Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. május

2001-05-24

36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. MÁJUS 24., CSÜTÖRTÖK Pest városának régi nevezetessége, s egyben a hazai ipar korai fellegvára 1851 tavaszán csukta be végleg kapuit. A lipótvárosi selyemgyár a szabadság­­harc bukása óta szálka volt Haynau és hivatalnokai szemében. Valero Antal, a tulajdonos korábban ugyan a „gyűlölt rebellió”, a forradalom mellé állt, ám elégséges jogi alapot mégsem találtak az ellene lefolytatandó eljárásra. Bécs hi­vatalnokai ezért „jobb híján” vagyoná­ban támadták meg őt. A gyáros egy ide­ig küzdött jussáért, de csakhamar belát­ta, hogy az önkény ellen nem tehet sem­mit: fiaival együtt fájó szívvel odahagy­ták hazájukat, és Csehországban, Horiczban alapítottak üzemet. A családi ősök spanyol nemesként, katonaként kerültek I. József császár ud­varába. Egy századdal később már Pes­ten találjuk az egyik leszármazottat, Valero Istvánt. Harcos elődeitől eltérően ő igencsak békés foglalkozást űzött: a kor kedvelt luxuscikkével, selyemmel kereskedett. Magyarországon ekkor már századok óta ismert és kedvelt cikk volt a selyem - ám javarészt külföldről hozták be, a jobb minőségűt igen drágán. Termelésé­nek meghonosítására már a XVIII. szá­zad elején történtek kísérletek, de szak­értelem híján csekély sikerrel. Pedig az uralkodók támogatták volna, no nem mintha a magyar nemesség „cifrálkodá­­sát” pártolták volna, sokkal inkább azért, mert sajnálták az ellenértékként az országból kiáramló nemesfémet. A sok próbálkozás lassan mégis eredményt szült, s a század végén, 1785-ben Pesten az olasz Fachini vezetésével megnyílt az első fonoda. Az Óbudán berendezett, ví­zi erővel működtetett gyár Filatórium elnevezése, mely a francia filature, fo­noda szó átvételéből származott, máig fennmaradt a Filatori-gát nevében, de maga az üzem néhány évi küszködés után megszűnt. Valero István egynéhány évvel pesti megtelepedése után mégis gyárat nyitott, és csakhamar 40 gé­pén készült a selyemfátyol. Az üzem az akkor külvárosnak számí­tó területen, a Király, Akácfa, Dob és Kürt utca által határolt, meglehe­tősen nagy telken helyezkedett el. Az állami monopólium miatt a nyersanyagot javarészt a kincstá­ron keresztül szerezték be, de a tu­lajdonos a gyár körül, majd pedig a Rókus-kórház környékén több száz eperfát telepített. A selyem­­hernyó, vagy ahogy (ma kissé il­letlenül) akkor nevezték: „se­lyemszaró bogár” egyetlen táp­lálékát szolgáltató fák koránt­sem csak a gazdasági megfon­tolásokat szolgálták. Telepíté­sükkel Valero István Pest vá­ros képét is igyekezett szeb­bé tenni, s a környéken oly gyakorta dúló porviharokat próbálta megfékezni. Az üzem az első néhány évben fényesen beváltotta a hozzá fűzött reménye­ket. Bár a 150 munkás közül a segédek - a szak­munkások - kivétel nélkül külföldiek, jórészt olaszok vol­tak, számos magyar inast is fölvettek és oktattak a selyemgyártás nehéz mester­ségére. A földszintes műhely csakhamar szűknek bizonyult: 1789-ben jóval na­gyobb, kétemeletes gyárépület építésébe fogtak. A biztató kezdetnek a napóleoni há­borúk vetettek véget: a külföldi szak­munkások egymás után vették a vándor­botot, s indultak haza, főleg az osztrák seregbe való besorozásuktól tartva. A baj azonban nem járt egyedül: a kincstár évekig alig, vagy egyáltalán nem adott nyersanyagot. A Valero-gyár a válságos években sajátos, a kapitalizmus hazai hajnalán kevés követőre találó utat vá­lasztott: ameddig lehetett, igyekezett megtartani a munkásokat, sőt, 40 katona­árva kitaníttatását is vállalta. Az 1800-1810-es évek hanyatlását, mely az eredeti 190 szövőszék számát 90-re apasztotta, családi belviszály is súlyosbította. Valero István halála után testvére, Tamás és fia, Antal csak hosz­­szas pereskedés után volt hajlandó a vagyon megosztására. A fiú, Valero Antal, megszabadulva nagybátyja ter­hesnek érzett gyámkodásától, a neki ju­tott fél gyár birtokában nagyszabású fejlesztésekbe fogott. A világ akkori legkorszerűbb, Jacquard francia mér­nök által 1810-ben feltalált szövési el­járását akarta meghonosítani, az addi­giaknál sokkal jobb minőségű, mintás selymek készítése érdekében. A termé­kek között csakhamar megjelent a bár-Valero-selyemből készült ruha az 1840 -es évekből (az 1938-as Magyar viselettörténeti kiállításon) sony-, batiszt- és kreppáru, és 1829-re a Valero-gyár az egyik legígéretesebb ha­zai vállalkozás lett. Lassította azonban a fejlődést a hitel állandó és egyre kín­­zóbb hiánya. A fiatal tulajdonos sokáig hiába kilincselt kölcsönért, a bécsi ban­kok szóba sem álltak vele, a Helytartó­­tanács pedig kijelentette, hogy az ipar­­fejlesztés nem az állam feladata. Végül - József nádor közbenjárására - Pest városa nyúlt a zsebébe, és 20 ezer forint kölcsönt adott, meglehetős kamat mel­lett, ráadásul a kért 40 ezer helyett... Aligha volt véletlen, hogy az ország főméltósága, a nádor állott ki Valero An­tal ügye mellett: ekkorra ugyanis a gyá­ros a magyar reformkor egyik élenjáró szereplője lett. A politizálás mellett a gyár ügye sem került háttérbe: a fejlődés miatt 1839- ben a régi üzem végérvényesen szűk­nek bizonyult. Eladása után a Lipótvá­rosban, a mai Honvéd utcában kezdő­dött nagyszabású építkezés. Valero An­tal, aki az iparfejlesztés mellett a város szépítését is céljának tartotta, Hild Jó­zsefet kérte föl az épület megtervezésé­re. Mindeközben maga az őt igen nagy­ra tartó Széchenyi István oldalán újabb vállalkozásba kezdett: létrehozták Pest első korszerű malmát, a nádor tisztele­tére elnevezett József Hengermalmot. Sajnálatos módon épp ez az üzem veze­tett hosszú és keserű pereskedésre Valero Antal és a gróf között. Széche­nyi ugyanis mindenáron részvénytársa­sággá akarta fejleszteni a malmot, amit a gazdasági élet számos csapdáját meg­tapasztalt gyáros elhamarkodottnak tar­tott. Valero selyemgyára az 1840-es évek elejére országos hírt verekedett ki ma­gának. Kopácsy József esztergomi ér­sek a gyárost 14 társával együtt ne­mességre terjesztette föl, de Bécs — nem tudni, miért - őt kihagyta közü­lük. Ám népszerűségét ez sem csor­bította Magyarországon: az 1842- es, 1843-as és 1844-es Iparműkiál­lításon már meglehetős sikerük volt gyártmányainak. Ezt is fe­lülmúlták 1846-ban, amikor a legújabb párizsi divat szerint ké­szült ruhákat, bútorszöveteket ál­lítottak ki: a közönség főleg a tombolán megnyerhető, „telje­sen berendezett hölgyi alvószo­bának” járt csodájára. Ebben az évben Valero Antal kapta meg a kiállítás fődíját, a „Nagy­arany érdempénzt”. Hiába volt azonban az egyre gyorsuló iparfejlesz­tés, a hitelkérdés továbbra is megoldatlan maradt. Ezt a selyemgyár is csakhamar megtapasztalta, akadozott az új épület építése, majd egy időre félbe is szakadt. Kossuth a Figyelő hasáb­jain fordult a „nemzet közönségéhez”, és rész­vényjegyzésre szólított fel. „A selyem-kelme és szalag olly áruezikk, melly a nemzet minden osztályainak úgyszólván el­ső szükségi kellékét teszi. Nézzünk végig az országon, a leg­fényesebb palotáktól a falu végén kun­­torgó czigány család hevenyészett lak­jáig, selymet mindenütt találni fogunk; selymet öltözetében sem a legragyo­góbb királyi hölgy, sem az utolsó szol­gáló leány nem nélkülözhet” - írta 1844-ben. A részvények jegyzése meg is indult, de Valero Antal - aki az önál­lóság feladásának gondolatát már a Hengermalom esetében is ellenszenv­vel fogadta - egy év elteltével vissza­kozott, inkább a frissen megalakult első magyar pénzintézettől, a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól vett fel 100 ezer forintot, amely egyben az első épülő házra adott jelzálogkölcsön volt Ma­gyarországon. Ettől kezdve a bank meghatározó sze­repet töltött be Valero Antal életében. Ő, aki kezdettől ott bábáskodott létrejötté­nél, s saját tőkéjével is segített az alapí­tásban, majd az egyik legnagyobb adósa lett a hitelpénztárnak, aligha gondolhat­ta, hogy egy nap át kell vennie annak ve­zetését. Pedig 1848 nyarán erre is sor ke­rült. A forradalom során egyértelműen kiderült, hogy Bécs pénzügyi fennható­sága csak önálló jegybank létesítésével szüntethető meg. Az addigi vezető, Ürményi Ferenc azonban hajlott korára hivatkozva visszavonult, s a kormány Valero Antalt bízta meg a vezetéssel. Ő azonban tisztában volt vele, hogy nem lehet egyszerre a bank kormányzója és adósa, így a felelős poszt betöltéséért cserében azt kérte, hogy vegye meg az állam a gyárát 300 ezer forintért, s hogy a termelés is maradjon, és a munkásokat se kelljen elbocsátani. Vállalta, hogy az üzemet az államtól továbbra is bérelni fogja, és a selyemgyártást folytatja. Nem tudni, sejtette-e Valero Antal, hogy e lépésével életművét semmisíti meg. Kihasználva a tulajdonjogot, a gyár egy részét csakhamar már gabona­raktárnak használták. Az újabb csapás 1848 karácsonyán érte, amikor a fővá­rosba bevonuló Windischgrätz egyik el­ső intézkedése volt, hogy a nemzeti bankká előlépett pénzintézet nemesfém­készletét lefoglalta, és a vezetőséget el­távolította. Valero Antalt nem tartóztat­ták le, az osztrák tábornok a leszámolást alighanem későbbre hagyta. A magyar csapatok visszatérte, majd a szabadságharc leverése után a gyárban többé nem indult meg a termelés: ka­szárnyának és raktárnak használták az épületet. 1850-től a gyáros többször kér­vényezte, hogy bérletbe vagy részlet­­fizetésre adják vissza üzemét, ám eleinte válaszra sem méltatták. Amikor pedig a döntés megszületett, nem volt benne kö­szönet: a 300 ezer forinton megvett épü­letet - melynek berendezését gyakorlati­lag elpusztították - 360 ezer forint egy­összegű lefizetéséért adták volna vissza tulajdonosának. Az árat nem véletlenül srófolták ilyen magasra: tudták, hogy ennyi pénzt senki sem tud kifizetni. A Valero család számára nem maradt más lehetőség, mint elhagyni az országot, és másutt keresni boldogulást. Hámori Péter Egy dicső bukás története Másfél százada szűnt meg Valero Antal pesti selyemgyára - A családnak végül el kellett hagynia az országot V. Ferdinánd arcképe, a gyár eredeti szövése forrás: fővárosi szabó ervin könyvtár S HAUN! HUNGÁRIA Felvételt hirdetünk alkatrészgyártás területére technológus­­ munkakörbe. Feltételek: • technikusi végzettség és forgácsolóüzemi gyakorlat vagy • felsőfokú gépgyártás-technológiai végzettséggel rendelkező pályakezdő • számítógépes ismeret (Excel, Access) • németnyelv-tudás Jelentkezés: a Technológia vezetőjénél. Telefon: 72/505-318 e-mail: kalotai@hauni.hu Nemzetközi gépgyártás Pécsett. A Hauni Hungária egy 30 termelő vállalattal rendelkező, multinacio­nális vállalatcsoport dinamikusan fejlődő tagja, melynek központja Hamburg. Pécsi gyáregységünkben 450 fő foglalkoztatásával dohányipari gé­peket, berendezéseket, valamint al­katrészeket gyártunk. Címünk: HAUNI HUNGÁRIA KFT. személyzeti osztály 7632 PÉCS Móra Ferenc u. 72. Fax: (72) 505-202 0© ________Napraforgó________ Modern időket élünk Magára vessen, aki hétköznap délután autóval veszi célba a belvárost. Nem is a nagy bé-vel írtat, csak a Terézváros belső részét, ahol a parkolóhely kábé annyi, mint opera-előadás előtt az Andrássy úton. Nincs tehát épeszű magyarázat arra, hogy miért éppen a Jókai téri Szolárium Stúdió az úti célom. Erre egyébként később sem találok érvet. Mint a chaplini Modern időkben. A stúdió ajtaján belépve automata gépezetbe kerülök Négy, öt, hat kabin, ajtajuk mellett egy-egy szerkentyű órával, mindenki láthatja, mennyi ideje van még a bent fekvőnek A szerken­tyű egyébiránt pontosan úgy működik, mint az au­tomata vécé, bedobja a kuncsaft a zsetont, és övé Persze a zsetonig át kell még hatolni a pul­tosnő — vagy kabinosnő, ki tudja, mi a rendfoko­zata — közömbösségén. Félénken kérdezem, kell-e várni. Ha a négyesbe mész, akkor nem — mondja a mosolytalan pultoslány. Jó lesz a négyes, mondom, nehogy már tudatlannak tűnjek. Négy perc százkilencven fo­rint. Kérek két zsetont, csapjunk a közepébe. A zsetontól szá­mítva négy percem van a vetkőzésre, ha hamarabb kezdenék akkor van egy csengő, azt kell megnyomnom. Nagyjából ennyi a felvilágosítás. Gyorsan levetkőzöm, de hiába nyomogatom a start feliratú kapcsolót, nem történik semmi. Az pedig meg lett mondva, hogy a gépen ne nyúljak semmihez, mert leáll. Még egyszer letörlöm magam a kabinba készített papírtörülközővel, hogy elüssem az időt. Egyszer csak elindul a gép, bepattanok, s elhelyezkedem. Pár másodperc alatt olyan meleg lesz, mint augusztusban, dél­időben a tengerparton. Hiába megy a ventilátor, nagyon szolid fuvallatra képes csak. Bezzeg a hangja, mint egy hurrikáné. A stúdióban ráadásul hat hurrikán dolgozik egyszerre. Fogalmam sincs, mennyi ideje vagyok a gépben. Csak egy rej­télyes számlálót találok, amely éppen 38-at mutat. Ki tudja, milyen számrendszerben mérhetnek itt. Végre vége. Még egy kis felfedezőútra indulok A mosdó nem dizájnos, de tiszta, a célnak megfelel. A pultnál a bérlet ára iránt érdeklődöm, esetleges visszatérésem lehetősége persze nem deríti jobb kedvre a pultoslányt. Négyezerért kapok huszonöt zsetont, mondja, értelmeztem, ahogy akarom. Kér­deznék még a gépekről, mert a kirakatban sokféle márkanév szerepel, de érjem be annyival, amit látok Például a bejáratnál egy különös masinával, amelyben a vendég arcbarní­­tás közben a hátát masszíroztathatja. Biztos jó. De nem érdekel! Maradinak érzem magam a modern helyen. Idegesítőnek tudá­­lékoskodónak Kit érdekel, hogy engem mi érdekel. Megkaptam, amiért fizettem, mit akarok még? Semmit, kérem a lássan. Modern időket élünk, csak semmi cicó. Azaz cécó. Mindegy. Vidéky Fanni a pálya.

Next