Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. április
2002-04-15
24 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. ÁPRILIS 15., HÉTFŐ Az Ór-Lak és a vezetője Egy volt állami gondozott ghánai-magyar fiatalember átmeneti gyermekotthona Ragyogó barna szemű, örökké bizakodó tekintetű fiatalember Ebour Szilveszter, akinek nemcsak a vezetékneve cseng idegenül: mint levethetetlen gúnyát viseli apai örökségét, sötétebb bőrét, és nehéz indulását az életben. Mégis „megmutatja a világnak”, és létrehozza az ország talán egyetlen, pár hetes csecsemőtől az iskoláskorig fogadó gyermekintézményét, az Or-Lak Otthont a krízishelyzetbe került családoknak. Néhány év alatt majd 400 kisgyermeket kímél meg így attól az állami gondozástól, amelyet maga is belülről ismer. Emourt képzelt apasági néven Nagy Szilveszter Istvánnak anyakönyvezték. A kisfiú édesapja pedig nem volt akárki. Egy ghánai törzsfőnök elsőszülött fiaként 1962-ben a külföldiek közül az elsők között érkezett Magyarországra, hogy az orvosi egyetemen tanuljon, és ma már elismert nőgyógyász Németországban. De saját gyermeke csupán néhány évvel ezelőtt ismerhette meg. Pedig a fiú sokat és sokáig kereste. Nyolcadikos volt Szilveszter, amikor bemerészkedett az orvosira, hogy megpróbálja megtalálni a gyökereit. Így jutott el különös és eseménydús életének kezdetéig, annak a göndör hajú „néger babának” az első hónapjaiig, akit a csecsemőotthoni gondozónők valamikor nagyon imádtak. Furcsa módon életében talán utoljára éppen csecsemőként érezhette valamelyes előnyét a másságának. A most harmincas éveiben járó fiatalember nem győzi hangsúlyozni, nem haragszik „szeleburdi” édesanyjára, aki három hónapos színes bőrű gyermekét állami gondozásba adta, utóbb soha nem látogatta, de azt sem engedte, hogy örökbe fogadják. Megérti, hogy 1967- ben a lányok nem nagyon dicsekedhettek azzal, ha érzelmi szálakat szövögettek egy-egy afrikai egyetemistával, akik a közvélekedés szerint veszélyeztették a magyar lányokat. Ha aztán megesett a „baj”, akkor egyetlen út maradt: a gyermek nevelőotthonba adása. A tudatlanságból eredő előítéletesség a mai napig nem sokat változott - jegyzi meg sajnálkozva Szilveszter. Tapasztalatból beszél: az utóbbi időben az autóbuszon sokszor volt kellemetlen megjegyzések célpontja, ezért most újra autóval jár római-parti munkahelyére. Legnagyobb gondja, hogy alig hétéves kislányának - aki külsejében inkább apai vonásokat örökölt -, hogyan magyarázza ezt meg. Szilveszter eddigi élete legnagyobb részét hat fővárosi, illetve vidéki csecsemő-nevelőotthonban töltötte, és szerencsésnek tartja magát, mert mindig „öszszefutott jó emberekkel”, voltak mentorai, támogatói, így sok sorstársával ellentétben megbirkózott a középiskolával, és finomműszerészként, 25 ezer forintnyi indulási segéllyel a zsebében kilépett az életbe. A XIII. kerületben kiutaltak neki egy önkormányzati lakást, itt egy összecsukható kempingágyon érte meg a nagykorúságot. A katonaság elől egészen Tengizig szaladt, és hirtelen mindene meglett, amire vágyott, de belülről mindig érezte, hogy valamit még tennie kell — utal arra a múltjából fakadó belső nyughatatlanságra, amely 1997-ben az első magyarországi Óvlak Otthon megalakításához vezette a főváros XVII. kerületében. Harcba indult azokért a családokért, amelyek akár saját hibájukból vagy önhibájukon kívül átmenetileg krízishelyzetbe kerültek. Nem titkolt szándéka az volt, hogy megkímélje a 0-6 éveseket az állami gondozástól. A maholnap Sopronban diplomát szerző Szilveszter, feltételezése szerint „idegensége” miatt -és megfelelő felsőbb iskolai végzettség híján - hamarosan támadások kereszttüzében találta magát, így az otthon tavalyelőtt már a III. kerületben, az ottani önkormányzattól kapott épületben működött tovább. Az Or-Lak Otthon híd a bajba jutott családok és a nevelőotthon között. A gyermek gondozásának terhét átmenetileg átvállalja a szülőktől, de úgy, hogy közben nem vész el sem a szülői jog, sem az anyagi támogatás és a segély, így a család a problémája megoldására összpontosíthat. Az a három-hat hónap, amíg a szülők az Or-Lakra támaszkodhatnak, talán elegendő arra, hogy helyzetük rendeződjön, és gyerekeik újból visszakerülhessenek a családba. Néhány év alatt mintegy 300-400 gyermek kerülhette el az Ov-Lak jóvoltából a nevelőotthont - büszkélkedik Szilveszter. Az Ov-Lak Otthon, amely a szülők számára nyitott, egy időben 32 gyermeket tud befogadni; legkisebb lakója alig háromhetes és egyenesen a kórházból érkezett. Az utcáról azonban ide nem lehet gyereket behozni. A rászorultságot, a tényleges válsághelyzetet az önkormányzatok családsegítő és gyermekjóléti szolgálatainak, a karitatív szervezetek szakembereinek kell megállapítaniuk. A krízishelyzetből ide kerülő gyerekek 80 százaléka beteg, leromlott egészségi állapotú. Nem ismernek mást csak a kenyeret, nem eszik a főtt ételt, a főzeléket, a húst, és gyakran piszkosak is. Sokszor még a kötelező oltásaikat sem kapták meg. A húsz alkalmazottal, szakemberrel, saját házi gyermekorvossal, pszichológussal, gyógytornásszal működő otthon szolgáltatásai iránt óriási az igény, állandóan telt ház van náluk. A szakmailag elismert intézmény kapcsolatot tart valamennyi fővárosi kerülettel, hivatalos ellátási szerződést kötött a II., a III., a IV, a VIII. kerület önkormányzatával, és tárgyalásokat folytat a VI., a XIII., a XVIII. kerületben — sorolja Szilveszter évek munkájának eredményeit, és reménykedik, hogy az Or-Lak Otthon egyszer majd országos hálózattá alakul. Varga Ibolya Ebour Szilveszter védenceivel FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT Családunk kincsei fotópályázat A születési sérült gyerekek rehabilitációjával foglalkozó Gézengúz Alapítvány április 27-én rendezi meg az egészséges és sérült gyerekek közös Tavaszköszöntő ünnepét. A rendezvényhez kapcsolódóan az alapítvány országos fotópályázatot hirdet Családunk kincsei címmel. A pályázatra elsősorban olyan fényképeket várnak, amelyen a sérült gyermekek a családdal vagy társaikkal együtt láthatók. A gyerekek életének, örömteli pillanatainak bemutatásával a Gézengúz Alapítvány célja tovább segíteni társadalmi befogadásukat. A legjobb fotókból az Ifjúsági és Sportminisztérium támogatásával naptár készül. A naptárba kerülő képek beküldői meglepetés ajándékot kapnak. A képeket az alábbi címre várják: Gézengúz Alapítvány 1039, Medgyessy Ferenc utca 3. Beküldési határidő április 27. A pályázatra amatőr és profi fotósok munkáját várják. A fényképek hátulján tüntessék fel a beküldő nevét, címét, telefonszámát. Az alapítvány a képeket nem tudja visszaküldeni, kéri, hogy azokat később felhasználhassa. Cs. K. É. ___.Cikkünk Nyomán___ Vérmezei kőkoporsó Az április 5-i Budapest mellékletben jelent meg dr. Del Medico Imre olvasói levele Vérmező, a Generális kaszáló címmel. Én nagyon tisztelem a szerzőt, de tévedni emberi dolog, ami természetesen vele is megeshet. Ez ebben a cikkében meg is történt. Azt írta: „Az írást illusztráló térképen tévesen jelölik meg a Martinovics-emlékmű helyét. A Krisztina körút és az Attila út sarkán most nincs emlékmű.” Ezt meg kell cáfolnom, hiszen ott egy kis köralakú parkrész közepén áll a kőkoporsó a következő felirattal: „Itt fejezték le 1795. május 20-án Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Sigrai Jakabot, 1795. június 3-án Őz Pált, és Szolartsik Sándort, az első magyar köztársasági mozgalom vezetőit.” Bárhogyan is csűrjük, csavarjuk, ez emlékmű. Javaslom, látogassák meg e kegyhelyet. Üdvözlettel: Pasker Iván Budapest reménytelen szerelmese volt David Zelig Bornstein gyökereit keresni jött, mert úgy érezte, hogy nem tartozik sehova Volt egy száma, a Budapest című: „Celine büszke lenne, Artaud vitára kelne, mi történt erre? Mi a baj? Nincs, ki megfelelne, a szoba másik végében a barátom Beethoven-dallamot játszik, csak a vázát pötyögi, hogy nyugtassa a tépázott idegeket, az én tépázott idegeimet, és hirtelen ott a sörhasú füstkarika és a savanykás kifejezés a különös, súlyos keleti égen. Gondolataim máris mérföldekre vannak, ágyban egy drága, régi baráttal, egy sírban vagyunk, üres szobákkal könnyed feloldás, könnyelmű délutánok, tudod, hol kezdjük? Lassú, dicső halál, nem nálad kezdem. Tudod, hol? Itt, Budapesten.” Amikor énekelte, még élt David Zelig Bornstein. Az Andersen nevű zenekarban énekelt és gitározott. Szolilovagoktól, a-mollt lefogni képtelen, egysejtű poptornászoktól sújtott korunkban talán nehéz elhinni, de az Andersen valóban korszakalkotó zenekar volt. Manapság különböző médiumok vezető szenzációként harangozzák be, hogy feltupírozott, kretén sztárocskáikról tudósítást közölt az MTV, és most nem a közszolgálati bajszosokról beszélünk: a New York-i székhelyű, a globális popkultúrában mérhetetlen befolyással bíró zeneadóról van szó. Jóval kevesebben tudják, hogy a mi többszörösen elfigurázott országocskánk történetében az Andersen zenekar klipjeit sugározta először a fentebb említett médium, ráadásul legnézettebb, „120 minutes” című műsorában. Történt mindez 1991-ben, és nyoma sem volt a harmonikás esetében használt pikírt hangnemnek. David Bornstein zsidó apa és magyar anya fiaként látta meg a napvilágot Los Angelesben. Bonuszként hiperérzékenységgel verte meg a teremtő, és az apa által jó szándékkal kigondolt archaikus nevelési módszerek egy pöttyöt a visszájukra sültek el. Az eredmény a heroinnal töltött fecskendő, majd a londoni elvonókúra lett. Budapestre már tisztított állapotban érkezett. Gyökereit keresni indult, mert úgy érezte, nem tartozik sehova. És mit csinál a sehonnai, bitang ember, ha céltalanul lődörög egy barátságtalan nagyvárosban? Hát zenekart alapít. Ez lett az Andersen. Eddig bírtam kelteni az objektív zsurnaliszta látszatát, ha bírtam. Dávidét iszonyúan szerettem. Végtelenül tiszta ember volt, annyira, hogy az ember szinte szégyellte magát a társaságában. Ha végiggondoltam kisstílű simlijeimet, hát azt egy Daviddel történt találkozás után tettem. Nem látszott rajta, hogy ott valahol belül, nagyon mélyen iszonyúan forr valami. A gyönyörű dalokból, melyeket persze soha nem játszott le egyetlen szájba vert rádió sem, talán meg lehetett volna sejteni a készülődő iszonyatot, de hát akkoriban mindenkinek rossz kedve volt. Kinek divatból, kinek tényleg. David még Budapesten érezte magát a legjobban. „Itt legalább tudom, hogy érdekelek valakit” - mondta egyszer, és mondatának súlyát akkori mókus agyammal fel sem fogtam igazán. A törékeny egyensúlyt hat évig tudta még fenntartani, ki tudja milyen erőfeszítések árán. Le kell szögezni, még egyszer, gyorsan: David Zelig Bornstein zseni volt. Nem is lett volna nehéz felismerni. A veszteségben elévülhetetlen érdemeket szerzett az egysejtű tátikák pattanásairól cikkező média, a totálisan züllött, végtelenül cinikus honi kiadói rendszer. Mindent persze nem lehet ezekre a körülményekre fogni. Dávidot otthagyta a csata, és ezzel egy időben, különböző okokból (létbizonytalanság, perspektíva hiány, sötöbe) feloszlott az Andersen zenekar. Ez soknak bizonyult. „Nem tudom, ki vagy, és miért kellene, hogy érdekeljelek”. Ezt az üzenete hagyta utolsó napjaiban a rögzítőjén, a kagylót ekkor már nem vette fel. Öt éve ennek. Felelme Daridalandben! Valamit nagyon elrontottunk mi is. Emlékszem egy közös hollandiai turnéra, mikor az ámokfutásba átcsapó duhajkodás egy rettenetes másnapján David roppant szelíden, de nagyon határozottan azt mondta, hogy ne csináljuk ezt, mert tönkremegyünk, és az senkinek nem lesz jó, nekünk meg főleg nem. Mi persze röhögtünk, és eszünk ágában sem volt megfogadni a tanácsát. Akkor még nem. Mi túléltük. Ő nem. Őz Zsolt David (jobbra), a frontember forrás: a család albuma