Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. november

2001-11-26

36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. NOVEMBER 26., HÉTFŐ Ahonnan a magyar Dreher indult A sörbirodalom kőbányai gyárának épületei üresen és elhagyatottan állnak Kőbánya a budapesti sörgyártás hazára. Az előző századfordulón legalább öt nagy sörgyár működött itt. Legtöbbjük az első világháború után a Dreher-konszern része lett, amelyek pedig nem, azokat a második világháború után az állam vonta be a sörbirodalomba, immár Kőbányai Sörgyárak Nemzeti Vállalata néven. Ma ismét Dreher nevét viseli Kőbánya söre és sörgyára. Az a régi gyártelep azonban, ahol a kőbányai Dreher naggyá lett, 1994 óta kihasználatlan, üresen és elhagyatottan áll. Dreher Antal, a schwechati serfőző (akinek gyakran magyarosan, é-vel írják a nevét) 1862-ben vásárolt gyárat Kőbá­nyán, a mai Halom utcában. Az 1855- ben épült Kőbányai Serházat vette meg. Kicsi üzem volt ahhoz képest, amivé a Dreher-kombinát fejlődött néhány évti­zed múlva. Egy régi rajzon láthatjuk a Feszi terve szerint épült gyárat: két ké­ményből s három nagyobb épülettestből áll: ezek közül az egyik nyilván az asza­ló és a siló, a középső a főzőház, a har­madik a hordócsarnok lehet. (Ötven év­vel később a Dreher-telepen húsz ké­mény füstölgött.) Dreher mellett ekkor, 1862-ben már működött serfőző üzem Kőbányán, a Barber és Klutemann-féle gyár, a ké­sőbbi, 1867-ben alapított Első Magyar Részvényserfőzde elődje. Utóbb majd ez is a Dreher-birodalom része lesz. Jó­val később, 1892-ben újabb konkurens jelentkezik, a Kőbányai Polgári Serfőz­de Rt., majd 1898-ban a Király Serfőzde Rt. A főváros másik híres sörös famíliá­jának, a Haggenmachernek ekkor még csak Budafokon volt gyára. Végül 1910- ben neki is sikerült Kőbányán berendez­kednie. Talán éppen a Dreherekkel ki­alakult rokoni kapcsolat folytán. A Dreher-gyárakat 1870-ben ifjabb Dreher Antal vette át (bár apja, az alapí­tó már 1863-ban meghalt, de az ifjabb Antal akkor még kiskorú volt), és ő tette néhány évtized alatt Magyarország leg­nagyobb sörgyárává a kőbányait. Úgy­nevezett alsó erjesztésű sört gyártott, ami újdonságnak számított. Ehhez kitű­nő hátteret biztosítottak a kőbányászat után maradt sziklapincék. A kőbányai Dreher-birtok száz holdat foglalt el, és csak kis része volt az üzem területe, amely az Ihász utca mentén, a mai Előd köztől a Halom utcáig terjedt. Beleértve a Csajkovszkij parkot is. A századfordu­lón már nyolcszáz ember dolgozott az üzemben. Több mint félmillió hektoliter sört főztek itt évente. Legismertebb márkáik, a Szent János (sötétebb és vilá­gosabb változatban), a Bak sör és a Ko­rona a fél ország szomját oltották. A kő­bányai nagyüzem 1907-ben magyar be­jegyzésű részvénytársaság lett, de ekkor már Dreher Jenő, az ifjabb Antal fia ve­zette a céget. Az ő felesége Haggen­­macher Berta Lujza volt, s később egye­sült a két sörgyár is. De a Haggen­­macherek 1910-ben még épphogy gyöke­ret vertek Kőbányán - övék volt a legki­sebb sörgyár a helybeliek közül. Majd 1912-ben megjelenik még egy konku­rens, a Fővárosi Sörfőző Rt. (A Fősör - talán emlékszünk e névre a Régi idők fo­cija című filmből, mint abcúgolja csapa­tát a Csabagyöngye szurkolótábora.) A Dreher a tízes években már több mint egymillió hektoliter sört termelt évente, a legtöbbet a kőbányai sörgyárak közül. Ekkoriban készülhetett a Dreher­­telepről az a madártávlati rajz, amelyen jól beazonosíthatók a ma is álló gyár­épületek: például a telep közepén egy tornyos építmény, a siló és mellette az aszaló (a hét kéményével). Lent, a Ha­lom utca felől jól láthatók az egykori is­tállók ma is meglévő épületei - még ek­kor is több száz igásbarom végezte ugyanis a szállítást. A Halom utca felől volt a főbejárat is, ennek jobb oldalán, kellemes parkban álltak az igazgatósági épületek: ez ma a Csajkovszkij park. A rajz azt az állapotot ábrázolja, ami­kor a Dreher még nem falta fel a környe­ző sörgyárakat. De már nem sokat kel­lett erre várni: 1923-ban megalakult a Dreher, a Részvényserfőzde és a Haggenmacher érdekszövetsége (bár a Haggenmacher kőbányai gyára ez évben meg is szűnt, textilgyár lett belőle). Eb­ből a szövetségből jött létre 1933-ban a Dreher-konszern (Dreher-Haggen­­macher Első Magyar Részvényserfőzde Rt.). A Halom utcai gyár főkapujára ki­került a kőből faragott Dreher címer, amelyen ott díszelgett a három nagy cé­get jelképező D, H és R betű. Az F nem, a Fősört ugyanis csak 1935-ben vásárol­ta meg a Dreher, majd meg is szüntette. A Király Serfőzde már 1900-ban áldo­zatul esett a sörgigászok küzdelmének, malátagyár lett belőle Deutsch név alatt. A Polgári Serfőző megőrizte független­ségét, csak a háború utáni államosítás­kor olvadt eggyé a többi kőbányai sör­gyárral egy hatalmas nemzeti vállalat­ban, amelyről lekerült a Dreher név. Ez a nagyvállalat 1997 óta ismét a Dreher nevet viseli, bár a család leszár­mazottai közül már senki sem foglalko­zik sörgyártással. Maga a Dreher sör már a nyolcvanas években visszakerült a magyar piacra. A gyár mai központja, a Jászberényi út 7-11.-ben az egykori Részvényserfőzde területén található (ez már így van a harmincas évek, a kon­szern megalakulása óta). Hogy mi van a régi Dreher-teleppel? A kérdéssel dr. Kozma Jánosáéhoz, a Dreher-múzeum vezetőjéhez fordul­tunk, aki elkísért a régi gyárterületre. Az északi oldalon, az egykori hátsó kapun léptünk be, az Előd köz felől. Bezárt, el­hagyatott és szétdarabolt ipartelepet ta­láltunk. Az eredeti Dreher-gyár a háború óta, sőt már előtte is malátagyárként mű­ködött (mint a Kőbányai Sörgyár 1. szá­mú telepe). Aztán 1994-ben a maláta­gyártás is megszűnt. Azóta a telep üres. Egy része, a Dreher-csokoládégyár (mert 1923 óta ilyen is volt) a Stollwercké, de az is használaton kívül áll. Talán raktár. A telep déli részét kerítés választja el az északitól, nem tudtunk továbbgyalogol­ni, de a kerítésen túli gyárterület is nép­­telennek látszott. Úgyhogy csak az egy­kori siló és a szárító környékét jártuk körbe. A kockaköves gyárudvart már fé­lig fölverte a gaz. A nagy, feketére kor­­mozódott aszalóépület tövében a kihűlt kazánházak ablakai hideget leheltek. Elővettük a régi, madártávlati képet. Az idilli rajzon megkerestük a silót. Ott áll­tunk a sarkán kilencven évvel később, a valóságban, egy szellemgyár közepén. Egykor innen indult a magyar Dreher. Csordás Lajos Szellemgyár: a hajdani siló épülete ma... fotó: DOMANIczKY Tivadar ...és 1910 táján, amikor fénykorát élte a cég FORRÁS: DREHER SÖRGYÁRAK RT. * A konzervatív budaiak nyilván örömmel olvasták a dicsőségüket visszhangzó új­ságot, amely keresztény és nemzeti kön­tösbe ágyazva csinált propagandát Wolff Károly városházi pártjának. Csilléry András, Wolff-párti képviselő, az I. ke­rület országgyűlési képviselője főszer­kesztőként jegyezte a lapot, amelyet ter­­­mészetesen ténylegesen nem ő, hanem Papp Jenő felelős szerkesztő készített. A lap konzervativizmusa elsősorban poli­tikai konzervativizmus volt, amely azonban magától értetődően gyakran pá­rosult személyes konzervatív attitűddel. Például: „aki ma Buda utcáit rója, sze­met kell, hogy szúrjon neki az a rend­szertelenség, amelyik e városrész épít­­­kezéseiben megnyilvánul. Amíg az egyik oldalon lerombolják a régi patinás házakat, ugyanakkor a megmaradt régi házak mellé modern épületek és bérhá­zak kerülnek, amelyek sem stílusban, sem méretekben nem illenek bele a kör­nyezetbe, megzavarják azt a harmonikus egységet, amelyik régente a jó öreg Bu­­­da falai között honolt.” Főleg a Vízivá­rosban, a Krisztinavárosban, a Kiss­váb­­hegy alján és Újlakon tombolt a bérház­építési konjunktúra, kíméletlenül szá­molva fel a földszintes házakat. Nem egy közülük valóban Buda regényes múltjának hordozója volt, mint például az 1936-ban lebontott Alkotás-ház, a Vérmezővel szemközt. Ebben a szellemben írta a helytörténe­ti rovatot hétről hétre „Pali bácsi”. Róla közelebbit nem sikerült megtudni, ön­vallomásában is csupán ennyit árul el magáról: „adatoknak egész tárházával rendelkezem, hisz a jó Isten kiválóan hosszú élettel áldott meg s egész életem alatt nyitott szemmel néző szerelmese voltam a mi szép fővárosunknak”. Első feljegyzéseit a városrészek elnevezésé­nek etimológiájával kezdte. Lágymá­nyosról például megtudhatjuk, hogy „ennek a dallamos hangzású névnek bi­zony csak hangzása van, de nyelvi értel­me nincs! Miért lágy és miért mányos? Tudni kell, hogy az 1690. évben Lipót császár és magyar király a török elől me­nekülő délszláv népeket behívta Ma­gyarországba, sőt Budán a mai Tabán­ban, önálló rác magistratus is volt. A bu­dai szerb kolónia élén, mint katonai pa­rancsnok, a rácok hadnagya állott, akit a császári Leutnant (hadnagy) elnevezés­ből torzítottan rácul »Latymann«-nak nevezték. Ennek a Latymannak, a rácok hadnagyának volt birtokában a későbbi Nádor-kert s környéke. Ezt a területet hívták »Latymanyosnak«, vagyis had­nagyi földnek.” A Tabán szó Pali bácsi szerint a szláv eredetű és talpat jelent, nyilvánvalóan arra utalva, hogy a Tabán a Gellért-hegy lábánál terül el, Kelenföldről pedig kide­rül, hogy a török elnevezés „mérő me­ző”-t takar, mivel a török legenda szerint Buda addig marad az oszmánok kezén, amíg ez a mező meg nem telik magyar sereggel, mondhatni Kelenföldön mér­hető le a török uralom. A Budai Hírlap a fővárosi napilapok és az egészen lokális érdekű helyi újsá­gok között kereste a helyét. Ennek bi­zonysága, hogy minden műfajban igye­kezett olvasnivalót adni közönségének, a többi között kiterjedt tudósítói háló­zatra alapozott sportrovata volt. A leg­népszerűbb sportág a harmincas évek­ben a labdarúgás volt, amelynek profi vonalát Budán a III. kerületi TVE és a Budai 11 alkotta, az amatőrök frontját pedig az Óbudai TE, a BEAC, a MAFC és a Kelenföldi FC. 1933 telén azonban az igazi nagy esemény a világcsúcstartó norvég síugró, Sigmund Ruud budapesti látogatása volt, aki az új János-hegyi sáncon első próbálkozásra 37 méteres új sáncrekordot állított fel. És nem érte be ennyivel. „Hazai pályán még soha nem látott sportbravúr volt Kaare Traeffen­­nel, a norvég amatőr trénerrel bemuta­tott párosugrása - lelkendezett a tudósí­tó­­. Egymás kezét fogva robogtak vé­gig az elugrón, majd teljesen egyforma ívben hasítva a levegőt pontosan egy­szerre fogtak talajt 36 méter után.” A Já­­nos-hegy a húszas évek közepén vált a főváros síparadicsomává, ahová hétvé­genként olykor harmincezer látogatót is szállított a fogaskerekű és a zugligeti villamos. Vélhetően hasonló tömeg volt kíváncsi a norvég hírességre is, aki ugyan a davosi sáncon 81,5 métert ug­rott, de a közeljövőre 100 méter feletti ugrásokat jósolt, és 130 méterben jelölte meg az elérhető maximumot, „ahol talán még lábtörés nélkül meg lehet oldani a talajfogást”. Az idő múlásával a politika mindin­kább beszivárgott a Budai Hírlap hasáb­jaira is. Rendszeresen megjelenő mel­lékletet kapott az Ébredő Magyarok Egyesülete, a hangsúlyozott keresztény profil mindinkább „nem zsidó” jelentés­­tartalommal került a mondatokba, fel­tornászva magát a címekbe, hogy végül a címlapon ismétlődjék rendszeresen. Ebből a szempontból szinte csak oldal­vágásnak számított Csilléry András hoz­zászólása a közgyűlésben, amit termé­szetesen a Hírlap hosszan idézett. Csil­léry látszólag az állatkínzás ellen lépett fel a kóservágás betiltását követelve: „Budapesten ugyanis a vágómarhának mintegy 70%-át vágják le zsidó rítus szerint. Ez ellen az elmaradt barbár ál­latkínzás ellen már többen felszólaltak és a közönség, valamint az önkormány­zat szervei körében mind gyakrabban merült fel az a kívánság, hogy a közvá­góhídon a zsidó rítus szerint történő vá­gás alkalmával követett állatkínzó eljá­rást a főváros szüntesse meg.” A főváros tanulmányt készített, hogy megalapozott intézkedést hozhasson. A tanulmány megállapította, hogy a sakterolás előké­szítése során az állat lábait összekötik, ledöntik, gerincére fektetik, és a nyakat erőszakosan visszafeszítik. Ez a durva beavatkozás gyakran tíz percig is eltart. „Az előkészített állatok nyakát a sakter a csigolyáknál haránt átmetszi. Ezen nyakátmetszés után az állatok szemük­ben a legnagyobb rémület kifejezésével igyekeznek kötelékeiktől szabadulni és izomerejük teljes megfeszítésével mint­egy 5-6 percig a legkétségbeesettebb el­lenálló mozdulatokat végzik.” A bizott­ság külön felhívta a figyelmet, hogy „Nagy-Britanniában és Lengyelország­ban csak a zsidó lakosság számarányá­nak megfelelő számú állatnak rituális módon való levágását engedik meg.” A Közvágóhíd Pesten volt, s ez felve­ti a kérdést, hogy ez az alig burkolt zsi­dózás mennyiben tartozott egy budai lo­kálpatrióta lap profiljába. Nos, Csilléry már a lapalapításkor leírta: „Budán erő­sebben él a keresztény hit, tisztábban ra­gyog minden nemzeti ideál. Ezeket a szempontokat Pesten mindenkinek mél­tányolnia kell és terveink valóra váltásá­hoz segítséget kell hogy adjanak.” Z. Sz. _________Városrészek, Lokálpatrióták, Lapok__________ Miért lágy és miért mányos ? Budai Hírlap 1932-1938

Next