sem hagyja lankad­ni az olvasó figyelmét. Modernizmus és Bauhaus, alkotói műhelyek hitvallása, visszatekintések és jövővíziók, trendek és egyes jelenségek elemzései követik egymást az Octogon lapjain. Az a párat­lan újító szellem, amely Bojár Iván And­rás - többek között lapunkban publikált - épületkritikáiból évek óta sugárzik, most az ő szerkesztői elveinek köszön­hetően egy egész lap sajátja lett. A szerkesztő egyébként - miközben savanyúan fanyalgó kritikát közöl a pes­ti Belváros új évéről, a Millennium Cen­terről, s helyt ad a Mikszáth tér helyreál­lításáról írt hangsúlyozottan elfogult méltatásnak - rögvest idézőjelbe is teszi saját ítéletének mindenható voltát. A Hattyúház-blokk a Széna téri épületet il­lető minden elismerő és helytelenítő vé­lemény előtt nyitott ugyanis. Az összeál­lításban szereplő öt írás között ennek megfelelően van ájultan lelkesedő és porba sújtó. Az már biztosan csak a vé­letlen (és a részletekben rejlő ördög) műve, hogy négyen elsősorban a kéte­lyeiket fogalmazzák meg, miközben az egyetlen fenntartások nélkül dicsérő hang az alkotó tanítómesteréé. N. K. J. A hetvenes években megjelent egy rövid hír valamelyik napilapban. Arról tudósí­tott, hogy a svédek másképp csinálják. Ha lakótelepet építenek, előbb megvárják, merre járkálnak a népek a füvön, és csak aztán betonozzák az utakat. Nem ott jár­ni, ahol betonoznak, hanem ott betonozni, ahol járnak. Ez jutott eszembe az újjáépí­tett Mikszáth téren. A Mikszáth tér egé­szen 1989-ig nem volt tér. A tér ugyanis agora, forum, a találkozás színhelye. És ott, a régi Mikszáth téren nem találkozott senki senkivel, hacsak az elsőbbségadás finom rituáléját nem tekintjük találkozás­nak, és miért tekintenénk. A Mikszáth tér az autóké volt, meg a le­szegett fejjel igyekvő gyalogosoké. Pedig itt volt és van a piarista gimnázium. A fogorvosi tanszék egyik bugyra. A szín­­művészeti főiskola egyik épülete pedig csak néhány lépésre innen, a Szentkirályi utcában. ’89 szilveszterén aztán megnyílt egy új hely, a rég elfelejtett nevű (talán Bakony?), vendégriasztóan unalmas és jellegtelen étterem helyén, a Szentkirályi sarkán. Tilos az Á-nak hívták. Talán van még, aki emlékszik arra a szilveszterre. Mintha a városban őgyelgő hitetlenek minden maradék hitét össze­gyűjtötte volna. Mindenesetre valami el­kezdődött a Mikszáth térből Tér lett, sö­rökkel és borokkal, egy tonna cigaretta­­füsttel, keményzenékkel, csajozással, pa­sizással és üvöltözéssel. Valaki, mondjuk, valahonnan Európából, életében először betette a lábát Magyarországra, és kettő percen belül a Mikszáth téren találta ma­gát. A Tilos az Á bekerült a progresszív irodalomba és az alternatív rockzenébe. Megnyílt a Könyves kávézó, aztán ilyen­olyan kocsmák és kajáldák a Krúdyban, az Egocentrum, majd utóda, a Cirkogel­(A cikk az Octogon című szaklap bemutat­kozó számában jelent meg.) _______Lapozgató________ Remikszáth tír mozi a közeli Lőrinc pap téren. Ez a százméteres körzet vészesen (?) kezdett hasonlítani a nyolcvanas évek Kreuz­­bergjére vagy a kilencvenesek Prenz­­lauerbergjére, hogy Berlinben marad­junk. Szerintem a rettenetes, kőbajszos öregember bírta a dolgot, a lakók viszont egyre kevésbé. Be is záratták a helyet, de a hangulat valahogy ottmaradt, azt nem lehetett bezárni. Elüldögéltem ott néha a Könyves kávézóban vagy valamelyik hü­lye, gazos trupp szélén, elnéztem a kan­nás borukat testvériesen megosztó haj­léktalanokat, egyszer pedig több mint egy órát vártam a kőszobor reinkarnációjára, az első magyar lakossági íróra, azaz Fi­­csku Pálra, ki a környék mesemondója (lásd Vigyázat, dzsalok! című tárcasoro­zatát az ÉS-ben). Hogy jönnek ezek ide? A Ficskó sehogy, rá hiába vártam. A többiek úgy, ahogy a beton meg a svédek az első bekezdésbe. Egy napon ugyanis megszüntették az átmenő forgal­mat, és aztán a hazai viszonyokhoz ké­pest úgynevezett példás gyorsasággal megépült az új Mikszáth tér. Az autófor­galom már nem metszi keresztbe, díszkö­vekkel burkolták, tuskókkal szegélyez­ték, kandeláberek nőttek ki belőle virág­tartókkal, és padok, szépen, körben, azaz négyzetben, ahogy illik. A tér közepére szökőkút került, Mikszáth pedig kimosa­kodott, és valamivel odébb állt: hófehé­ren világít egy gondozott, zöld sziget kö­zepén. A Mikszáth tér 4.-et, a környék egyik legfantasztikusabb épületét felújít­ják, hatalmas, vörös téglás erőd, némi né­metalföldi beütéssel, egyetlen fehér er­kéllyel és egy üvegezett balkonnal, amelyre minden pillanatban kiléphet Holle anyó. Budapesten, az eklektikaté­boly édes következményeképp hat ház elég a teljes építészettörténet demonstrá­lásához, ha megvan bennünk a kellő rosszindulat. A Mikszáth tér is olyan, mintha egy szórakozott, autista Jézuska hozta volna. Ez persze egyáltalán nem baj, ha az ember leül a kissé vaskosra si­keredett új padok egyikére, legalább nem bosszantja fel magát túlságosan, ha kö­rülnézve rájön, hogy a teret újjáépítők a továbbra se menjen semmi semmihez cí­mű magyar népi játékot folytatták. Nem megy a kandeláber a virágtartóhoz, a sze­méttartó a fák derekát védő rácshoz, a rács a matávos csatornafedélhez, és a fel­soroltak egyike sem bármelyik másikhoz. A szökőkút csempéje rejtélyes okból sö­­tétlila, pedig a tér burkolatának jellemző díszítőszíne majdnem az előbb emlege­tett téglák vöröse. Az erősen stilizált, geometrikus formákkal teli közegtől meglehetősen idegenül, csenevész mű­sziklát helyeztek a kútba, hogy szökne belőle a víz, azt nem mondanám, mert ak­kor mit csinált a Monte Christo. Föltétlen pozitívum viszont, hogy kü­lön nyilvános telefon van a kerekes szék­kel közlekedőknek, igaz, hogy a teret ma­gát csak egyetlen ponton tudják megköze­líteni. Amennyire meg tudom ítélni, a ki­vitelezők gondosan dolgoztak, mesz­­szebbről nézve, mondjuk a piaristák erké­lyéről talán tényleg minden oké, és én tu­dom is, hogy örülni kell. Csak hát mégse olyan, mint az emlegetett Prenzlauerberg­­ben, ahol nem lihegték volna túl ezt az egészet. Megelégedtek volna azzal, hogy kiradírozzák az autós átlót a térképről. A többit megtenné ott az élet: pillanatokon belül padok kerülnének elő, megnyílna vagy három új hely, és hagynák, hogy a járda repedéseiből valami szép zöld gaz fölnőjön az égig. Ez az egész lamentálás fölösleges akadékoskodás, igazából tény­leg csak egy hely hiányzik, ahonnan eny­hülő nyári éjszakákon ki lehetne mene­külni egy hosszúlépéssel, ki, akár ide erre a kissé steril térre. Van, mondjuk ez a két rozsdás redőny, a Szentkirályi sarkon. Azokat kellene fölhúzni már végre. Németh Gábor Kvalitás ösztöndíj és emlékplakett csepelieknek Hazánk legnagyobb természeti kincse az emberi tehetség - mondta egyebek között dr. Czeizel Endre orvosgene­tikus a Kvalitás Tehetséggondozó Ala­pítvány díjátadó ünnepségén. Az ismert orvos rövid beszédében szólt egyebek mellett arról a biológiai egyenlőségről is, amely minden gyermeket fölruház valamiféle képességgel. A legtehetsé­gesebbek többnyire az átlagnál nehe­zebben kezelhetőek, a jó nevelőtanárok azonban megértő türelemmel a megfe­lelő útra terelik az ilyen diákjaikat. A kimagasló teljesítményt nyújtó fia­talokat a társaik is gyakran minősítik egyszerűen strébernek. Jó volna, ha az igazán tehetségesek küldetésük részé­nek tekintenék, hogy követendő példát mutatva ideáljai legyenek a többiek­nek. Az alapítvány kuratóriumának elnö­ke, Kratzl Béláné elmondta: a pályázók számának örvendetes növekedése miatt most még nem tudták emelni a támoga­tás összegét. Tóth Mihály, a kerület pol­gármestere pedig azzal köszöntötte az idén második alkalommal havi három­ezer forintos ösztöndíjban részesített ti­zenegy Csepelen élő hátrányos helyze­tű középiskolás fiatalt, hogy elmondta: az önkormányzat anyagi gondjai elle­nére továbbra is fontos feladatának te­kinti a tehetségek és a tehetséggondo­zás támogatását. Oklevéllel, plakettel és negyvenezer forinttal járó Kvalitás­díjat vehetett át már negyedszer Len­gyel Géza, a Jedlik Ányos Gimnázium tanára, második alkalommal részesült ebben az elismerésben Mihalovits Ta­más általános iskolás diák, a középis­kolások közül Csurdi Abigél jedlikes tanuló bizonyult méltónak a Kvalitás­díjra.

Next