Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. július

2000-07-21

30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JÚLIUS 21., PÉNTEK Aki nem írhatta meg a főváros históriáját Hatvan évvel ezelőtt halt meg Marczali Henrik történész Marczali Henrik, a magyar történettudomány egyik legnagyobb alakja 1929-ben ír­ta meg a Nyugat számára memoárjait, amelyeket a folyóirat Emlékeim címmel foly­tatásokban közölt. Nemrég a Múlt és Jövő Kiadó kötetben is megjelentette az emlék­iratot, amely tudománytörténeti jelentősége mellett, élvezetes stílusa és a szerző hu­mora révén is lebilincselő olvasmány. A könyv arra is választ ad, hogyan fulladt ku­darcba a századfordulón a nagy Budapest-monográfia terve. Marczali Henrik 1856 áp­rilisában született a So­mogy megyei Marcaliban, egy hírneves rabbi fiaként. Ötéves volt, amikor apja először vitte Pest-Budára, ahol lenyűgözte a „soha előbb nem látott fényes környezet”, de a „nagy kő­­kertből” mégis visszavá­gyott a vidék nyugalmába. Ez az elvágyódás tartósnak bizonyult: bár tizennégy éves korától, gyakori kül­földi útjait leszámítva, ott­hona a fővárosban volt, élete végéig Marcalihoz kötődött a leg­jobban. Eredeti családi nevét (Morgenstern) is szülőhelyére utalva vál­toztatta meg, tizennyolc évesen, Marcza­­lira. 1870 őszétől a pesti bölcsészkar hall­gatója volt. Házitanítóként kereste kenye­rét, és az emlékiratok tanúsága szerint gyakran költözködött. „Két kisfiút taní­tottam az Erzsébet téren és egy szép kis­asszonyt magyar irodalomtörténetre a Gi­zella téren. Ily módon jutottam gazdasági önállóságra. Ez az önállóság megnyilvá­nult gyakori lakásváltoztatásomban. (...) Ha egyszer a hálás utókor meg akarná je­lölni mindazokat a házakat a Belváros­ban, melyekben szálláson voltam, renge­teget kellene költenie márványra. A köz­pont természetesen az egyetem maradt. De nem megvetendő akcidens volt a vele szemben álló zálogház sem.” Lakótársa és jó barátja volt Simonyi Zsigmond, a későbbi híres nyelvész, aki sokat munkál­kodott azon, hogy „eredeti somogyi nyelvérzékemet a pesti fertőzéstől meg­óvja”. 1880-ban Marczali a Császár für­dőnél vett lakást, ahová rendszeresen gyalog tette meg az utat az Országos Le­véltár épületétől. Mint írja, mindig e sé­ták, során tervezte és fogalmazta meg az­nap elkészítendő munkáit. 1875-ben befejezte az egyetemet, és 1880-ban rendes tanárrá nevezték ki a Kármán Mór által meg­szervezett, úttörő jelentő­ségű budapesti tanárképző intézet gyakorló gimnázi­umába (a neves „minta­gimnáziumba”). Befogad­ták a hves Pulszky-sza­­lonba, ebbe a „fényes tár­saságba”, Budapest egyik legszínvonalasabb szelle­mi műhelyébe, később pe­dig tagja lett Eötvös Ká­roly törzsasztalának is az Abbázia kávéházban. Jó barátságba került, többek között, Gyulai Pállal, Jó­kai Mórral és Pulszky Károllyal, s bizal­mas viszonyba számos politikussal. Mar­czali a szemtanúk (Jókai, Pulszky Ferenc és mások) szerint nagyon hasonlított Pe­tőfi Sándorra. Ezért húzódozása ellenére modellt kellett ülnie Huszár Adolfnak, amikor a szobrász portrét mintázott a ké­szülő pesti Petőfi-emlékműhöz. Hiába szerzett befolyásos barátokat és támogatókat, egyetemi katedrát csak 1895-ben, az izraelita vallás bevett fele­kezetté nyilvánítása után kaphatott (ko­rábban a professzori cím elnyeréséhez ki kellett volna keresztelkednie). Az Akadé­mia azonban már ezt megelőzően, 1893- ban levelező tagjává választotta. Ekkorra már olyan jelentős műveket tudott felmu­tatni, mint a háromkötetes Magyarország története II. József korában, a nagy Mária Terézia-monográfia, vagy Az Újkor törté­nete, szintén három kötetben. Ezek a mű­vek egyszerre feleltek meg a legmaga­sabb szakmai elvárásoknak, és arattak nagy közönségsikert. Munkabírása és sokoldalúsága legen­dás volt. Ő volt a szerzője a Szilágyi Sán­dor által szerkesztett, tízkötetes, millen­niumi Magyar Nemzet Története első, második és nyolcadik kötetének, emellett ő szerkesztette a századforduló után meg­jelent Nagy Képes Világtörténet című so­rozatot, sőt a tizenkét kötetből hatot maga is írt. Számos további könyve, tanulmá­nya és cikke mellett forráskiadványokat szerkesztett, és megemlékezéseket írt több, akkoriban elhunyt nagy történész­ről, magyarokról, külföldiekről egyaránt. Voltak olyan tervei is, amelyek nem valósulhattak meg. Közéjük tartozik a Budapest-monográfia befejezése is. Sala­mon Ferenc halála (1892) után Marczali­­ra várt volna a feladat, hogy folytassa a nagy tudós háromkötetes, Buda-Pest tör­ténete című munkáját. „Salamon engem jelölt ki ebben utódjául. Márkus József polgármester úrral hamar megegyeztünk, már meg volt írva a szerződés is. Az ülé­sen azonban Ballagi Aladár kollégám be­jelentette, hogy ő ingyen úja meg. Ennek a közgyűlés, csekély többséggel, bedőlt. Egy cseppet sem bántam, pénzre sóvár sohase voltam, és munkám volt elegendő. De emiatt a székesfővárosnak mai napig sincs története.” Emlékirataiban ezt az ügyet jelöli meg annak a nagy konfliktus­sorozatnak a nyitányaként, amely az 1920-as évekig húzódott, megkeserítve és végül tönkretéve Marczali életét és pá­lyafutását. 1900-ban tört ki a Leiningen- Westerburg-ügy­­ Marczalit a mártír tá­bornok naplójának és leveleinek megha­misításával vádolták meg majd 1910- ben a „nagy per”, a Singer-ügy: a vád szerint az egyetemi szigorlaton kedvez­ményekben részesített egy zsidó vallású hallgatót. Bár a rágalmak alaptalansága mindkét esetben bebizonyosodott, az el­lene irányuló támadások nem szűntek meg. 1919-ig lehetett az egyetemen a ma­gyar történelem professzora, ekkor régi ellenfele, a rektori székbe kerülő Ballagi Aladár kezdeményezésére végleg háttér­be szorították, szabadságolták, majd öt év múlva végkielégítéssel nyugdíjazták. Az ürügyet az szolgáltatta, hogy Marczali a Tanácsköztársaság alatt formálisan elvál­lalta a Levéltári Tanács elnökségét. Élete utolsó éveiben már alig írt vala­mit. Megélhetési nehézségein alig segí­tett, hogy az állam megvásárolta pompás könyvtárát (azzal a feltétellel, hogy a könyvek haláláig Marczali használatában maradhatnak). 1940. július 23-án halt meg. Sírja a Kozma utcai izraelita teme­tőben, a művészek és tudósok parcellájá­ban található. „Marczali Henrik korának legnagyobb formátumú történetírója volt” — írta róla Gunst Péter. Szakmájában a századfordu­lón ő volt az egyetlen szintetizáló elme, aki minden korszakkal képes volt magas színvonalon és elsődleges forrásokra építve foglalkozni. Az elsők között vizs­gálta a magyar és az egyetemes történe­lem összefüggéseit, valamint a kortörté­netírás kérdéseit. Jelentős oktatási refor­mer volt, az egyetemi szemináriumi rend­szer hazai kidolgozója és 1879-ben az új gimnáziumi tanterv egyik megalkotója. Vitathatatlanul ő a XVIII. század magyar történelmének első komoly kutatója, 1848-49-cel kapcsolatos munkái pedig szinte máig meghatározzák a szabadság­­harcról alkotott közfelfogást. Tóth Vilmos Marczali Henrik A bölcsészkar régi épülete FORRÁS: BUDAPEST ÉPÍTÉSZETTÖRTÉNETE, VÁROSKÉPEI ÉS MŰEMLÉKEI ________Lelőhely_________ A négyrubeles taxicsekk 1970-ben egész pontosan 1779 taxi rótta Budapest utcáit. A statisztikák szerint 1535 kocsi a Fővárosi Autótaxi piros-fe­hér kockás jelzését viselte az oldalán, míg 244-en - a gazdasági pluralizmus na­gyobb dicséretére - már a Volántaxi fel­csavarodó nyilat mutató emblémájával közlekedtek. Pontosabban: cirkáltak a vá­rosban, teljesítették a fuvarokat, és álltak a drosztokon. Harminc évvel ezelőtt száznegyven te­lefonos és ötvenhat telefon nélküli állo­más szolgált arra, hogy összehozza a mindig túl kevés Pobedát, Moszkvicsot, Warszawát és a frissen beszerzett Fiat 124-eseket - a közelgő Zsiguli-program előfutárait - a rájuk vadászó utasokkal. A tervekben persze ennél jóval több szere­pelt. A Fővárosi Autótaxi Vállalat Forgal­mi és Kereskedelmi Igazgatósága által 1970-ben megjelentetett Általános tájé­koztató gépkocsivezetők részére már 340 drosztot sorol fel Budapest-szerte, de jó részük mellett ott a jelzés: „tervezett”. Hogy miként működött a telefonos droszt? A legfontosabb tudnivaló talán az, hogy „a telefonnal felszerelt állomá­sok telefonkészüléke és jelzőberendezé­se a vállalat forgalmi telefonközpontjá­ba” volt bekötve. (Közbevetés: egykorú leírás szerint a Kerepesi úti „modern, csupa napfény teremben úgy érzi magát az ember, mint egy űrhajós irányító­központban”.) Hogy minden olajozottan menjen, és a taxisok ne fölösleges cirká­­lással töltsék az időt, kimondatott, hogy „a drosztos állomásokra a szabad jelző­vel haladó gépkocsivezető, amennyiben az állomáson az ott előírt minimális gép­kocsi nem tartózkodik­­ köteles beáll­ni”. A gépkocsivezetők a telefonkészü­lék gombjának lenyomásával jelezték, ha beszélni akartak a központtal, az állo­máson tartózkodó kocsik darabszámát pedig egy számtárcsa segítségével kö­zölhették. Ezután már minden egyszerű­en ment: a telefonosok az irányítóterem térképének égő lámpáiról leolvasták, hogy a kért címhez legközelebb hol van szabad kocsi, és felhívták az adott drosz­tot. Tudva, hogy „az állomáson tartózko­dó gépkocsik közül annak vezetője, aki­nek kocsija első helyen áll, köteles az ál­lomás telefonkészüléke mellett tartóz­kodni, és a telefonkészülék hívó jelzésé­re jelentkezni”. A kiadványból egyébként az is kiderül, hogy 1970-ben a taxik első díjszabása „az első 350 méterig 6 forint, minden további 350 méterig 1 forint”, második díjszabása „az első 296,5 méterig 6 forint, minden további 296,5 méterig 1 forint” volt. Vá­rakozási díj „mindenkor kétpercenként 1 forint”. A külföldiek utazásának meg­könnyítésére viszont Malév- és Mahart­­utascsekket rendszeresített a vállalat. Pél­dául: „A repülőtérről teljesített fuvarok­nál alkalmazza a MALÉV a 4 rubeles és 2 dolláros taxicsekket. A 4 rubeles taxi­csekk magyar pénzben 50 forint értéket képvisel. A 2 dolláros taxicsekk, hátlap­ján a MALÉV bélyegzőjével és ráírva, hogy 60 forint értékű.” A Főtaxi természetesen sok más hasz­nos tudnivalót is igyekezett megosztani alkalmazottaival. A kiadvány olvasói tisztában lehettek azzal, hogy az „igény­be vevő” intésére kötelesek megállni és a fuvart elvállalni, az állomáshelyen vára­kozók esetében viszont az érkezési sor­rend dönt. (Kivéve, ha idős ember, rok­kant, állapotos nő, esetleg beteghez siető orvos van közöttük.) Adott esetben utastársítás is lehetséges, ilyenkor az el­sőként kiszálló utas kifizeti a viteldíjat, majd újraindul a taxaméter. A gépkocsivezetőknek szánt sillabusz legtanulságosabb részei mégis azok, amelyek az általános tudnivalókat rögzí­tették. A Majakovszkij-féle szabadversek tördelését idéző formátumban közölték például, hogy „A TAXI GÉPKOCSIVE­ZETŐJE mindenkor / UDVARIAS, / FE­GYELMEZETT, / TISZTA, / PEDÁNS, / ELŐZÉKENY, és / TÜRELMES. / Gép­kocsiját kíméli és tisztántartja, / A hatósá­gi és vállalati szabályokat magáénak te­kinti, / Jó forgalmi szakember és jó üzlet­szerző.” Ezenkívül betartja az utasításokat, nem fecseg el szolgálati titkokat, tiszta az öltö­zéke és „még valódi, de különösen vélt sérelem esetén” is tartózkodik a szóvál­tástól. Ja, és tudja, ami talán a legfonto­sabb: „Gyalogátkelőhelyen a gyalogos elsőbbsége csak úgy biztosítható, ha csökkentett sebességgel közelítjük meg!” N. Kósa Judit ­ Történelemmagány Az öregasszony a rákoskerti kis házában macskákkal körülvéve él. Huszonnégy macskája van. A szomszédok bolondnak tartják, s így hívják: Macskaszerelmes. A szobájában kopott bútorok. Támlás karosszékben ül. Az ölében két kedvenc macskája. A többi körülötte szerteszét. Simogatja az ölében fekvő két macskát. - Hogy elkezdjem, ezerkilencszázti­­zenötben születtem, július harmincadi­­kán. Apám cipész volt, tíz gyerek apja, korán meghalt, én tizenhét éves voltam akkor, és anyám alig várta, hogy felnő­jek, férjhez mehessek. Tizenhét éves ko­romban mentem férjhez, a férjem hu­szonkét éves volt, raktáros a MÁV-nál, nyugdíjas állásban. Nem voltam szerel­mes, de tisztességgel elláttam, és úgy lát­szott, így élem végig az életemet, főzök, hazavárom, és akarata szerint szeretem. Nem így lett. Jött a háború, behívták ka­tonának, és elpusztult a Donnál. És én itt maradtam egyedül terhesen. Mit csinál­tam? Megszültem. Itt. Ahol most maga ül. Ott volt éppen az ágyam. Itt marad­tam a kicsi gyerekkel, és nem tudtam, mit fogok tenni. De akkor néhány nap után azt hallottam, hogy itt, a városszélen most kezdik szervezni a védőnőhálóza­tot. Sosem gondoltam én arra, hogy én védőnő legyek, de ez kenyér lett nekem. Bementem a megadott irodába, és jelent­keztem. Egy évig gyakornok voltam, anyatejet hordtam, az volt a dolgom, hogy a más gyerekeit ápoljam, az enyé­met meg anyám gondozta. Nagy körze­tem volt, kilométereket gyalogoltam reg­gel héttől este hétig, és arra gondoltam, ha felnő a fiam, taníttatom, orvos lesz belőle. Azért éltem, azért dolgoztam, hogy ez meglegyen. A fizetésem kevés volt, anyám már idős volt, nem dolgo­zott, egy fizetésből éltünk hárman. Jár­tam az utakat, és arra gondoltam, miből taníttatom a fiamat. Két szobánk volt, az egyikbe beköltöztünk mind a hárman, a másikat meg kiadtam négy kosztos diák­nak, így lett pénzünk. Anyám rájuk is fő­zött, takarított, és amikor megnőtt a fiam, beírattam a gimnáziumba, és ami­kor leérettségizett, az orvosegyetemre. Sokba került, hogy többet keressek, vál­laltam még egy kültelki körzetet, az egyik nővérem, aki varrónő volt, ő is segített, azt akartuk, hogy a családból a fiam ta­nult ember legyen. Így is lett, már hittem, reméltem, már arra gondoltam, már fá­radt vagyok, majd szépen megpihenek, nyugdíjas leszek, ha a fiam orvos lesz, bevégeztem a munkámat, boldog leszek. Már másodéves egyetemista volt, már reméltem én, hogy három év múlva min­den jó lesz, és akkor, akkor értesítést kaptam, a fiam disszidált, egy barátjával kiszökött a határon. Volt fiam, nem volt fiam. Amikor értesítettek, elájultam itthon, feküdtem a heverőn, elájultam itt­hon, azt hittem, megszakad a szívem, nem volt már senkim. Amikor magamhoz tértem, mellettem volt az öcsém kislánya, csöppség, ült az ágyamon, szorította a kezemet, és azt mondta, ne sírjak, ő sze­ret engemet. Sokáig úgy éreztem, nem akarok tovább élni. De aztán néztem a kislányt, akinek az apja nem élt már, és arra gondoltam, őt nevelem fel, és örök­be is fogadom, a sógornőmnek van még négy gyereke, az öcsém meghalt ötven­hatban. A sógornőm hozzám engedte a kislányt, velem élhetett, és megint értel­me lett az életemnek. — Meddig nevelte az öccse lányát? — Felnőtt koráig. A házasságáig. (Csend.) Amikor már nyugdíjba mehet­tem volna, nem mentem, tovább dolgoz­tam, taníttattam, elhatároztam, belőle lesz orvos a fiam helyett. Orvos lett. És négy év után férjhez adtam. Szépen kista­­fíroztam, tisztességgel elbocsátottam. Ez volt az én életem célja, bevégeztetett, maradt valaki utánam, értelme volt az életemnek. — Együtt laknak?­­Nem, nem. Ők elköltöztek innen messzire. Budára. Elmentem hozzájuk egyszer évekkel ezelőtt, hogy ott mara­dok velük pár napra. De négy nap után eljöttem. Két szobájuk van, én az egyik szobában aludtam, ők a másikban. A harmadik éjjel nem tudtam aludni, és azt hallottam, hogy a fogadott lányom azt mondja az urának, meddig akar még itt maradni a nyakunkon, megeszi a pén­zünket ez a vénség! (Csend, mozdulatla­nul néz előre.) A pénz lett az isten. (Simo­gatja az ölében fekvő két macskát. Hosz­­szan hallgat, aztán halkan szól): - Min­dig volt macskám. Gyerekkoromtól min­dig. Meleg és selymes a szőrük. H. Barta Lajos

Next