Népszabadság - Budapest melléklet, 1999. január

1999-01-05

24 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. JANUÁR 5., KEDD Színház tértől Gizellán át Vörösmartyig Budapest mai ékessége a múlt század közepén egyáltalán nem volt méltó az elegáns környezethez Hajdan Színház térnek nevezték az 1812- ben itt felépült, 3500 néző befogadására alkalmas Pesti Német Színházról, amely a maga idejében Európa egyik legna­gyobb teátruma volt. Johann von Amann bécsi udvari építész tervezte és Pollack Mihály építette a klasszicista stílusú épü­letet. A megnyitón az akkor nálunk is na­gyon népszerű Kotzebue alkalmi darabjai szerepeltek, Szent Istvánról szólt a „Ma­gyarország első jóltevője” című, amely előtt Beethoven István király-nyitánya hangzott fel, egy másik Kotzebue-darab pedig Pest városának hódolt. A Német Színházat sok kortárs város­lakó és utazó leírta, a legláttatóbban Podmaniczky Frigyes báró, a negyvenes évek pesti társadalmi életének jeles alakja. „A színház épületének külseje ri­deg és minden melegség nélküli copf­stílben vala építve; a főhomlokzatot dí­szítő szobrok Thorn-valdser műhelyéből kerültek ki... nézőtere feltűnő tágas volt, négyemeletes, a milánói Scala-színházra emlékeztetett; de éppen e nagyságánál, magasságánál és fogyatékos világításá­nál fogva — akkor olaj használtatott csak- mogorva, hideg s minden lakályossá­got s kedélyességet nélkülöző benyo­mást gyakorolt látogatójára. Télen át iszonyú hideg volt e színház, mert fűtési készülékről szó sem volt; bundában, láb­zsákkal s az öregebb urak kucsmákkal ellátva hallgatták s nézték... Egy másik igen kellemetlen körülmény tette gyak­ran majdnem kiállhatatlanná az e szín­házban való tartózkodást s ez azon iszo­nyú átható szag, helyesebben mondva bűz volt, mellyel e minden emeleten fe­les számmal elhelyezett, de mondhatat­­lanul elhanyagolt állapotban sínylődő s rondán tartott árnyékszékek az egész épületet elárasztották. ... De dacára eme itt felemlített körülményeknek, a szín­ház rendesen jól látogatva, s mint általán véve a régi Pest közössége, sokkal in­kább érdeklődött a művészet, különösen a zeneművészet körül, mint a mostani...” — írja múlt század végi emlékezéseiben a báró. Pest nevezetességei közé sorolja a színházépület földszintjén lévő két bol­tot, a nagy hírű Fuchs cég szivarraktárát, amely Pestet és az egész országot ellátta havannai és saját gyártású szivarokkal; a másik a „Beigelbäckerin nevű kalácsos bolt”, hol a pozsonyi süteményt utánoz­ták. Ez a bolt volt általános találkozási helye a pesti kicsi, nagy, fél és egész, gyermek és ifjú világnak; itt voltak talál­hatók a gyermekek dadáik, a fiatal kis­asszonyok nevelőnőik, a serdülő fiata­lok nevelőik kíséretében; itt adtak légy­ottot egymásnak a szerelmesek, a fiatal nők s udvarlók az e célra használni szo­kott, minden csak kigondolható találmá­­nyú, jellegű s természeti jelek által útba­igazítva.” A népszerű Beigelbäkerinnek hama­rosan riválisa lett „Hébének Kioszkja”, melyet Fischer cukrász idetelepített a Szerviták terét díszítő szentkép mellől. Ez volt egyik legelső magyar feliratú he­lye Pestnek és kellemes találkozóhelye a divatvilágnak, kiinduló pontja a Ligetbe lóháton s kocsin kiránduló, valamint a versenyekről hazatérő s kissé fárasztó forró mulatság után üdülni óhajtó kö­zönségnek. „így szokta meg a pesti világ fokonkint a szabad levegőn való időzést és étkezést is” - fűzi hozzá beszámoló­jához Podmaninczky Frigyes. A tizenkét fajta fagylaltot árusító kioszkot megörö­kítette Müller Károly újságszerkesztő rigmusa is: „Cukrászmesterünk Fischer úr cukrászremeket szállít: Nemes és Purgér egyaránt - ah! - ide­járni áhít! Berendezése? Hoch splendid! Kiszol­gálása? Príma! Torta, Kuglopf és csokolád’: Fischer­­nél extra fina!” A Német Színház épületében volt a Theatrum kávéház, melyről Patachich József 1831-ben jelenti Szabad Királyi Pest városának leírásában, hogy ott ép­pen berendezési munkálatok folynak. Minthogy a kávéház 1813-ban nyitott, feltehetőleg azért kellett belső felújítást végezni, mert a hazafias érzelmű ifjúság a Német Színház elleni tüntetése alkal­mával ripityára törte a berendezést. (A rendőri beavatkozás nyomán állítólag halottak is maradtak a színen, ezt azon­ban a lapok elhallgatták.) Közvetlenül a színház mellett állt a Magyar Király fogadó, melynek cégére alatt Thália művészeit találjuk. Az alapító Halzl János idejében „német fészeknek” titulálták, de mikor 1830 táján Emmer­ling Károly lett a tulajdonos, egyre ked­veltebbé vált főúri körökben. Kisfaludy Károly kedvelt vacsorázóhelye volt, és rendesen a bejárat előtt állt a híres ördög­lovas, Sándor Móric fogata. 1835-ben itt szállt meg Ahmed pasa népes kíséretével és üveges hintójával. Laktak benne ven­dégművészek, mint a gyönyörű münche­ni színésznő Hagn Sarolta, akiért Wesse­lényi Miklós párbajt vívott, később a vi­lághíres Elssler Fanny, aki lázba hozta a várost. Adynak is kedvenc szállója volt egy időben az akkor már roskadozó, vén­­hedt Magyar király, mely 1918-ban be­zárta kapuit és 1937-ben íebontották. Híres ház volt a téren a régi Mocsonyi­­ház, melynek lelkét a Váci kapu lebontása utáni árverésen vette meg Schützenhoffer Mátyás, aki házat építvén rá, tovább adta egy Jobisch nevű polgárnak. Kemer és Vogel fabrikások a Magyar Kurírban je­lentették a közönségnek, hogy magaz­­inumjaiknak egyike „az ennekelőtte Schizenhofer, most pedig Jobisch házá­ban, az aranyos Elefántnál, az váci és a hídra vivő utcáknak szegletén” található. Ebben a házban működött 1827 óta Kraj­­csovits ruhaboltja, ahol női kabátok, to­vábbá háncs-, kasmír- és Tibet-kelmék voltak kaphatók. Az Elefánthoz címzett házban létezett annak a rézmetsző és li­tográfus Grimm Vincének „hangjegyke­reskedése”, aki 1848-ban a Kossuth-ban­­kókat nyomta. A ház dísze volt Swoboda Nepomuki János „A Szaturnuszhoz” cím­zett órakereskedése, még a hercegprímás is tőle vásárolta aranyóráját. Az Ámorhoz címezték Elsner és Hauschka rumburgi vászonkereskedését, itt volt Mayer György fényirdája, és itt működött Johsch Anasztáz magán-zeneiskolája is, ahol pesti lányok és fiúk százai tanultak meg zon­gorán, hegedűn, csellón, nagybőgőn, fúvóhangsze­reken, orgonán játszani vagy énekelni - tudjuk meg Tarr Lászlótól, aki az érdekes ház múltját kiku­tatta. Jedlovszky és Stinner házbeli fehérnemű-keres­kedésének termékeit a pes­ti dámák dicséretére hivatkozva ajánlja a Hölgyfutár, mondván, hogy „a hölgyek a kelme és piperecikkeket jobban és szigo­rúbban meg tudják ítélni, mint a drámabí­ráló választmány, mely közelebb is oly darabot fogadott el, mint most a színé­szek röstellenek előadni.” A híres ház máig álló utódját Kallina Mór tervezte és 1877-re készült el. Ebben az épületben székelt a Függetlenségi és 48-as pártkör, azaz a Károlyi Párt. Itt volt az 1918-as polgári forradalom bölcsője, ezért javasolta Krúdy Gyula a Közmun­katanácsnak, hogy a Gizella teret Károlyi Mihályról nevezzék el. A múlt század első felében több Hild József által tervezett ház övezte a teret. Például ő tervezte az 1837-ben a frissen polgár jogot nyert Grabovszky Konstan­tin görög posztó-nagykereskedő üzlethá­zát a Vörösmarty tér 5. helyén, mellette 1839-ben Lyka Anasztázét, aki miután 1847-ben leégett a Német Színház, saját magáról kívánta elneveztetni a teret, sú­lyos adományokat helyezve kilátásba ezért. A tér állapota viszont nem volt méltó az előkelő környezethez. A Buda­pesti Híradó 1844. augusztus 4-i számá­ban olvasható: „A német színház előtti tér tagadhatatlanul szép lehetne, ha akarnák azok, kiktől függ, hogy csakugyan szép legyen, de mennyi mindenféle bajt láthat­ni ott! Már maga a fagylalda sem igen dí­­szesíti a tért, mert nincs közepén, és nem felel meg nagysága ará­nyának. A következet olly rossz, hogy lábficzamítás nélkül alig haladhatni rajta keresztül; a német színház egyik szögletéből orrcsa­varó bűz terjed el a téren, mit kétlábúaknak kell tu­lajdonítani; hát még a négylábú lovak! A tér na­gyobb részét bérkocsik foglalják el, s ezek lovai gyakran majdmajd térdig állnak szemétben és ga­­néjban, s közel ezekhez a fagylalda, hol csinos hölgyek és urak ülnek. Szeretnők tudni, miért nem lehet a bérkocsisokat ar­ra kényszeríteni, hogy legalább nyáron mindennap rendesen tisztítassák el szemetjüket.” De még ebben az évben jelentik a la­pok: kikövezik a színház előtti teret. Az 1845-ben kiadott Vezéd vidéki és benn­szülöttek számára már arról számol be, hogy míg a tér eddig nevezetes volt rossz kövezetéről, „ma már csak a tér közepén - a bérkocsik állomásozó helyén - láthat­ni némely gödröcskét feltünedeztetni a múltat”. A téren álló színház 35 évi fennállása után 1847. február 2-án éjjel leégett, miu­tán este a Zampa című opera ment, Stoll tenoristával címszerepben. Pesti pletykák szerint a tenoristába szerelmes énekesnő vigyázatlansága, égve hagyott gyertyája okozta volna a tüzet, de a hatósági vizs­gálat ezt nem támasztotta alá. A leégett színház újjáépítésére azonnal tervpályá­zatot írt ki a Szépítő Bizottság, a pályá­zók figyelmébe ajánlva a Vigadóval való egység igényét és a régi falak minél na­gyobb mértékben való megtartását. Hild József terve mesteri alkotás, de soha nem valósult meg. Mire a Vigadó építésére kap megbízást, a színház terve lekerült a napirendről. A tér nyugati oldalát majd a múlt század hetvenes éveiben épült ek­lektikus Haas-palota zárja le, melynek helyén ma az a bizonyos irodaház áll. Mégis Hild József nevéhez fűződik a tér urbanisztikai megformálása az északi ol­dal beépítésével. Tervei szerint épült meg 1861-ben a lebontott Harmincad hivatal helyén a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank első palotája. A Vasárnapi Újság a következőképpen méltatja az épületegyüttest Az új ház­négyszög Pesten a Színház téren című cikkében: „Az épület a József- Harmincad- és régi Színházterekre szol­gál. E rész, melyet látszólag két ház ké­pez, voltaképp háromból áll. Az, amely elejének teljes szépségével tekint reánk: a kereskedelmi banképület. Azon szárnya, mely a jobbról látszó végoszlopokon túl esik, melynek földszinti összes helyisé­geit Privoszky kávéháza foglalja el, jólle­het a banképület testéből nőtt ki: nem ah­hoz tartozik már, e sarokház ugyanis csak az összhangzat kedvéért lett olyan mo­dorban építve, milyenben a bank palotá­ja, s ezzel a tulajdonos (Eisele szabómes­ter) nem vesztett s a tér szépségében so­kat nyert.” - A Hild tervezte épületben a bankkal együtt nyílt meg a Privorszky ká­véháza, akinek már a ’30-as években is volt a téren üzlete, a híres Virágbokor. A bank palotájában alapított kávéház kü­lönleges pompája lenyűgözte a kortársa­kat: keleti szőnyegekkel bevont falak, aranyozott légszeszcsillárok, még a kasz­­szírnő „ülvénye is márvány. Kugler Hen­rik 1870-ben vette át az üzletet, ahol uzsonnaidőben megfordult a magyar high life, született főrangúak, a pénz, a művészetek arisztokratái. Kuglertől Ger­beaud vette át a céget, aki karamellvázá­­jával, melyben cukorvirágok nyíltak, díszoklevelet nyert az 1885-ös országos kiállításon. A genfi születésű francia cuk­rászdája Európa-szerte híres lett, Ger­beaud Emil az 1900-as párizsi világkiállí­táson már zsűritag. A palotát századunk első évtizedében Fellner Sándor tervei szerint átépítették, és egy emelettel meg­­toldották - a cukrászda máig Pest neveze­tessége - az elit találkozóhelye. Fotótörténészek a közelmúltban emlé­keztettek rá, hogy annak idején Pest egyik legismertebb fényképészeti műter­mét működtették a Streliskyek a Gizella téri Gerbeaud-ház legfelső szintjén. A belső kiképzés kivívta a kortársak csodá­latát: perzsaszőnyegek, szobrok, képek, szökőkút és aranyhalas medence, téli­kert, dohányzó, kert a teraszon. Fényké­­pezkedett itt Jókai Mór, Blaha Lujza, Fedák Sári. A két háború között külön rovat volt a Színházi Életben, „Zser-bo-bo-bó-ban” fejléccel, mely a társadalmi élet fontos eseményeiről tudósított: nagy esküvőkről és gyászmisékről, bálokról és csődökről, bankfúziókról és házasságtörésekről, pre­mierekről és a derbiről. A tér ma is a város közepe, európai piazza, főtér. Török András Nagy-Buda­­pest Könyvének városnéző sétái innen in­dulnak és ide térnek meg. Itt a „kisföld­­alatti” végállomása, melynek megnyitá­sakor álmélkodva állapította meg A Hét cikkírója, hogy évezredek választanak el bennünket a tegnapi fiákertől, hiszen „polgári flegmával megváltjuk jegyünket a Gizella téren és néhány perc múlva a Városligetben szállunk ki”. Erki Edit A Gizella tér a századfordulón. Jobbra középen az egykori Haas-palota, amelynek helyén ma a tízemeletes modern iro­daépület áll Ebben az épületben székelt a Függetlenségi és 48-as pártkör, azaz a Károlyi Párt. Megálló Skanzentervek Kurtizánok tündöklése Nem tehetek róla, de szeretem őket. Tudom, hogy felhá­­borítóak, a városképre nézve szégyenletesek, egy kultu­rált ország ilyet nem engedhet meg magának meg min­den, de nekem éppen úgy a főváros részei, mint a Tudo­mányos Akadémia épülete. Szeretem őket minden vagy majdnem minden színvonalon. Pirulva, lesütött szem­mel megyek el mellettük a nyolcadik kerületben, s ret­tegek, hogy megszólítanak. Ok ezt pontosan megérzik, ezért nem hozzám szólnak, hanem egymáshoz, fenn­hangon. „Itt kell állnom még egy órát, ha csak vala­ki... ” Nem olyan szemérmesek, mint most én, befejezik a mondatot, és nemcsak az egyértelműség kedvéért, hanem mert tudják, hogy van, aki a trágár szövegekre indul be. Nem indulok be, de döbbenten megállók, ránézek, ő meg elmosolyodik, és fölhajtja hosszú kabátját a mí­nusz öt fokban. Nincs rajta se szoknya, se bugyi. Persze a belvárosiak még izgalmasabbak. Magasak, vékonyak, színes harisnyát és hosszú bundát hordanak. Majdnem mind szőke, az arcuk jellegtelen, vagy leg­alábbis jellegtelenre rajzolta a sok smink. Folyton ne­vetgélnek, nem azért, mert annyira vidám az életük, ha­nem mert mindig van bennük egy kis nyomás, alkohol vagy narkó. Éjfélig válogatnak a kuncsaftok között. Szeretnének jól öltözött, félénk kis olaszt szerezni, sima ügy, gyorsan lemegy, és nincs benne semmi undorító. Mosolyognak, hellóznak, társalognak, megegyeznek, és negyedóra múlva kezdődik elölről az egész. Ejfél után nincs mese. Egyre hidegebb van, dolgozni kell, jó lesz mindenki, százhúsz kilós skandináv hentes, pomádés, déli vadállat, ragyás képű darabolás gyilkos. Ez a legjobb időszak a férfiúi önbecsülés megerősítésé­re. Az ember végigmegy a Váci utcán, mint ha valami sürgős dolga lenne, az arca zárkózott, sietek, kérem. Jönnek a nők, ő meg csak egy-egy elhárító kézmozdu­latot tesz. Felemelt kéz, magasba emelt tekintet annyit tesz: „Engem az ilyesmi nem érdekel, az emberiséget készülök megmenteni, kérem, ne zavarjanak. ” Köny­­nyed és megvető legyintés, szigorú fejrázással: „ Csak nem képzeled, hogy pénzt adok ki azért, amit bármikor, bárhol ingyen is megkaphatok?” A lányok találékonyak. Hideg és felfázás ellen leg­újabban az autós strichelést találták ki. Ejfél és hajnal között, két óra tájban a Petőfi Sándor utcában egy kis kék Opel fékez mellettem. Ablak félig le, bundás nő ki­szól: Elvihetlek valahová? Holdkórosként indulok felé, mélán és meghatottan. Elvihetlek? — kérdi újból, én meg a félig lehúzott ablak üvegén meglátom magam, karikás szemmel, a hülyén nyakam köré tekert sálban, megereszkedett, szürkésfehér pufidzsekiben, és csak annyit tudok kinyögni: miért, olyan szép vagyok? Aha, mondja, és gázt ad, csikorogva indul tovább. Jó lenne csókokat dobni utána, de nem merek. Rottenbiller MTI-JELENTÉS A most elkészült gyorsmérleg szerint, tavaly 189 ezer vendég fordult meg a skanzenban, nyolcezerrel több mint egy évvel korábban. Tavaly 24 nagyobb ren­dezvénynek és 240 féle programnak adott helyet az intézmény. Bővült az épületek száma is, átadták a régi időket idéző izsáki pékséget, a nagykőrösi kékfestőműhelyt és egy hajdúbagosi kisnemesi házat. Az idei tervek: 1999 lényegében a 2000-re elő­irányzott Mindennapi élet az ezeréves Magyarországon nagyszabású jubileu­mi programsorozat főpróbája lesz. En­nek keretében a naptári ünnepeken az évszakok váltásán, a születéstől a halá­lig vezető életúton át különféle progra­mok keretében bemutatják majd az el­múlt századok falusi életének minden­napjait.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék