Népszabadság - Budapest melléklet, 1998. július
1998-07-07
30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1998. JÚLIUS 7., KEDD Barabás Miklós pesti karrierje Oly módon, minőt mindannyian kívánhatunk magunknak, népes családja és barátai, sőt az egész ország szeretetétől övezve búcsúzott el e világtól száz esztendővel ezelőtt a nemzet első piktora, Barabás Miklós. A reformkori Pest a nagyok közé emelte, a századforduló Budapestje nem feledkezett meg tisztelni őt. „Barabás Miklós 1835. november 8-án telepedett meg Pesten, éppen abban az időpontban, amikor a forrongó fővárosban úgyszólván minden magyar sóvárogva várt egy jeles hazai festőtehetséget” - írta Hoffmann Edith, a művész jelentős litográfusa. Pedig az ekkor már neves fiatal erdélyi festő csak véletlenül maradt Pesten. Miután Pécelen megfestette Ráday Gedeonná arcképét, tovább akart állni Kolozsvárra, ám útitársa, Barra Gábor litográfus akkorra már más útitársakkal kötelezte el magát, s tekintve, hogy akkortájt még nem volt tanácsos a Pest-Kolozsvár útra egyedül vállalkozni, elhatározta, hogy a telet Pesten tölti. Annak ellenére, hogy - mint visszaemlékezéseiben írja - „nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy olyan városban telepedjem meg, ahol senkit sem ismerek”. A kapcsolati tőke ugyanis létfeltétele volt a korszak festőinek. A művész ekkor még nem a modern értelemben vett alkotóművész, a közember felett álló öntörvényű zseni, hanem mesterember, iparos, akitől a megrendelő szakszerű dekorációt, élethű portrét várt. Az ügyfélkör fenntartásáért pedig meg kellett küzdeni. Erről tanúskodik egy korábbi forrás is: tizennyolc éves korában az Erdélyi Híradó kétkolumnás cikket közölt az ifjú tehetségről: ,A N. Enyedi ref. Ns. Kollegyumban tanuit Nemes Ifjú Márkusfalvi Barabás Miklós, minekutána magát, egyéb tudományok mellett, a Szépírás, Rajzolás és különösen a Miniatűr vagy Creonnal való portraitkozás mesterségében szépen kimívelte, kegyes pártfogoltatását a hazafiság és szolgálatija valóságos belső tekintetéből, annyival inkább remény, mert a haszonkeresés, céljától távol lévén, többet ígérni annál, aminek megfelelhetne nem tulajdona. Környületesebben lehet felele tudakozódni a Híradó kiadójánál.” Kevés kétség férhet hozzá, hogy fizetett hirdetésről van szó, a fiatal festő - elfogadott szokásként - valószínűleg rajzzal ellentételezte a szerkesztő szívességét. „Pesten azonnal hónapos szállás után néztem és kaptam is megfelelő lakást a Nákó-házban, a mostani lánczhíddal szemközti épületben.” A Fel-Duna soron, a mai Gresham-palota helyén, a Szarka és Mázsa utca között nagyszentmiklósi Nákó János építette fel ezt a nevezetes kétemeletes bérházat a harmincas évek elején, nem sokkal Barabás Pestre érkezése előtt. A ház 1903-as lebontásáig több lakójával is beírta magát a főváros művelődéstörténetébe. Többek között itt rendezte be fotóműtermét Marastoni Jakab olasz festő, a magyar fotográfia egyik úttörője, Barabás fő riválisa, a hetvenes években pedig itt kapott helyet a Földművelésügyi Minisztérium. Barabás egy Müller nevű szász tudósnál bérelt lakást, sorsa jobbra fordulását remélve. „Múltak a napok s december 5-én már csak egy ezüst húszasom volt, meg 10-12 rézkrajczárom. Elkezdtem hát számítgatni, hogy ha én ma még vacsorázok, holnap reggel kávézom, nem marad pénzem a postát kifizetni.” Miután átmeneti pénzzavarán az otthonról érkező utalvány kisegítette, hozzálátott az olyannyira nélkülözhetetlen kapcsolatok kiépítéséhez. S ehhez nagyon értett. Néhány hét után már Vörösmarty arcképét festette, januárban Széchenyivel vacsorázott, aki hamarosan a Bihar vármegye által kért portréjára a fiatal festőt ajánlotta. Őt „ajánlhatom, ha nem is egy különös és szép arcú s szép testű embernek fogják lírni mását - írta szerényen Széchenyi - ez okvetlen talpra esett munka leend.” Az is igaz, hogy munkájára nagyon komoly igény volt. A kor divatos osztrák és olasz festői éppen távol voltak Pest-Budától, a kulturális izzásban lévő város pedig valóban szomjazott minden művészetre. Erre az időszakra esett Vörösmarty romantikus lírájának teljes kibontakozása, megkezdte működését az első színvonalas irodalmi lap, az Athenaeum, Széchenyi Jelenkora, s napvilágot látott a bulvársajtó első kiadványa, a méltán népszerű Honművész. 1833-tól a Várszínház Kassáról érkezett magyar társulata már magyar nyelven tarthatott előadásokat. Egyedül festője nem volt a fővárosnak. Széchenyi, Vörösmarty, Bajza, Toldy Ferenc barátsága után tömegesen érkeztek a megrendelések. Nem számított a közélet valódi résztvevőjének, aki nem került Barabás ecsetjére - politikusok, színészek, írók álltak sorba a műterem előtt. Sokan bírálták művészi tehetségét, de érdemeit nem is ezen a területen kell keresni. A közélet népszerűsítése, a polgárosuló nemesi értelmiség kiválóságainak bemutatása fűződik nevéhez, az ő szemével látta meg a vidék először Deákot, Petőfit és Kossuthot, Jókait, Laborfalvy Rózát. Ecsetje-ceruzája megörökítette a Lánchíd alapkőletételét, építésének fontos fázisait, a rakpartok mellett ringatózó gályákat, a Városmajort, a Gellérthegyet. Az első felelős minisztériumot és az aradi vértanúkat az ő keze nyomán mutatják be történelemkönyveink. Szemlélője és bemutatója egy heroikus korszaknak, a magyar tizenkilencedik századnak. A megrendelések meghozták az anyagi megbecsülést is. Egy éven belül önálló lakást tudott bérelni a József (nádor) téren, négy év múlva pedig a Városmajor szélén saját tervei szerint építette fel villáját, „megalapozott vagyoni helyzete látványos bizonyítékát. A villa a mai napig áll, az egykori pesti polgári nyaralók reprezentánsaként” - írja róla Szvoboda D. Gabriella a mester újabb életrajzában. A politikusok közelsége ellenére megtartotta a politikától való távolságát, ami lehetővé tette, hogy a kiegyezést követően a nemzet újfent keblére ölelje őt, annak ellenére, hogy a rossz emlékű ötvenes években Albrecht főherceget, Zsófia főhercegnőt és a császárt is lefestette. „Én soha sem foglalkoztam a politikával. Nem lévén ez szakmám, nem is értem rá tanulmányozni, s amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok” - vallotta életrajzában. Mikor Hentzi bombái hullani kezdtek Pestre, ő családját igyekezett menekíteni, s a szétlőtt budai várfalakban is inkább ecsetre való témát, mintsem történelmet látott. Szorgos iparosember lévén, egyetlen megrendelést sem utasított, utasíthatott vissza. A hatvanas évektől egyre több magyar festővel kellett osztoznia a babérokon. Madarász Viktor, Székely Bertalan, Benczúr, Munkácsy alkotásai már nem csupán illusztráltak, hanem a művészet új fogalma szerint kifejezni, közölni akartak. A néző megrendelőből befogadóvá vált, Barabás pedig sohasem futott egy pályán ezekkel az új versenyzőkkel. A reformkorban egyedüliként képviselte Pesten a magyar festészetet, ötvenéves alkotói jubileumán, a régi Műcsarnok megnyitóján, már százötven magyar festő állított ki. Trefort Ágoston kultuszminiszter is ezekkel a gondolatokkal köszöntötte az évforduló alkalmából: „Ma, midőn a nemzeti művészet örvendetes haladása s megszilárdulása s a nagyvilágban is elismerést nyert művészeink hírneve mindnyájunkat örömmel tölt el, Önt kétszeresen boldogíthatja az öntudat, hogy az eredmény kivívásában a kezdeményezőké az érdem nagy része a kik közt Ön az elsők közé tartozott, s a magnak, melyet elvetett, gyümölcsét is megérheti.” Még valamit. Az a bizonyos városmajori villa, amelynek verandáján Barabás Miklós családjával és barátaival harminc éven keresztül töltötte kedélyesen a nyárestéket, éppen összedőlni készül. A felújítás mentőakció lenne. Bár az új lakat felhelyezésével az önkormányzat némi előnyt szerzett az állagmegóvásban, a hajléktalanok ezt a kőkerítés megbontásával napok alatt ledolgozták, bár talán érdemes lett volna kivárniuk azt a néhány hetet, amíg a kerítés magától is kidől. A napról napra romló állagú villát az idei enyhe tél még megkímélte, így a kertben burjánzó aljnövényzet dzsungeléből romantikus festő ecsetjére méltón sárgállik a négy oszlopon nyugvó timpanon. A száz éve elhunyt mester emléke előtti méltó tisztelgés a főváros részéről ezúttal elmaradt. Szatucsek Zoltán Sokan bírálták tehetségét, de érdemeit nem is ezen a területen kell keresni. Városmajori villáján csak a csoda segíthet velledits éva felvétele Octogon: üdítő kavalkád Az ördög és a részletek - ezzel a talányos félmondattal a címlapján kelleti magát az újságosstandokon (s bizonyára a könyvesboltok polcain is) a legújabb művészeti tárgyú kéthavi lap, az Octogon. Nos, az ördög valóban a részletekben lakozik. Ami azonban az egészet illeti, az „architecture & design” alcímet viselő periodika elsősorban izgalmas külsőbe bújtatott impozáns vállalkozás. Az első - rengeteg budapesti témát is taglaló - szám olvastakor az ember mégis nehezen tud szabadulni attól az érzésétől, hogy az összeállítást a bőség zavara ihlette elsősorban. Nagy ívű interjúk és alapos összefoglalók váltakoznak vitriolos kritikákkal, a témák kavalkádja egy pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét. Modernizmus és Bauhaus, alkotói műhelyek hitvallása, visszatekintések és jövővíziók, trendek és egyes jelenségek elemzései követik egymást az Octogon lapjain. Az a páratlan újító szellem, amely Bojár Iván András - többek között lapunkban publikált - épületkritikáiból évek óta sugárzik, most az ő szerkesztői elveinek köszönhetően egy egész lap sajátja lett. A szerkesztő egyébként - miközben savanyúan fanyalgó kritikát közöl a pesti Belváros új évéről, a Millennium Centerről, s helyt ad a Mikszáth tér helyreállításáról írt hangsúlyozottan elfogult méltatásnak - rögvest idézőjelbe is teszi saját ítéletének mindenható voltát. A Hattyúház-blokk a Széna téri épületet illető minden elismerő és helytelenítő vélemény előtt nyitott ugyanis. Az összeállításban szereplő öt írás között ennek megfelelően van ájultan lelkesedő és porba sújtó. Az már biztosan csak a véletlen (és a részletekben rejlő ördög) műve, hogy négyen elsősorban a kételyeiket fogalmazzák meg, miközben az egyetlen fenntartások nélkül dicsérő hang az alkotó tanítómesteréé. N. K. J. A hetvenes években megjelent egy rövid hír valamelyik napilapban. Arról tudósított, hogy a svédek másképp csinálják. Ha lakótelepet építenek, előbb megvárják, merre járkálnak a népek a füvön, és csak aztán betonozzák az utakat. Nem ott járni, ahol betonoznak, hanem ott betonozni, ahol járnak. Ez jutott eszembe az újjáépített Mikszáth téren. A Mikszáth tér egészen 1989-ig nem volt tér. A tér ugyanis agora, forum, a találkozás színhelye. És ott, a régi Mikszáth téren nem találkozott senki senkivel, hacsak az elsőbbségadás finom rituáléját nem tekintjük találkozásnak, és miért tekintenénk. A Mikszáth tér az autóké volt, meg a leszegett fejjel igyekvő gyalogosoké. Pedig itt volt és van a piarista gimnázium. A fogorvosi tanszék egyik bugyra. A színművészeti főiskola egyik épülete pedig csak néhány lépésre innen, a Szentkirályi utcában. ’89 szilveszterén aztán megnyílt egy új hely, a rég elfelejtett nevű (talán Bakony?), vendégriasztóan unalmas és jellegtelen étterem helyén, a Szentkirályi sarkán. Tilos az Á-nak hívták. Talán van még, aki emlékszik arra a szilveszterre. Mintha a városban őgyelgő hitetlenek minden maradék hitét összegyűjtötte volna. Mindenesetre valami elkezdődött a Mikszáth térből Tér lett, sörökkel és borokkal, egy tonna cigarettafüsttel, keményzenékkel, csajozással, pasizással és üvöltözéssel. Valaki, mondjuk, valahonnan Európából, életében először betette a lábát Magyarországra, és kettő percen belül a Mikszáth téren találta magát. A Tilos az Á bekerült a progresszív irodalomba és az alternatív rockzenébe. Megnyílt a Könyves kávézó, aztán ilyenolyan kocsmák és kajáldák a Krúdyban, az Egocentrum, majd utóda, a Cirkogel(A cikk az Octogon című szaklap bemutatkozó számában jelent meg.) _______Lapozgató________ Remikszáth tír mozi a közeli Lőrinc pap téren. Ez a százméteres körzet vészesen (?) kezdett hasonlítani a nyolcvanas évek Kreuzbergjére vagy a kilencvenesek Prenzlauerbergjére, hogy Berlinben maradjunk. Szerintem a rettenetes, kőbajszos öregember bírta a dolgot, a lakók viszont egyre kevésbé. Be is záratták a helyet, de a hangulat valahogy ottmaradt, azt nem lehetett bezárni. Elüldögéltem ott néha a Könyves kávézóban vagy valamelyik hülye, gazos trupp szélén, elnéztem a kannás borukat testvériesen megosztó hajléktalanokat, egyszer pedig több mint egy órát vártam a kőszobor reinkarnációjára, az első magyar lakossági íróra, azaz Ficsku Pálra, ki a környék mesemondója (lásd Vigyázat, dzsalok! című tárcasorozatát az ÉS-ben). Hogy jönnek ezek ide? A Ficskó sehogy, rá hiába vártam. A többiek úgy, ahogy a beton meg a svédek az első bekezdésbe. Egy napon ugyanis megszüntették az átmenő forgalmat, és aztán a hazai viszonyokhoz képest úgynevezett példás gyorsasággal megépült az új Mikszáth tér. Az autóforgalom már nem metszi keresztbe, díszkövekkel burkolták, tuskókkal szegélyezték, kandeláberek nőttek ki belőle virágtartókkal, és padok, szépen, körben, azaz négyzetben, ahogy illik. A tér közepére szökőkút került, Mikszáth pedig kimosakodott, és valamivel odébb állt: hófehéren világít egy gondozott, zöld sziget közepén. A Mikszáth tér 4.-et, a környék egyik legfantasztikusabb épületét felújítják, hatalmas, vörös téglás erőd, némi németalföldi beütéssel, egyetlen fehér erkéllyel és egy üvegezett balkonnal, amelyre minden pillanatban kiléphet Holle anyó. Budapesten, az eklektikatéboly édes következményeképp hat ház elég a teljes építészettörténet demonstrálásához, ha megvan bennünk a kellő rosszindulat. A Mikszáth tér is olyan, mintha egy szórakozott, autista Jézuska hozta volna. Ez persze egyáltalán nem baj, ha az ember leül a kissé vaskosra sikeredett új padok egyikére, legalább nem bosszantja fel magát túlságosan, ha körülnézve rájön, hogy a teret újjáépítők a továbbra se menjen semmi semmihez című magyar népi játékot folytatták. Nem megy a kandeláber a virágtartóhoz, a szeméttartó a fák derekát védő rácshoz, a rács a matávos csatornafedélhez, és a felsoroltak egyike sem bármelyik másikhoz. A szökőkút csempéje rejtélyes okból sötétlila, pedig a tér burkolatának jellemző díszítőszíne majdnem az előbb emlegetett téglák vöröse. Az erősen stilizált, geometrikus formákkal teli közegtől meglehetősen idegenül, csenevész műsziklát helyeztek a kútba, hogy szökne belőle a víz, azt nem mondanám, mert akkor mit csinált a Monte Christo. Föltétlen pozitívum viszont, hogy külön nyilvános telefon van a kerekes székkel közlekedőknek, igaz, hogy a teret magát csak egyetlen ponton tudják megközelíteni. Amennyire meg tudom ítélni, a kivitelezők gondosan dolgoztak, meszszebbről nézve, mondjuk a piaristák erkélyéről talán tényleg minden oké, és én tudom is, hogy örülni kell. Csak hát mégse olyan, mint az emlegetett Prenzlauerbergben, ahol nem lihegték volna túl ezt az egészet. Megelégedtek volna azzal, hogy kiradírozzák az autós átlót a térképről. A többit megtenné ott az élet: pillanatokon belül padok kerülnének elő, megnyílna vagy három új hely, és hagynák, hogy a járda repedéseiből valami szép zöld gaz fölnőjön az égig. Ez az egész lamentálás fölösleges akadékoskodás, igazából tényleg csak egy hely hiányzik, ahonnan enyhülő nyári éjszakákon ki lehetne menekülni egy hosszúlépéssel, ki, akár ide erre a kissé steril térre. Van, mondjuk ez a két rozsdás redőny, a Szentkirályi sarkon. Azokat kellene fölhúzni már végre. Németh Gábor Kvalitás ösztöndíj és emlékplakett csepelieknek Hazánk legnagyobb természeti kincse az emberi tehetség - mondta egyebek között dr. Czeizel Endre orvosgenetikus a Kvalitás Tehetséggondozó Alapítvány díjátadó ünnepségén. Az ismert orvos rövid beszédében szólt egyebek mellett arról a biológiai egyenlőségről is, amely minden gyermeket fölruház valamiféle képességgel. A legtehetségesebbek többnyire az átlagnál nehezebben kezelhetőek, a jó nevelőtanárok azonban megértő türelemmel a megfelelő útra terelik az ilyen diákjaikat. A kimagasló teljesítményt nyújtó fiatalokat a társaik is gyakran minősítik egyszerűen strébernek. Jó volna, ha az igazán tehetségesek küldetésük részének tekintenék, hogy követendő példát mutatva ideáljai legyenek a többieknek. Az alapítvány kuratóriumának elnöke, Kratzl Béláné elmondta: a pályázók számának örvendetes növekedése miatt most még nem tudták emelni a támogatás összegét. Tóth Mihály, a kerület polgármestere pedig azzal köszöntötte az idén második alkalommal havi háromezer forintos ösztöndíjban részesített tizenegy Csepelen élő hátrányos helyzetű középiskolás fiatalt, hogy elmondta: az önkormányzat anyagi gondjai ellenére továbbra is fontos feladatának tekinti a tehetségek és a tehetséggondozás támogatását. Oklevéllel, plakettel és negyvenezer forinttal járó Kvalitásdíjat vehetett át már negyedszer Lengyel Géza, a Jedlik Ányos Gimnázium tanára, második alkalommal részesült ebben az elismerésben Mihalovits Tamás általános iskolás diák, a középiskolások közül Csurdi Abigél jedlikes tanuló bizonyult méltónak a Kvalitásdíjra.