Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. október
2001-10-20
% 40 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. OKTÓBER 20., SZOMBAT Egy eltűnt városrész krónikása Három műfajban örökítette meg a múlt századot a kilencvenéves Zórád Ernő Kilencvenéves a Tabán krónikása, Zórád Ernő. Hosszú életében volt vagabund vándorfestő, katona, kitűnő képregényrajzoló. Végigszenvedte és mulatta a huszadik századot. Ma József körúti nyugdíjasként is az, ami mindig volt: művész és életművész. - Miről beszéljek? - Mint mindig, a Tabánról. - Akkor hadd javasoljak egy vadonatúj szempontot. A Tabán zenéjét. Abból az alkalomból, hogy meg fog jelenni egy CD-m és egy kazettám, amelyen én zongorázom és énekelek. A címe: Tabáni séták tánclépésben. Hatvan szám lesz rajta, ami teljesen szokatlan a maga nemében. - És mind kapcsolódnak a Tabánhoz? - Tulajdonképpen az 1920-tól 1940-ig tartó korszak könnyűzenéit, slágereit gyűjtöttem össze. De nagyon sok tabáni szám van köztük. Például: Kis tabáni cukrászdában..., vagy: Este hétkor kis babám, vár a csendes, vén Tabán... Ilyeneket játszottak akkoriban. A Tabánban mindenféle zenekar és hangszer feltalálható volt. Például a guzsicárok. - AiZ egy mandolinszerű, pengetős hangszer. Szerb. Ez csak kisebb helyeken volt jellemző, ahol szerbek gyűltek össze. De a Tabán jellege sváb volt mindenképp. A zenék közül leginkább a sramli dominált. Cigány is nagyon kevés helyen volt. - Tabáni hattyúdal. - Ezzel valóra válik az álmom, hogy három műfajban, tehát zenében is megörökítsem a múlt század első felét, amit irodalomban már megtettem a könyvemmel, az Egy vándorfestő ifjúságával, festészetben pedig a képeimmel. Az életem úgy kezdődött, hogy a szülőföldemről, a Felvidékről családostul kiüldözött az új csehszlovák hadsereg, és amikor megérkeztünk Budapestre, akkor a románok még itt voltak, de már éppen kimenőben. És jött Horthy fehér lovon... Az ország lassan kezdett új lendületet venni. Ekkor, a háború után élte utolsó fénykorát a Tabán is. A pestiek hozták divatba. Minden író, aki a Tabánról írt, pesti volt, Szerb Antaltól Mikszáth Kálmánig. Krúdy azért kivétel, mert ő óbudai volt. Legalábbis akkor, amikor én őt láttam a Mélypincében. Persze nem szólítottam meg. Elképzelhetetlen lett volna ez akkor. — Mit szól hozzá, hogy Tabán-múzeum lesz az első kerületben? — Keressenek meg. Tele vagyok képekkel. — Tárgyakat is keresnek.Az nincs. Áh! Alighogy 1933-ban lebontották a Tabánt, bevonultam tényleges katonai szolgálatra a lovas tüzérekhez. Aztán alighogy leszereltem, behívtak 1938-ban, a Felvidék visszatérése alkalmából, ahol az a felejthetetlen élmény jutott nekem, hogy lóháton bevonulhattam szűkebb pátriámba. Ahogy ott leszereltem, jött Erdély. Majd a Délvidék. Végül a front Ukrajnában, Sztrijben. Itt lóg a képe a falon. Amint hazajöttem, elfogtak az oroszok. Háromszor szöktem meg. Harmadszorra sikeresen. És akkor végre elővettem azokat a tabáni vázlatokat, amelyek rakásra hevertek otthon. Elkezdtem kidolgozni őket. De akkor még nem nagyon lehetett eladni. Hiába vittem belőlük különböző magazinokhoz. Végül a Tabán lerombolásának ötvenedik évfordulóján az istenben boldogult Krúdy Zsuzsa keresett meg: hogyan lehet az, hogy nem akarják közölni a maga visszaemlékezéseit? — kérdezte. Majd én írok egy cikket a Tabánról, és a maga képei fogják illusztrálni, mondta. Az Ádám című hetilap volt az egyetlen, amelyik szóba állt velünk, és ahol végül megjelent az írás az én képeimmel. Akkoriban rendeztem egy Tabán-kiállítást is a Derkovits-teremben. A kiállítás második napján már minden elkelt. Többek közt az utcáról bejött egy francia úr már a megnyitó előtt, beleszeretett az egyik képbe, és meg is vette. Hiába próbálta lebeszélni a kísérője, hogy ez egy elavult stílusú, naturalista giccs. Legnagyobb megrökönyödésünkre fiatalok is voltak a vevők között. Na, azt hiszem, ekkor kezdődött a Tabánmegjelenítések nosztalgiája. — Annak idején, közvetlenül a lebontás előtt rengetegen fotózták, festették a Tabánt. Kiket ismert, kiket becsült közülük? — Talán a Göböly Jóskát, aki ma is él. Valamivel fiatalabb nálam. Ő is a Fehér sas téri polgáriba járt, onnan ismertem. Találkoztunk akkor is, amikor ott, kint festettünk. Említhetném még egykori igazgatómat az iparművészeti iskolán, Helbing Ferencet vagy Haranghy Jenőt. Helbing arról volt nevezetes, hogy ő rajzolta a pengőbankjegyeket. A Tabánról festett képeit pedig szériában adta ki levelezőlapon. Sok festő és rajzoló volt még, de akkor nem nagyon foglalkozott senki a többiekkel, mert kapkodva, gyorsan kellett dolgozni. Sokszor már csákánnyal bontottak mellettem. Az orrom előtt bontották le a Tabánt, a szó szoros értelmében. Egy év leforgása alatt eltüntették az egész városrészt. — Más városrészhez kötődött-e valaha annyira, mint a Tabánhoz? A Fradihoz. De ezt most hagyjuk. Csordás Lajos Az orrom előtt bontották le a negyedet fotó: Kováts zsolt Zórád-kép 1932-ből: Tabán, Hegyalja út-Fehér sas tér forrás: tabán, egy eltűnt városrész A bank, amely életet ment Járt nálam ma egy tiszántúli állatorvos asszony - meséli dr. Gyódi Éva -, akinek adatait a számítógép kipörgette, amikor egy hétéves olasz fiúnak kerestek csontvelődonort. Az olasz orvosok további vizsgálatokat kértek, amelyek alapján meg lehet állapítani, valóban azonosak-e antigénjei a betegével. Az asszony tudni szerette volna, kinek a részére vesznek majd tőle csontvelőt, mert meg kell mondania saját gyerekeinek, akik nagyon féltik az anyukájukat. Nevet természetesen nem mondhattam, nem is tudom, hiszen az adatok titkosak, de javasoltam: magyarázza meg a gyerekeinek, hogy egy hasonló korú olasz kisfiú életét fogja megmenteni. Hozzátettem, hogy még mindig visszaléphet, egészen a legutolsó fázisig újra meg újra meg kell kérdeznünk, biztos, hogy vállalja-e, mert ha elkezdődött a beteg előkészítése a csontvelő-transzplantációra, akkor már nem léphet vissza. Dr. Gyódi Éva az Országos Haematológiai és Immunológiai Intézet HLA-laboratóriumának vezetője. Az adatbankban beszélgetünk, amelynek csak neve juttat az ember eszébe egy pénzintézetet. Csontvelőbanknak szokás emlegetni, pedig ott nem csontvelőt, hanem a jelenleg háromezer magyarországi donor adatait tárolják. Ez szép szám, de még mindig kevés, el kellene érnünk legalább a tízezret. A magyarországi donorok adatai megjelennek abban a globális rendszerben, amely több mint hét és fél millió donort tart nyilván. Ha Magyarországon valakinek rokon donor hiányában idegen csontvelőjére van szüksége, az egész világon megindul a keresés. Eddig 43 ilyen eset volt. Ha megtalálták a megfelelőt, akkor repülőgépre ül Budapesten egy orvos, és a donortól valamelyik európai vagy tengerentúli klinikán vett csontvelőt — amelyet 24 órán belül fel kell használni — kézben hozza a kórházba. Itt a műtétre előkészítve vár a leukémiás beteg, akinek a csontvelejét előbb ki kell irtani ahhoz, hogy a donorét a véráramba juttassák. A megfelelő donor kiválasztása hosszadalmas és bonyolult, mert tíz antigénnek kell megfelelnie, ami ritkán adódik. S most már - magyarázza a doktornő - DNS-azonosítást is végeznek, így egyre bonyolultabb a végső kiválasztás, viszont nő az esélye annak, hogy a beteg életét megmenti a kapott csontvelő. Éjszakánként húsz-harminc kérés érkezik a párizsi komputerközponton keresztül a világ minden tájáról, „keresgélnek a mi háromezer donorunk adataiban. Ha olyat találnak, akinek 4-6 antigénje azonos a betegével, akkor kezdődik a még részletesebb vizsgálódás”. Gyódi Éva és csapata most éppen 28 leukémiás beteg számára keres donort. Szidjuk - jó okunk van rá - a magyar egészségügyet, kifakadunk a globalizáció visszásságai miatt. A Magyarországon élő tízmillió ember között van huszonnyolc, aki biztosan mást gondol erről. K. Gy. J. Dr. Gyódi Éva és csapata most huszonnyolc beteg számára keres donort fotó: domaniczky tivadar ______TERÍTÉKEN__________ Van benne valami lehetőség mindenképpen. Nem nagy kockázat azt jósolni, hogy a Mérleg utcában frissen nyitott Leonardo étteremnek szebb lesz a jövője, mint a jelene. Ma még csak a közvetlen szomszédságban lévő szálló magányos vendégei költik el benne hétköznap a vacsorájukat, de a felfedezés úgy áll a sarkon, mint a befejezésre váró Gresham — és akkor eljön még az asztalfoglalások ideje. A berendezés kovácsoltvas bútorait kicsit szokni kell, de érdemes, már csak a vendégkönyv első lapjain is alaposan megdicsért Laci pincér kedvéért is. Laci, a pincér ugyanis szakmájának kiemelkedő tehetsége, aki a legjobb úton halad a mesteri fokozat felé. Elvezet vele az ételekről társalogni, bár némi rokonszenves elfogultság kétségkívül megfigyelhető - természetesen a Leonardo konyhája iránt. Megható ambícióval dicséri például a desszertek közül a narancsos-diós gombócot, ezt az egyébként valóban igényes grízgombócot, szilvával a közepén, és amikor biztosítjuk, hogy nekünk is ízlett a csemege, szemében diadalmas fény gyullad, mint annak, aki megmondta, és tessék. A borok ismertetésénél minden hangzatosabb borásznév után nyel egy nagyot, úgyhogy aki nem lelkesül fel még ezek után sem Szőke Mátyás chardonnay-je iránt, az reménytelen eset. Mert maga az ital is szép színű, maradandó ízű, a hőfoka talán hűvösebb az előírtnál, de hosszú a vacsoránk, utolér minket közben. Kétségtelen, hogy Laci úrban van némi hajlam a bizalmaskodásra, de ezt sem magunkon tapasztaljuk, mint inkább azon a karót nyelt angol hölgyön, akit némileg feszélyez, hogy a pincér egy elegáns meghajlás keretében úgy tartja oda neki az elkészült ételt, mintha tollas kalapjával kívánna bókolni neki egy kosztümös filmben. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az igazság ezúttal ezen az oldalon van, nemcsak táplálkozni lehet, szabad néha örülni is az ételnek. A konyha biztató állapotban van, mindazonáltal nem éri el a legmagasabb minősítést. Pedig a lime-mal felerősített tzatziki nem kelt ugyan görögös hatást, de kezdetnek nem rossz, ahogy a tonhallal felerősített Caesarsaláta sem az. Az utóbbi esetében természetesen lehet a hagyománytisztelőbb csirkemelles változatot is kérni. A gyümölcsleves nagyon édes, de nem váratlanul az, egy szederkrémleves sok habbal és vaníliafagylalttal nyilván nem fanyarságával fog kitűnni. Nem tudunk ellenállni az új hely varázsának, ezért kérünk egy zöldségrétest füstöltsajt-mártással is. A szezámmaggal megszórt rétes tölteléke nagyon jól sikerült, egynemű zöldségpép, amit szerencsésen tör meg egy-egy teljesebb állapotban megmaradt paprikaszelet, bár az igazat megvallva az összhatást némileg megzavarja a füstölt sajt talán túlságosan is tolakodó és egynemű aromája. Ezen a ponton egyébként Laci úr jóakaratúan figyelmeztetett bennünket, hogy sok lesz, amit rendelünk, mi azonban rendíthetetlenül kitartottunk a lazacos farfalle és a roston sült vörös tonhal mellett. Tényleg sok lett. A farfalle egy lavór méretű tálban érkezett, tele mindazzal, amit az étlap ígért, lazaccal, olívával, parmezánnal, olajjal és tésztával, a vörös tonhal komolyan megrakott, de esztétikusan elrendezett tányéron jött. Valahogy mégis itt véljük megtalálni a hely szellemét. Modern konyhát visznek, mediterrán alapon, de mégis magyar változatban, tehát nagy adagokkal, az elkészítési módon a hazai igényekhez közelítve. Nem vagyunk feltétlenül lelkesek, a farfalle kissé elfőtt, és a bő olajban az egész távolról, de mégis határozottan emlékeztet a paprikás csirke tevével jó alaposan meglocsolt galuskára, a tonhal ugyan a nemzetközi szabályok szerint készült, de körülötte a zöldségek nem mindig sültek át, és ez mondjuk a padlizsán esetében nem kellemes tapasztalat. Az édességeknél is úgy érezzük, hogy a fehér csokoládémousse-t elrontja a belekevert földimogyoró, de ez már tényleg a túlságos igyekezetből fakadó tévesztés. A Leonardo a hivatásosok és az érdeklődők, továbbá a sportjelleggel ebédelők-vacsorázók számára mindenképpen kihagyhatatlan hely, és egészen biztosan megtalálja majd a maga közönségét. Konyha: jó start Kiszolgálás: közel a cél a Wittman fiúk