Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. április

2002-04-15

24 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. ÁPRILIS 15., HÉTFŐ Az Ór-Lak­­ és a vezetője Egy volt állami gondozott ghánai-magyar fiatalember átmeneti gyermekotthona Ragyogó barna szemű, örökké bizakodó tekintetű fiatalember Eb­our Szilveszter, akinek nemcsak a vezetékneve cseng idegenül: mint levethetetlen gúnyát vise­li apai örökségét, sötétebb bőrét, és ne­héz indulását az életben. Mégis „meg­mutatja a világnak”, és létrehozza az or­szág talán egyetlen, pár hetes csecsemő­től az iskoláskorig fogadó gyermekintéz­ményét, az Or-Lak Otthont a krízishely­zetbe került családoknak. Néhány év alatt majd 400 kisgyermeket kímél meg így attól az állami gondozástól, amelyet maga is belülről ismer. Em­ourt képzelt apasági néven Nagy Szilveszter Istvánnak anyakönyvezték. A kisfiú édesapja pedig nem volt akárki. Egy ghánai törzsfőnök elsőszülött fia­ként 1962-ben a külföldiek közül az el­sők között érkezett Magyarországra, hogy az orvosi egyetemen tanuljon, és ma már elismert nőgyógyász Németor­szágban. De saját gyermeke csupán né­hány évvel ezelőtt ismerhette meg. Pe­dig a fiú sokat és sokáig kereste. Nyolcadikos volt Szilveszter, amikor bemerészkedett az orvosira, hogy meg­próbálja megtalálni a gyökereit. Így ju­tott el különös és eseménydús életének kezdetéig, annak a göndör hajú „néger babának” az első hónapjaiig, akit a cse­csemőotthoni gondozónők valamikor nagyon imádtak. Furcsa módon életében talán utoljára éppen csecsemőként érez­hette valamelyes előnyét a másságának. A most harmincas éveiben járó fiatal­ember nem győzi hangsúlyozni, nem ha­ragszik „szeleburdi” édesanyjára, aki három hónapos színes bőrű gyermekét állami gondozásba adta, utóbb soha nem látogatta, de azt sem engedte, hogy örökbe fogadják. Megérti, hogy 1967- ben a lányok nem nagyon dicsekedhet­tek azzal, ha érzelmi szálakat szövöget­tek egy-egy afrikai egyetemistával, akik a közvélekedés szerint veszélyeztették a magyar lányokat. Ha aztán megesett a „baj”, akkor egyetlen út maradt: a gyer­mek nevelőotthonba adása. A tudatlanságból eredő előítéletesség a mai napig nem sokat változott - jegyzi meg sajnálkozva Szilveszter. Tapaszta­latból beszél: az utóbbi időben az autó­buszon sokszor volt kellemetlen meg­jegyzések célpontja, ezért most újra au­tóval jár római-parti munkahelyére. Legnagyobb gondja, hogy alig hétéves kislányának - aki külsejében inkább apai vonásokat örökölt -, hogyan ma­gyarázza ezt meg. Szilveszter eddigi élete legnagyobb részét hat fővárosi, illetve vidéki csecse­mő-nevelőotthonban töltötte, és szeren­csésnek tartja magát, mert mindig „ösz­­szefutott jó emberekkel”, voltak mento­rai, támogatói, így sok sorstársával el­lentétben megbirkózott a középiskolá­val, és finomműszerészként, 25 ezer fo­rintnyi indulási segéllyel a zsebében ki­lépett az életbe. A XIII. kerületben ki­utaltak neki egy önkormányzati lakást, itt egy összecsukható kempingágyon ér­te meg a nagykorúságot. A katonaság elől egészen Tengizig szaladt, és hirtelen mindene meglett, amire vágyott, de belülről mindig érezte, hogy valamit még tennie kell — utal arra a múltjából fakadó belső nyughatatlan­­ságra, amely 1997-ben az első magyar­­országi Óv­lak Otthon megalakításához vezette a főváros XVII. kerületében. Harcba indult azokért a családokért, amelyek akár saját hibájukból vagy ön­hibájukon kívül átmenetileg krízishely­zetbe kerültek. Nem titkolt szándéka az volt, hogy megkímélje a 0-6 éveseket az állami gondozástól. A maholnap Sop­ronban diplomát szerző Szilveszter, fel­­tételezése szerint „idegensége” miatt -és megfelelő felsőbb iskolai végzettség híján - hamarosan támadások kereszttü­zében találta magát, így az otthon ta­valyelőtt már a III. kerületben, az ottani önkormányzattól kapott épületben mű­ködött tovább. Az Or-Lak Otthon híd a bajba jutott családok és a nevelőotthon között. A gyermek gondozásának terhét átmeneti­leg átvállalja a szülőktől, de úgy, hogy közben nem vész el sem a szülői jog, sem az anyagi támogatás és a segély, így a család a problémája megoldására összpontosíthat. Az a három-hat hónap, amíg a szülők az Or-Lakra támaszkod­hatnak, talán elegendő arra, hogy hely­zetük rendeződjön, és gyerekeik újból visszakerülhessenek a családba. Né­hány év alatt mintegy 300-400 gyermek kerülhette el az Ov-Lak jóvoltából a ne­velőotthont - büszkélkedik Szilveszter. Az Ov-Lak Otthon, amely a szülők számára nyitott, egy időben 32 gyerme­ket tud befogadni; legkisebb lakója alig háromhetes és egyenesen a kórházból érkezett. Az utcáról azonban ide nem lehet gyereket behozni. A rászorultsá­got, a tényleges válsághelyzetet az ön­­kormányzatok családsegítő és gyermek­­jóléti szolgálatainak, a karitatív szerve­zetek szakembereinek kell megállapíta­niuk. A krízishelyzetből ide kerülő gyere­kek 80 százaléka beteg, leromlott egész­ségi állapotú. Nem ismernek mást csak a kenyeret, nem eszik a főtt ételt, a főzelé­ket, a húst, és gyakran piszkosak is. Sok­szor még a kötelező oltásaikat sem kap­ták meg. A húsz alkalmazottal, szakem­berrel, saját házi gyermekorvossal, pszi­chológussal, gyógytornásszal működő otthon szolgáltatásai iránt óriási az igény, állandóan telt ház van náluk. A szakmailag elismert intézmény kapcso­latot tart valamennyi fővárosi kerülettel, hivatalos ellátási szerződést kötött a II., a III., a IV, a VIII. kerület önkormány­zatával, és tárgyalásokat folytat a VI., a XIII., a XVIII. kerületben — sorolja Szil­veszter évek munkájának eredményeit, és reménykedik, hogy az Or-Lak Ott­hon egyszer majd országos hálózattá alakul. Varga Ibolya Eb­our Szilveszter védenceivel FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT Családunk kincsei fotópályázat A születési sérült gyerekek rehabilitá­ciójával foglalkozó Gézengúz Alapít­vány április 27-én rendezi meg az egész­séges és sérült gyerekek közös Tavasz­köszöntő ünnepét. A rendezvényhez kapcsolódóan az alapítvány országos fo­tópályázatot hirdet Családunk kincsei címmel. A pályázatra elsősorban olyan fényképeket várnak, amelyen a sérült gyermekek a családdal vagy társaikkal együtt láthatók. A gyerekek életének, örömteli pillanatainak bemutatásával a Gézengúz Alapítvány célja tovább segí­teni társadalmi befogadásukat. A leg­jobb fotókból az Ifjúsági és Sportmi­nisztérium támogatásával naptár készül. A naptárba kerülő képek beküldői meg­lepetés ajándékot kapnak. A képeket az alábbi címre várják: Gé­zengúz Alapítvány 1039, Medgyessy Ferenc utca 3. Beküldési határidő április 27. A pályázatra amatőr és profi fotósok munkáját várják. A fényképek hátulján tüntessék fel a beküldő nevét, címét, te­lefonszámát. Az alapítvány a képeket nem tudja visszaküldeni, kéri, hogy azo­kat később felhasználhassa. Cs. K. É. ___.Cikkünk Nyomán___ Vérmezei kőkoporsó Az április 5-i Budapest mellékletben je­lent meg dr. Del Medico Imre olvasói le­vele Vérmező, a Generális kaszáló cím­mel. Én nagyon tisztelem a szerzőt, de té­vedni emberi dolog, ami természetesen vele is megeshet. Ez ebben a cikkében meg is történt. Azt írta: „Az írást illusztráló térképen tévesen jelölik meg a Martinovics-em­­lékmű helyét. A Krisztina körút és az Attila út sarkán most nincs emlékmű.” Ezt meg kell cáfolnom, hiszen ott egy kis köralakú parkrész közepén áll a kő­koporsó a következő felirattal: „Itt fejezték le 1795. május 20-án Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Sigrai Jakabot, 1795. június 3-án Őz Pált, és Szolartsik Sándort, az első magyar köztársasági mozgalom vezetőit.” Bárhogyan is csűrjük, csavarjuk, ez emlékmű. Javaslom, látogassák meg e kegyhelyet. Üdvözlettel: Pasker Iván Budapest reménytelen szerelmese volt David Zelig Bornstein gyökereit keresni jött, mert úgy érezte, hogy nem tartozik sehova Volt egy száma, a Budapest című: „Celine büszke lenne, Artaud vitára kel­ne, mi történt erre? Mi a baj? Nincs, ki megfelelne, a szoba másik végében a ba­rátom Beethoven-dallamot játszik, csak a vázát pötyögi, hogy nyugtassa a tépá­zott idegeket, az én tépázott idegeimet, és hirtelen ott a sörhasú füstkarika és a savanykás kifejezés a különös, súlyos keleti égen. Gondolataim máris mérföl­dekre vannak, ágyban egy drága, régi baráttal, egy sírban vagyunk, üres szo­bákkal könnyed feloldás, könnyelmű délutánok, tudod, hol kezdjük? Lassú, dicső halál, nem nálad kez­dem. Tudod, hol? Itt, Budapesten.” Amikor énekelte, még élt David Zelig Bornstein. Az Andersen nevű zenekar­ban énekelt és gitározott. Szolilovagok­­tól, a-mollt lefogni képtelen, egysejtű poptornászoktól sújtott korunkban talán nehéz elhinni, de az Andersen valóban korszakalkotó zenekar volt. Manapság különböző médiumok ve­zető szenzációként harangozzák be, hogy feltupírozott, kretén sztárocskáik­­ról tudósítást közölt az MTV, és most nem a közszolgálati bajszosokról beszé­lünk: a New York-i székhelyű, a globális popkultúrában mérhetetlen befolyással bíró zeneadóról van szó. Jóval kevesebben tudják, hogy a mi többszörösen elfigurázott országocs­­kánk történetében az Andersen zenekar klipjeit sugározta először a fentebb em­lített médium, ráadásul legnézettebb, „120 minutes” című műsorában. Történt mindez 1991-ben, és nyoma sem volt a harmonikás esetében használt pikírt hangnemnek. David Bornstein zsidó apa és magyar anya fiaként látta meg a napvilágot Los Angelesben. Bonuszként hiperérzé­­kenységgel verte meg a teremtő, és az apa által jó szándékkal kigondolt archai­kus nevelési módszerek egy pöttyöt a visszájukra sültek el. Az eredmény a he­roinnal töltött fecskendő, majd a londoni elvonókúra lett. Budapestre már tisztított állapotban érkezett. Gyökereit keresni indult, mert úgy érezte, nem tartozik sehova. És mit csinál a sehonnai, bitang ember, ha cél­talanul lődörög egy barátságtalan nagy­városban? Hát zenekart alapít. Ez lett az Andersen. Eddig bírtam kelteni az objektív zsur­naliszta látszatát, ha bírtam. Dávidét iszonyúan szerettem. Végte­lenül tiszta ember volt, annyira, hogy az ember szinte szégyellte magát a társasá­gában. Ha végiggondoltam kisstílű sim­­lijeimet, hát azt egy Daviddel történt ta­lálkozás után tettem. Nem látszott rajta, hogy ott valahol belül, nagyon mélyen iszonyúan forr va­lami. A gyönyörű dalokból, melyeket persze soha nem játszott le egyetlen száj­ba vert rádió sem, talán meg lehetett vol­na sejteni a készülődő iszonyatot, de hát akkoriban mindenkinek rossz kedve volt. Kinek divatból, kinek tényleg. David még Budapesten érezte magát a legjobban. „Itt legalább tudom, hogy érdekelek valakit” - mondta egyszer, és mondatának súlyát akkori mókus agyammal fel sem fogtam igazán. A törékeny egyensúlyt hat évig tudta még fenntartani, ki tudja milyen erőfe­szítések árán. Le kell szögezni, még egyszer, gyor­san: David Zelig Bornstein zseni volt. Nem is lett volna nehéz felismerni. A veszteségben elévülhetetlen érdemeket szerzett az egysejtű tátikák pattanásairól cikkező média, a totálisan züllött, végte­lenül cinikus honi kiadói rendszer. Mindent persze nem lehet ezekre a körülményekre fogni. Dávidot otthagyta a csata, és ezzel egy időben, különböző okokból (létbi­zonytalanság, perspektíva hiány, sötö­­be) feloszlott az Andersen zenekar. Ez soknak bizonyult. „Nem tudom, ki vagy, és miért kelle­ne, hogy érdekeljelek”. Ezt az üzenete hagyta utolsó napjaiban a rögzítőjén, a kagylót ekkor már nem vette fel. Öt éve ennek. Felelm­e Daridalandben! Valamit na­gyon elrontottunk mi is. Emlékszem egy közös hollandiai tur­néra, mikor az ámokfutásba átcsapó du­hajkodás egy rettenetes másnapján David roppant szelíden, de nagyon ha­tározottan azt mondta, hogy ne csinál­juk ezt, mert tönkremegyünk, és az sen­kinek nem lesz jó, nekünk meg főleg nem. Mi persze röhögtünk, és eszünk ágá­ban sem volt megfogadni a tanácsát. Akkor még nem. Mi túléltük. Ő nem. Őz Zsolt David (jobbra), a frontember forrás: a család albuma

Next