Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. november
2001-11-26
36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. NOVEMBER 26., HÉTFŐ Ahonnan a magyar Dreher indult A sörbirodalom kőbányai gyárának épületei üresen és elhagyatottan állnak Kőbánya a budapesti sörgyártás hazára. Az előző századfordulón legalább öt nagy sörgyár működött itt. Legtöbbjük az első világháború után a Dreher-konszern része lett, amelyek pedig nem, azokat a második világháború után az állam vonta be a sörbirodalomba, immár Kőbányai Sörgyárak Nemzeti Vállalata néven. Ma ismét Dreher nevét viseli Kőbánya söre és sörgyára. Az a régi gyártelep azonban, ahol a kőbányai Dreher naggyá lett, 1994 óta kihasználatlan, üresen és elhagyatottan áll. Dreher Antal, a schwechati serfőző (akinek gyakran magyarosan, é-vel írják a nevét) 1862-ben vásárolt gyárat Kőbányán, a mai Halom utcában. Az 1855- ben épült Kőbányai Serházat vette meg. Kicsi üzem volt ahhoz képest, amivé a Dreher-kombinát fejlődött néhány évtized múlva. Egy régi rajzon láthatjuk a Feszi terve szerint épült gyárat: két kéményből s három nagyobb épülettestből áll: ezek közül az egyik nyilván az aszaló és a siló, a középső a főzőház, a harmadik a hordócsarnok lehet. (Ötven évvel később a Dreher-telepen húsz kémény füstölgött.) Dreher mellett ekkor, 1862-ben már működött serfőző üzem Kőbányán, a Barber és Klutemann-féle gyár, a későbbi, 1867-ben alapított Első Magyar Részvényserfőzde elődje. Utóbb majd ez is a Dreher-birodalom része lesz. Jóval később, 1892-ben újabb konkurens jelentkezik, a Kőbányai Polgári Serfőzde Rt., majd 1898-ban a Király Serfőzde Rt. A főváros másik híres sörös famíliájának, a Haggenmachernek ekkor még csak Budafokon volt gyára. Végül 1910- ben neki is sikerült Kőbányán berendezkednie. Talán éppen a Dreherekkel kialakult rokoni kapcsolat folytán. A Dreher-gyárakat 1870-ben ifjabb Dreher Antal vette át (bár apja, az alapító már 1863-ban meghalt, de az ifjabb Antal akkor még kiskorú volt), és ő tette néhány évtized alatt Magyarország legnagyobb sörgyárává a kőbányait. Úgynevezett alsó erjesztésű sört gyártott, ami újdonságnak számított. Ehhez kitűnő hátteret biztosítottak a kőbányászat után maradt sziklapincék. A kőbányai Dreher-birtok száz holdat foglalt el, és csak kis része volt az üzem területe, amely az Ihász utca mentén, a mai Előd köztől a Halom utcáig terjedt. Beleértve a Csajkovszkij parkot is. A századfordulón már nyolcszáz ember dolgozott az üzemben. Több mint félmillió hektoliter sört főztek itt évente. Legismertebb márkáik, a Szent János (sötétebb és világosabb változatban), a Bak sör és a Korona a fél ország szomját oltották. A kőbányai nagyüzem 1907-ben magyar bejegyzésű részvénytársaság lett, de ekkor már Dreher Jenő, az ifjabb Antal fia vezette a céget. Az ő felesége Haggenmacher Berta Lujza volt, s később egyesült a két sörgyár is. De a Haggenmacherek 1910-ben még épphogy gyökeret vertek Kőbányán - övék volt a legkisebb sörgyár a helybeliek közül. Majd 1912-ben megjelenik még egy konkurens, a Fővárosi Sörfőző Rt. (A Fősör - talán emlékszünk e névre a Régi idők focija című filmből, mint abcúgolja csapatát a Csabagyöngye szurkolótábora.) A Dreher a tízes években már több mint egymillió hektoliter sört termelt évente, a legtöbbet a kőbányai sörgyárak közül. Ekkoriban készülhetett a Drehertelepről az a madártávlati rajz, amelyen jól beazonosíthatók a ma is álló gyárépületek: például a telep közepén egy tornyos építmény, a siló és mellette az aszaló (a hét kéményével). Lent, a Halom utca felől jól láthatók az egykori istállók ma is meglévő épületei - még ekkor is több száz igásbarom végezte ugyanis a szállítást. A Halom utca felől volt a főbejárat is, ennek jobb oldalán, kellemes parkban álltak az igazgatósági épületek: ez ma a Csajkovszkij park. A rajz azt az állapotot ábrázolja, amikor a Dreher még nem falta fel a környező sörgyárakat. De már nem sokat kellett erre várni: 1923-ban megalakult a Dreher, a Részvényserfőzde és a Haggenmacher érdekszövetsége (bár a Haggenmacher kőbányai gyára ez évben meg is szűnt, textilgyár lett belőle). Ebből a szövetségből jött létre 1933-ban a Dreher-konszern (Dreher-Haggenmacher Első Magyar Részvényserfőzde Rt.). A Halom utcai gyár főkapujára kikerült a kőből faragott Dreher címer, amelyen ott díszelgett a három nagy céget jelképező D, H és R betű. Az F nem, a Fősört ugyanis csak 1935-ben vásárolta meg a Dreher, majd meg is szüntette. A Király Serfőzde már 1900-ban áldozatul esett a sörgigászok küzdelmének, malátagyár lett belőle Deutsch név alatt. A Polgári Serfőző megőrizte függetlenségét, csak a háború utáni államosításkor olvadt eggyé a többi kőbányai sörgyárral egy hatalmas nemzeti vállalatban, amelyről lekerült a Dreher név. Ez a nagyvállalat 1997 óta ismét a Dreher nevet viseli, bár a család leszármazottai közül már senki sem foglalkozik sörgyártással. Maga a Dreher sör már a nyolcvanas években visszakerült a magyar piacra. A gyár mai központja, a Jászberényi út 7-11.-ben az egykori Részvényserfőzde területén található (ez már így van a harmincas évek, a konszern megalakulása óta). Hogy mi van a régi Dreher-teleppel? A kérdéssel dr. Kozma Jánosáéhoz, a Dreher-múzeum vezetőjéhez fordultunk, aki elkísért a régi gyárterületre. Az északi oldalon, az egykori hátsó kapun léptünk be, az Előd köz felől. Bezárt, elhagyatott és szétdarabolt ipartelepet találtunk. Az eredeti Dreher-gyár a háború óta, sőt már előtte is malátagyárként működött (mint a Kőbányai Sörgyár 1. számú telepe). Aztán 1994-ben a malátagyártás is megszűnt. Azóta a telep üres. Egy része, a Dreher-csokoládégyár (mert 1923 óta ilyen is volt) a Stollwercké, de az is használaton kívül áll. Talán raktár. A telep déli részét kerítés választja el az északitól, nem tudtunk továbbgyalogolni, de a kerítésen túli gyárterület is néptelennek látszott. Úgyhogy csak az egykori siló és a szárító környékét jártuk körbe. A kockaköves gyárudvart már félig fölverte a gaz. A nagy, feketére kormozódott aszalóépület tövében a kihűlt kazánházak ablakai hideget leheltek. Elővettük a régi, madártávlati képet. Az idilli rajzon megkerestük a silót. Ott álltunk a sarkán kilencven évvel később, a valóságban, egy szellemgyár közepén. Egykor innen indult a magyar Dreher. Csordás Lajos Szellemgyár: a hajdani siló épülete ma... fotó: DOMANIczKY Tivadar ...és 1910 táján, amikor fénykorát élte a cég FORRÁS: DREHER SÖRGYÁRAK RT. * A konzervatív budaiak nyilván örömmel olvasták a dicsőségüket visszhangzó újságot, amely keresztény és nemzeti köntösbe ágyazva csinált propagandát Wolff Károly városházi pártjának. Csilléry András, Wolff-párti képviselő, az I. kerület országgyűlési képviselője főszerkesztőként jegyezte a lapot, amelyet természetesen ténylegesen nem ő, hanem Papp Jenő felelős szerkesztő készített. A lap konzervativizmusa elsősorban politikai konzervativizmus volt, amely azonban magától értetődően gyakran párosult személyes konzervatív attitűddel. Például: „aki ma Buda utcáit rója, szemet kell, hogy szúrjon neki az a rendszertelenség, amelyik e városrész építkezéseiben megnyilvánul. Amíg az egyik oldalon lerombolják a régi patinás házakat, ugyanakkor a megmaradt régi házak mellé modern épületek és bérházak kerülnek, amelyek sem stílusban, sem méretekben nem illenek bele a környezetbe, megzavarják azt a harmonikus egységet, amelyik régente a jó öreg Buda falai között honolt.” Főleg a Vízivárosban, a Krisztinavárosban, a Kissvábhegy alján és Újlakon tombolt a bérházépítési konjunktúra, kíméletlenül számolva fel a földszintes házakat. Nem egy közülük valóban Buda regényes múltjának hordozója volt, mint például az 1936-ban lebontott Alkotás-ház, a Vérmezővel szemközt. Ebben a szellemben írta a helytörténeti rovatot hétről hétre „Pali bácsi”. Róla közelebbit nem sikerült megtudni, önvallomásában is csupán ennyit árul el magáról: „adatoknak egész tárházával rendelkezem, hisz a jó Isten kiválóan hosszú élettel áldott meg s egész életem alatt nyitott szemmel néző szerelmese voltam a mi szép fővárosunknak”. Első feljegyzéseit a városrészek elnevezésének etimológiájával kezdte. Lágymányosról például megtudhatjuk, hogy „ennek a dallamos hangzású névnek bizony csak hangzása van, de nyelvi értelme nincs! Miért lágy és miért mányos? Tudni kell, hogy az 1690. évben Lipót császár és magyar király a török elől menekülő délszláv népeket behívta Magyarországba, sőt Budán a mai Tabánban, önálló rác magistratus is volt. A budai szerb kolónia élén, mint katonai parancsnok, a rácok hadnagya állott, akit a császári Leutnant (hadnagy) elnevezésből torzítottan rácul »Latymann«-nak nevezték. Ennek a Latymannak, a rácok hadnagyának volt birtokában a későbbi Nádor-kert s környéke. Ezt a területet hívták »Latymanyosnak«, vagyis hadnagyi földnek.” A Tabán szó Pali bácsi szerint a szláv eredetű és talpat jelent, nyilvánvalóan arra utalva, hogy a Tabán a Gellért-hegy lábánál terül el, Kelenföldről pedig kiderül, hogy a török elnevezés „mérő mező”-t takar, mivel a török legenda szerint Buda addig marad az oszmánok kezén, amíg ez a mező meg nem telik magyar sereggel, mondhatni Kelenföldön mérhető le a török uralom. A Budai Hírlap a fővárosi napilapok és az egészen lokális érdekű helyi újságok között kereste a helyét. Ennek bizonysága, hogy minden műfajban igyekezett olvasnivalót adni közönségének, a többi között kiterjedt tudósítói hálózatra alapozott sportrovata volt. A legnépszerűbb sportág a harmincas években a labdarúgás volt, amelynek profi vonalát Budán a III. kerületi TVE és a Budai 11 alkotta, az amatőrök frontját pedig az Óbudai TE, a BEAC, a MAFC és a Kelenföldi FC. 1933 telén azonban az igazi nagy esemény a világcsúcstartó norvég síugró, Sigmund Ruud budapesti látogatása volt, aki az új János-hegyi sáncon első próbálkozásra 37 méteres új sáncrekordot állított fel. És nem érte be ennyivel. „Hazai pályán még soha nem látott sportbravúr volt Kaare Traeffennel, a norvég amatőr trénerrel bemutatott párosugrása - lelkendezett a tudósító. Egymás kezét fogva robogtak végig az elugrón, majd teljesen egyforma ívben hasítva a levegőt pontosan egyszerre fogtak talajt 36 méter után.” A János-hegy a húszas évek közepén vált a főváros síparadicsomává, ahová hétvégenként olykor harmincezer látogatót is szállított a fogaskerekű és a zugligeti villamos. Vélhetően hasonló tömeg volt kíváncsi a norvég hírességre is, aki ugyan a davosi sáncon 81,5 métert ugrott, de a közeljövőre 100 méter feletti ugrásokat jósolt, és 130 méterben jelölte meg az elérhető maximumot, „ahol talán még lábtörés nélkül meg lehet oldani a talajfogást”. Az idő múlásával a politika mindinkább beszivárgott a Budai Hírlap hasábjaira is. Rendszeresen megjelenő mellékletet kapott az Ébredő Magyarok Egyesülete, a hangsúlyozott keresztény profil mindinkább „nem zsidó” jelentéstartalommal került a mondatokba, feltornászva magát a címekbe, hogy végül a címlapon ismétlődjék rendszeresen. Ebből a szempontból szinte csak oldalvágásnak számított Csilléry András hozzászólása a közgyűlésben, amit természetesen a Hírlap hosszan idézett. Csilléry látszólag az állatkínzás ellen lépett fel a kóservágás betiltását követelve: „Budapesten ugyanis a vágómarhának mintegy 70%-át vágják le zsidó rítus szerint. Ez ellen az elmaradt barbár állatkínzás ellen már többen felszólaltak és a közönség, valamint az önkormányzat szervei körében mind gyakrabban merült fel az a kívánság, hogy a közvágóhídon a zsidó rítus szerint történő vágás alkalmával követett állatkínzó eljárást a főváros szüntesse meg.” A főváros tanulmányt készített, hogy megalapozott intézkedést hozhasson. A tanulmány megállapította, hogy a sakterolás előkészítése során az állat lábait összekötik, ledöntik, gerincére fektetik, és a nyakat erőszakosan visszafeszítik. Ez a durva beavatkozás gyakran tíz percig is eltart. „Az előkészített állatok nyakát a sakter a csigolyáknál haránt átmetszi. Ezen nyakátmetszés után az állatok szemükben a legnagyobb rémület kifejezésével igyekeznek kötelékeiktől szabadulni és izomerejük teljes megfeszítésével mintegy 5-6 percig a legkétségbeesettebb ellenálló mozdulatokat végzik.” A bizottság külön felhívta a figyelmet, hogy „Nagy-Britanniában és Lengyelországban csak a zsidó lakosság számarányának megfelelő számú állatnak rituális módon való levágását engedik meg.” A Közvágóhíd Pesten volt, s ez felveti a kérdést, hogy ez az alig burkolt zsidózás mennyiben tartozott egy budai lokálpatrióta lap profiljába. Nos, Csilléry már a lapalapításkor leírta: „Budán erősebben él a keresztény hit, tisztábban ragyog minden nemzeti ideál. Ezeket a szempontokat Pesten mindenkinek méltányolnia kell és terveink valóra váltásához segítséget kell hogy adjanak.” Z. Sz. _________Városrészek, Lokálpatrióták, Lapok__________ Miért lágy és miért mányos ? Budai Hírlap 1932-1938