Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. november

2001-11-10

*­ V 34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. NOVEMBER 10., SZOMBAT Kisvárosi kávéházavató Baranyi Ferenc nem lett bonviván - Bubik István költőt pártfogol Gondoljuk meg: egyszer csak jön egy meghívó, hogy térjünk vissza ifjúságunk egy igen lényeges helyszínére, arra a szórakozóhelyre, amelyről azt hittük, már nincs is, és nem lesz soha többé. Er­ről a helyről mi ezer történetet tudunk, álmunkból fölébresztve képesek len­nénk leskiccelni a hajdani söntés alap­rajzát bútorostul, de akár a nagytermét is. Mi több, az intézményben már a nagyszülők is hálóztak, következésképp a Vigadó nekik szintúgy az ifjúságuk. Úgyhogy a monori Vigadót érzelmi szempontból több generáció joggal te­kinti a kisváros legfontosabb középüle­tének. Meg is állt bennem az ütő egy pilla­natra, mennyire ráhibázott Juhosné Ölvedi Krisztina - aki férjével, Juhos Já­nossal a tetszhalálból visszapofozgatta a patinás, legendás múltú műintézetet a való életbe­­, amikor igen komolyan azt mondta: szerinte az épület is örül a feltá­madásnak. Mármost egy ilyen feltámadásnak megint csak ezer igen fontos részlete van. Hogy akik közreműködtek benne éjt nappallá téve­­ nevüket egyébként a bejárati ajtó mellett táblácska örökíti meg honnan hozatták a márványbur­kolatot, mennyit töprengett a díszmű­­kovács, mire kitalálta, hogyan takarja el a homlokzati szellőzőnyílást, mibe ke­rült a mennyezet gipszrozettája, kik fa­ragták remekbe a határon túlról hozatott bútorzatot, az ajtókazettákat. Ez mind igen fontos. A lényeg ellenben alighanem mégis­csak az, hogy mit érzett a piacnapon szatyrokkal arra járó asszony, aki be­ment a felújítást megnézni, hiszen na­gyon is köze van hozzá: tizenhárom évig itt pincérkedett. És hogy a vonatról ha­zafelé igyekvők jó páran megálltak itt, dicsérni, beleszólni, nosztalgiázni. A Juhos házaspár vállalkozása abszo­lút közügynek látszott. Noha a Vigadó korábbi életéhez képest teljes arculatvál­­tozást is végrehajtott, művészkávéházzá és művészeti galériává alakította a tíz éve pusztuló helyet. Közügy lett az avató ünnepség is. Ekkora publikumot a Vigadó csak hajdanvolt fénykorában fogadott. Pedig a megnyitás napja a Monoron és Monorierdőn élő vagy onnan elszárma­zott művészeké volt. S noha a kisváros közönsége pontosan tudja, kik ők, a megnyitón lenyűgöző volt tapasztalni, milyen sokan vannak. Elismert, neves alkotók, közöttük nemzetközi hírű nem egy, és nem is kettő. Méltánytalanság lenne, ha csak néhányukat emlegetnénk itt, mindegyiküket viszont nem tudjuk felsorolni: a meghívókártya is dupla ol­dalt szánt erre. A Balázs Béla-díjas fo­tográfustól a Párizsban élő Cziffra György-tanítványig hosszú a sor, akiket e kisváros­­ kizárólagosan­­ úgy is szá­mon tarthat, mint „a Julika az Alkot­mány utcából”, vagy „a Karcsi nagyob­bik fia”. Baranyi Ferenc költőt azonban, az est díszvendégét fölemlegethetjük, mint ahogyan ő is tette ezt a találkozón - nagy közönségderű közepette - a hajdanvolt időkkel. Amikor is a nagyérdemű, e falak között, mégsem tapasztalhatta meg, milyen lehetne ő bonvivánként - noha voltak ilyen ambíciói. Meglehet, a Vigadó kollektív emlékezete ezzel sokat veszített. Hogy mit nyert, azt viszont nem kell magyarázni. Bubik István színművész sikerét ugyan halványan sem árnyalta, hogy monori, mert nem az. Ellenben pártfo­­goltja a szomszédos Vasadon élő moz­gássérült versíró, Galambos Pál, akinek a verseskötete megjelenésekor Bubik István nem restellt a vasadi klubkönyv­tárba utazni, hogy az általa előadott ver­sekkel is emelje az ünnep fényét­­ és a költő életét azóta is figyelemmel kíséri. Olyannyira, hogy nemrég számítógép­pel lepte meg. Csak úgy, ahogy az em­ber a barátjának szerez örömöt, ha tehe­ti. Most meg, hogy megérezhette a Viga­dóban összesereglettek összetartozását, a honoráriumát gavallérosan egy üveg kék oportóban jelölte meg. Nem azért, hogy Bubik Istvánt vagy bárkit, aki a Vigadóért hasonlóképpen cselekedett - mert a hasonlókat is sorol­hatnánk - érdeme fölött dicsérjünk, de meg kell jegyezni: ez volt a jellemző. Holott újabban végképp nem ehhez va­gyunk szokva. Máskülönben a hivatalos megnyitó másnapján kellett tartani még egyet, az első alkalomra be nem fért, nagyobb kö­zönségnek. Hogy ez jó ómen-e az ezentúl folya­matosan megújuló kiállításokat felvonul­tató, rendszeres vásárlást biztosító baráti, művészeti eszmecseréknek is helyet adó galériának vagy az elegáns, kellemes hangulatú kávéháznak - meglátjuk. Kis­városban minden lehetséges. Még tán az is, hogy az együttlétek és a szép iránti igény felülemelkedik, és megtartja a kis­városnak az ő legendás Vigadóját. Koblencz Zsuzsa Ez a hely művészeti galéria is egyben FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT Demokráciát tanuló diákok Nemrégiben vehették birtokba új irodá­jukat a csepeli diákönkormányzat tag­jai. A három éve szerveződött ifjúsági testület nem tekinti játéknak a demok­ráciát, folyamatosan működik. Három éve működik a csepeli diák­önkormányzat - tájékoztatott a velük napi kapcsolatot tartó Polyákné Hajas Ilona, az önkormányzat ifjúsági albi­zottságának vezetője. A diáktestület­nek az általános iskolák felső tagozato­sai és a középiskolások lehetnek tagjai: az iskolák küldöttei (száz diák után egy-egy) választják meg a diákpolgár­mestert. Minden kerületi iskola egy­­egy képviselőt választ, közülük kerül­nek ki az alpolgármesterek. A következő tisztújítás tavasszal lesz, a választási előkészületek január­ban kezdődnek. Figyelemre méltó ön­­korlátozásra képesek a gyerekek - me­sélte Polyákné Hajas Ilona -, megálla­podtak ugyanis, hogy nem hagyják el­fajulni a kampányt: szigorúan csak azonos feltételek között „ajánlhatja magát” egy-egy jelölt. Nem használ­hatják ki a szülők segítségét sem: csak ugyanott nyomtatott, azonos méretű, betűtípusú plakátot tehetnek ki, a jelöl­tekről csak azonos méretű bemutatko­zó kisinterjú jelenhet meg a helyi tele­vízióban. A diákönkormányzat egy hónapja vehette át a csepeli Általános Művelő­dési Központ épületében a másfél mil­lió forintos költséggel létesített irodá­ját, többek között számítógéppel, hifiberendezéssel. A telefon beszerelé­sével hamarosan teljessé válik az inf­rastruktúra, internethozzáféréssel. Az iroda lehetővé teszi, hogy a diákönkor­mányzat érdekvédelmi, érdek-képvise­leti feladatokat is teljesítsen, állandó fogadóórával. Mindenképpen sokat ígérő lehetőség a diákönkormányzat - fejtegette Polyákné Hajas Ilona -, hiszen segítsé­gével a gyerekek már tízéves koruktól belekóstolhatnak egy sajátos közéleti tevékenységbe, demokráciát tanulnak, 18 éves korukra egyfajta választói ma­gatartást, öntudatot sajátíthatnak el. Cs. K. É. » i

Next