Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. július
2000-07-21
30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JÚLIUS 21., PÉNTEK Aki nem írhatta meg a főváros históriáját Hatvan évvel ezelőtt halt meg Marczali Henrik történész Marczali Henrik, a magyar történettudomány egyik legnagyobb alakja 1929-ben írta meg a Nyugat számára memoárjait, amelyeket a folyóirat Emlékeim címmel folytatásokban közölt. Nemrég a Múlt és Jövő Kiadó kötetben is megjelentette az emlékiratot, amely tudománytörténeti jelentősége mellett, élvezetes stílusa és a szerző humora révén is lebilincselő olvasmány. A könyv arra is választ ad, hogyan fulladt kudarcba a századfordulón a nagy Budapest-monográfia terve. Marczali Henrik 1856 áprilisában született a Somogy megyei Marcaliban, egy hírneves rabbi fiaként. Ötéves volt, amikor apja először vitte Pest-Budára, ahol lenyűgözte a „soha előbb nem látott fényes környezet”, de a „nagy kőkertből” mégis visszavágyott a vidék nyugalmába. Ez az elvágyódás tartósnak bizonyult: bár tizennégy éves korától, gyakori külföldi útjait leszámítva, otthona a fővárosban volt, élete végéig Marcalihoz kötődött a legjobban. Eredeti családi nevét (Morgenstern) is szülőhelyére utalva változtatta meg, tizennyolc évesen, Marczalira. 1870 őszétől a pesti bölcsészkar hallgatója volt. Házitanítóként kereste kenyerét, és az emlékiratok tanúsága szerint gyakran költözködött. „Két kisfiút tanítottam az Erzsébet téren és egy szép kisasszonyt magyar irodalomtörténetre a Gizella téren. Ily módon jutottam gazdasági önállóságra. Ez az önállóság megnyilvánult gyakori lakásváltoztatásomban. (...) Ha egyszer a hálás utókor meg akarná jelölni mindazokat a házakat a Belvárosban, melyekben szálláson voltam, rengeteget kellene költenie márványra. A központ természetesen az egyetem maradt. De nem megvetendő akcidens volt a vele szemben álló zálogház sem.” Lakótársa és jó barátja volt Simonyi Zsigmond, a későbbi híres nyelvész, aki sokat munkálkodott azon, hogy „eredeti somogyi nyelvérzékemet a pesti fertőzéstől megóvja”. 1880-ban Marczali a Császár fürdőnél vett lakást, ahová rendszeresen gyalog tette meg az utat az Országos Levéltár épületétől. Mint írja, mindig e séták, során tervezte és fogalmazta meg aznap elkészítendő munkáit. 1875-ben befejezte az egyetemet, és 1880-ban rendes tanárrá nevezték ki a Kármán Mór által megszervezett, úttörő jelentőségű budapesti tanárképző intézet gyakorló gimnáziumába (a neves „mintagimnáziumba”). Befogadták a hves Pulszky-szalonba, ebbe a „fényes társaságba”, Budapest egyik legszínvonalasabb szellemi műhelyébe, később pedig tagja lett Eötvös Károly törzsasztalának is az Abbázia kávéházban. Jó barátságba került, többek között, Gyulai Pállal, Jókai Mórral és Pulszky Károllyal, s bizalmas viszonyba számos politikussal. Marczali a szemtanúk (Jókai, Pulszky Ferenc és mások) szerint nagyon hasonlított Petőfi Sándorra. Ezért húzódozása ellenére modellt kellett ülnie Huszár Adolfnak, amikor a szobrász portrét mintázott a készülő pesti Petőfi-emlékműhöz. Hiába szerzett befolyásos barátokat és támogatókat, egyetemi katedrát csak 1895-ben, az izraelita vallás bevett felekezetté nyilvánítása után kaphatott (korábban a professzori cím elnyeréséhez ki kellett volna keresztelkednie). Az Akadémia azonban már ezt megelőzően, 1893- ban levelező tagjává választotta. Ekkorra már olyan jelentős műveket tudott felmutatni, mint a háromkötetes Magyarország története II. József korában, a nagy Mária Terézia-monográfia, vagy Az Újkor története, szintén három kötetben. Ezek a művek egyszerre feleltek meg a legmagasabb szakmai elvárásoknak, és arattak nagy közönségsikert. Munkabírása és sokoldalúsága legendás volt. Ő volt a szerzője a Szilágyi Sándor által szerkesztett, tízkötetes, millenniumi Magyar Nemzet Története első, második és nyolcadik kötetének, emellett ő szerkesztette a századforduló után megjelent Nagy Képes Világtörténet című sorozatot, sőt a tizenkét kötetből hatot maga is írt. Számos további könyve, tanulmánya és cikke mellett forráskiadványokat szerkesztett, és megemlékezéseket írt több, akkoriban elhunyt nagy történészről, magyarokról, külföldiekről egyaránt. Voltak olyan tervei is, amelyek nem valósulhattak meg. Közéjük tartozik a Budapest-monográfia befejezése is. Salamon Ferenc halála (1892) után Marczalira várt volna a feladat, hogy folytassa a nagy tudós háromkötetes, Buda-Pest története című munkáját. „Salamon engem jelölt ki ebben utódjául. Márkus József polgármester úrral hamar megegyeztünk, már meg volt írva a szerződés is. Az ülésen azonban Ballagi Aladár kollégám bejelentette, hogy ő ingyen úja meg. Ennek a közgyűlés, csekély többséggel, bedőlt. Egy cseppet sem bántam, pénzre sóvár sohase voltam, és munkám volt elegendő. De emiatt a székesfővárosnak mai napig sincs története.” Emlékirataiban ezt az ügyet jelöli meg annak a nagy konfliktussorozatnak a nyitányaként, amely az 1920-as évekig húzódott, megkeserítve és végül tönkretéve Marczali életét és pályafutását. 1900-ban tört ki a Leiningen- Westerburg-ügy Marczalit a mártír tábornok naplójának és leveleinek meghamisításával vádolták meg majd 1910- ben a „nagy per”, a Singer-ügy: a vád szerint az egyetemi szigorlaton kedvezményekben részesített egy zsidó vallású hallgatót. Bár a rágalmak alaptalansága mindkét esetben bebizonyosodott, az ellene irányuló támadások nem szűntek meg. 1919-ig lehetett az egyetemen a magyar történelem professzora, ekkor régi ellenfele, a rektori székbe kerülő Ballagi Aladár kezdeményezésére végleg háttérbe szorították, szabadságolták, majd öt év múlva végkielégítéssel nyugdíjazták. Az ürügyet az szolgáltatta, hogy Marczali a Tanácsköztársaság alatt formálisan elvállalta a Levéltári Tanács elnökségét. Élete utolsó éveiben már alig írt valamit. Megélhetési nehézségein alig segített, hogy az állam megvásárolta pompás könyvtárát (azzal a feltétellel, hogy a könyvek haláláig Marczali használatában maradhatnak). 1940. július 23-án halt meg. Sírja a Kozma utcai izraelita temetőben, a művészek és tudósok parcellájában található. „Marczali Henrik korának legnagyobb formátumú történetírója volt” — írta róla Gunst Péter. Szakmájában a századfordulón ő volt az egyetlen szintetizáló elme, aki minden korszakkal képes volt magas színvonalon és elsődleges forrásokra építve foglalkozni. Az elsők között vizsgálta a magyar és az egyetemes történelem összefüggéseit, valamint a kortörténetírás kérdéseit. Jelentős oktatási reformer volt, az egyetemi szemináriumi rendszer hazai kidolgozója és 1879-ben az új gimnáziumi tanterv egyik megalkotója. Vitathatatlanul ő a XVIII. század magyar történelmének első komoly kutatója, 1848-49-cel kapcsolatos munkái pedig szinte máig meghatározzák a szabadságharcról alkotott közfelfogást. Tóth Vilmos Marczali Henrik A bölcsészkar régi épülete FORRÁS: BUDAPEST ÉPÍTÉSZETTÖRTÉNETE, VÁROSKÉPEI ÉS MŰEMLÉKEI ________Lelőhely_________ A négyrubeles taxicsekk 1970-ben egész pontosan 1779 taxi rótta Budapest utcáit. A statisztikák szerint 1535 kocsi a Fővárosi Autótaxi piros-fehér kockás jelzését viselte az oldalán, míg 244-en - a gazdasági pluralizmus nagyobb dicséretére - már a Volántaxi felcsavarodó nyilat mutató emblémájával közlekedtek. Pontosabban: cirkáltak a városban, teljesítették a fuvarokat, és álltak a drosztokon. Harminc évvel ezelőtt száznegyven telefonos és ötvenhat telefon nélküli állomás szolgált arra, hogy összehozza a mindig túl kevés Pobedát, Moszkvicsot, Warszawát és a frissen beszerzett Fiat 124-eseket - a közelgő Zsiguli-program előfutárait - a rájuk vadászó utasokkal. A tervekben persze ennél jóval több szerepelt. A Fővárosi Autótaxi Vállalat Forgalmi és Kereskedelmi Igazgatósága által 1970-ben megjelentetett Általános tájékoztató gépkocsivezetők részére már 340 drosztot sorol fel Budapest-szerte, de jó részük mellett ott a jelzés: „tervezett”. Hogy miként működött a telefonos droszt? A legfontosabb tudnivaló talán az, hogy „a telefonnal felszerelt állomások telefonkészüléke és jelzőberendezése a vállalat forgalmi telefonközpontjába” volt bekötve. (Közbevetés: egykorú leírás szerint a Kerepesi úti „modern, csupa napfény teremben úgy érzi magát az ember, mint egy űrhajós irányítóközpontban”.) Hogy minden olajozottan menjen, és a taxisok ne fölösleges cirkálással töltsék az időt, kimondatott, hogy „a drosztos állomásokra a szabad jelzővel haladó gépkocsivezető, amennyiben az állomáson az ott előírt minimális gépkocsi nem tartózkodik köteles beállni”. A gépkocsivezetők a telefonkészülék gombjának lenyomásával jelezték, ha beszélni akartak a központtal, az állomáson tartózkodó kocsik darabszámát pedig egy számtárcsa segítségével közölhették. Ezután már minden egyszerűen ment: a telefonosok az irányítóterem térképének égő lámpáiról leolvasták, hogy a kért címhez legközelebb hol van szabad kocsi, és felhívták az adott drosztot. Tudva, hogy „az állomáson tartózkodó gépkocsik közül annak vezetője, akinek kocsija első helyen áll, köteles az állomás telefonkészüléke mellett tartózkodni, és a telefonkészülék hívó jelzésére jelentkezni”. A kiadványból egyébként az is kiderül, hogy 1970-ben a taxik első díjszabása „az első 350 méterig 6 forint, minden további 350 méterig 1 forint”, második díjszabása „az első 296,5 méterig 6 forint, minden további 296,5 méterig 1 forint” volt. Várakozási díj „mindenkor kétpercenként 1 forint”. A külföldiek utazásának megkönnyítésére viszont Malév- és Mahartutascsekket rendszeresített a vállalat. Például: „A repülőtérről teljesített fuvaroknál alkalmazza a MALÉV a 4 rubeles és 2 dolláros taxicsekket. A 4 rubeles taxicsekk magyar pénzben 50 forint értéket képvisel. A 2 dolláros taxicsekk, hátlapján a MALÉV bélyegzőjével és ráírva, hogy 60 forint értékű.” A Főtaxi természetesen sok más hasznos tudnivalót is igyekezett megosztani alkalmazottaival. A kiadvány olvasói tisztában lehettek azzal, hogy az „igénybe vevő” intésére kötelesek megállni és a fuvart elvállalni, az állomáshelyen várakozók esetében viszont az érkezési sorrend dönt. (Kivéve, ha idős ember, rokkant, állapotos nő, esetleg beteghez siető orvos van közöttük.) Adott esetben utastársítás is lehetséges, ilyenkor az elsőként kiszálló utas kifizeti a viteldíjat, majd újraindul a taxaméter. A gépkocsivezetőknek szánt sillabusz legtanulságosabb részei mégis azok, amelyek az általános tudnivalókat rögzítették. A Majakovszkij-féle szabadversek tördelését idéző formátumban közölték például, hogy „A TAXI GÉPKOCSIVEZETŐJE mindenkor / UDVARIAS, / FEGYELMEZETT, / TISZTA, / PEDÁNS, / ELŐZÉKENY, és / TÜRELMES. / Gépkocsiját kíméli és tisztántartja, / A hatósági és vállalati szabályokat magáénak tekinti, / Jó forgalmi szakember és jó üzletszerző.” Ezenkívül betartja az utasításokat, nem fecseg el szolgálati titkokat, tiszta az öltözéke és „még valódi, de különösen vélt sérelem esetén” is tartózkodik a szóváltástól. Ja, és tudja, ami talán a legfontosabb: „Gyalogátkelőhelyen a gyalogos elsőbbsége csak úgy biztosítható, ha csökkentett sebességgel közelítjük meg!” N. Kósa Judit Történelemmagány Az öregasszony a rákoskerti kis házában macskákkal körülvéve él. Huszonnégy macskája van. A szomszédok bolondnak tartják, s így hívják: Macskaszerelmes. A szobájában kopott bútorok. Támlás karosszékben ül. Az ölében két kedvenc macskája. A többi körülötte szerteszét. Simogatja az ölében fekvő két macskát. - Hogy elkezdjem, ezerkilencszáztizenötben születtem, július harmincadikán. Apám cipész volt, tíz gyerek apja, korán meghalt, én tizenhét éves voltam akkor, és anyám alig várta, hogy felnőjek, férjhez mehessek. Tizenhét éves koromban mentem férjhez, a férjem huszonkét éves volt, raktáros a MÁV-nál, nyugdíjas állásban. Nem voltam szerelmes, de tisztességgel elláttam, és úgy látszott, így élem végig az életemet, főzök, hazavárom, és akarata szerint szeretem. Nem így lett. Jött a háború, behívták katonának, és elpusztult a Donnál. És én itt maradtam egyedül terhesen. Mit csináltam? Megszültem. Itt. Ahol most maga ül. Ott volt éppen az ágyam. Itt maradtam a kicsi gyerekkel, és nem tudtam, mit fogok tenni. De akkor néhány nap után azt hallottam, hogy itt, a városszélen most kezdik szervezni a védőnőhálózatot. Sosem gondoltam én arra, hogy én védőnő legyek, de ez kenyér lett nekem. Bementem a megadott irodába, és jelentkeztem. Egy évig gyakornok voltam, anyatejet hordtam, az volt a dolgom, hogy a más gyerekeit ápoljam, az enyémet meg anyám gondozta. Nagy körzetem volt, kilométereket gyalogoltam reggel héttől este hétig, és arra gondoltam, ha felnő a fiam, taníttatom, orvos lesz belőle. Azért éltem, azért dolgoztam, hogy ez meglegyen. A fizetésem kevés volt, anyám már idős volt, nem dolgozott, egy fizetésből éltünk hárman. Jártam az utakat, és arra gondoltam, miből taníttatom a fiamat. Két szobánk volt, az egyikbe beköltöztünk mind a hárman, a másikat meg kiadtam négy kosztos diáknak, így lett pénzünk. Anyám rájuk is főzött, takarított, és amikor megnőtt a fiam, beírattam a gimnáziumba, és amikor leérettségizett, az orvosegyetemre. Sokba került, hogy többet keressek, vállaltam még egy kültelki körzetet, az egyik nővérem, aki varrónő volt, ő is segített, azt akartuk, hogy a családból a fiam tanult ember legyen. Így is lett, már hittem, reméltem, már arra gondoltam, már fáradt vagyok, majd szépen megpihenek, nyugdíjas leszek, ha a fiam orvos lesz, bevégeztem a munkámat, boldog leszek. Már másodéves egyetemista volt, már reméltem én, hogy három év múlva minden jó lesz, és akkor, akkor értesítést kaptam, a fiam disszidált, egy barátjával kiszökött a határon. Volt fiam, nem volt fiam. Amikor értesítettek, elájultam itthon, feküdtem a heverőn, elájultam itthon, azt hittem, megszakad a szívem, nem volt már senkim. Amikor magamhoz tértem, mellettem volt az öcsém kislánya, csöppség, ült az ágyamon, szorította a kezemet, és azt mondta, ne sírjak, ő szeret engemet. Sokáig úgy éreztem, nem akarok tovább élni. De aztán néztem a kislányt, akinek az apja nem élt már, és arra gondoltam, őt nevelem fel, és örökbe is fogadom, a sógornőmnek van még négy gyereke, az öcsém meghalt ötvenhatban. A sógornőm hozzám engedte a kislányt, velem élhetett, és megint értelme lett az életemnek. — Meddig nevelte az öccse lányát? — Felnőtt koráig. A házasságáig. (Csend.) Amikor már nyugdíjba mehettem volna, nem mentem, tovább dolgoztam, taníttattam, elhatároztam, belőle lesz orvos a fiam helyett. Orvos lett. És négy év után férjhez adtam. Szépen kistafíroztam, tisztességgel elbocsátottam. Ez volt az én életem célja, bevégeztetett, maradt valaki utánam, értelme volt az életemnek. — Együtt laknak?Nem, nem. Ők elköltöztek innen messzire. Budára. Elmentem hozzájuk egyszer évekkel ezelőtt, hogy ott maradok velük pár napra. De négy nap után eljöttem. Két szobájuk van, én az egyik szobában aludtam, ők a másikban. A harmadik éjjel nem tudtam aludni, és azt hallottam, hogy a fogadott lányom azt mondja az urának, meddig akar még itt maradni a nyakunkon, megeszi a pénzünket ez a vénség! (Csend, mozdulatlanul néz előre.) A pénz lett az isten. (Simogatja az ölében fekvő két macskát. Hoszszan hallgat, aztán halkan szól): - Mindig volt macskám. Gyerekkoromtól mindig. Meleg és selymes a szőrük. H. Barta Lajos