Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. május

2002-05-11

38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. MÁJUS 11., SZOMBAT A kisplasztikák és portrészobrok művésze Teles Ede legátütőbb sikerét egy pályatársa nagyvonalúságának köszönhette Százharminc éve, 1872. május 12-én született Teles Ede, a XX. század első évtizedeinek egyik jelentős, ám ellent­mondásos megítélésű magyar szobrász­­művésze. Azok közé tartozik, akiknek tevékenységével a hazai szobrászat egyes ágai — Teles esetében elsősorban az éremművészet emelendő ki - nem­zetközi rangúvá váltak a korszakban. A tehetségéhez legjobban illő műfajok, a kisplasztika, a portré és az érem mellett élete végéig kitartott, s mindegyik terü­leten alkotott egy-két maradandó mű­vet. Akadémikus iskolázottságú művész volt, tanulmányait a budapesti Iparrajz­­iskolában, majd egy fővárosi szabadkő­műves páholy anyagi támogatásával Bécsben, Hellmer, illetve Zumbusch irányításával végezte. Bár bemutatko­zása a bibliai figura, Góliát aktszobrá­hoz kötődött, pályája kezdetén legna­gyobb sikereit életképekkel aratta. A zsánerpiűfaj egész életében közel állt hozzá. Egyik legnépszerűbb műve egy mesefigura, Hüvelyk Matyi alakja lett, amely kútszoborként köztérre is került 1934-ben, a Városmajorba. (Két évti­zeddel később a Vidám Parkba száműzték, majd 1981-ben, ér­demei elismerése mellett visszahelyezték Budára). Jellegzetes nagyvárosi figu­rákat felidéző, valamint paraszti témájú terrakottái és kisbronzai, például a Kis szégyenlős vagy a Bo­hém fő erénye - Lyka Kár­oly szerint - a mértékkel alkalmazott részletező kedv. A szalonplasztika mellett Teles éremművészként is ki­váló volt, elsősorban arcké­pes érmei révén. E műfajban pedagógiai munkássága is kiemelendő: valóságos iskola jött létre körülötte, ahol számos későbbi neves éremszobrá­szunk ismerte meg a hivatalos képzés­ben nem szereplő modern francia és né­met éremművészetet. Harmadik fő mű­faja, a portrék közül tanulmányfejei a legjelentősebbek: egy máig méltán hí­res női képmása 1908-ban egyszerre két jelentős díjat is elnyert a Műcsarnok­ban. Neves személyiségeket megörökí­tő munkái közül megemlíthető például Trefort Ágoston, Thaly Kálmán és Kohn Sámuel főrabbi arcképe, vagy a Nemze­ti Színháznak készített Prielle Kornélia­­szobor. Legjobb mellszobrain a részletező naturalizmust felváltja a stilizálás, pél­dául Barabás Miklós portréján, amely 1905-ben a nagy festőművész síremlé­kére került, s melyet már a kortárs Lyka Károly is a legjobb temetői szobrok kö­zé sorolt. Teles funerális művei közül kiemelkedik a Horti Pál iparművész sír­ján látható mellszobor, illetve Mechwart András síremlékének már­ványreliefje is. Kevésbé harmonikus, ugyanakkor jóval monumentálisabb Lánczy Leó bankelnök, Biró Ármin nagyiparos vagy Hubay Jenő hegedű­­művész sírboltja, Munkácsy Mihály 1911-ben felavatott sírszobra pedig egyértelműen elhibázott, méltatlan al­kotás. Köztéri munkássága kevésbé jelen­tős. Gyakran elhangzik, hogy nem volt érzéke a monumentalitáshoz, s hogy a valóban nagy értéket képviselő, Kallós Edével „társbérletben” készített Vörös­­marty-emlékmű aligha nevezhető Teles alkotásának. Mint ismert, a két szob­rász megegyezett a hosszadalmas, gúnyversekben is megörökített pályá­zat végeredményének kihirdetése előtt, hogy ha valamelyikük nyer, a másikat is bevonja a munkába. A még 1896-ban kezdeményezett, de csak 1908 májusá­ban leleplezett emlékműre Teles és Kallós külön pályázott, ám elő­relátóan ugyanazzal az épí­tésszel, Márkus Gézával. Kallós nyert, s betartotta szavát, így Teles Ede, te­hetsége mellett, pályatársa szokatlan nagyvonalúsá­gának köszönhette élete legnagyobb sikerét (mely­nek részeként mindhárman megkapták a Ferenc József­­rendet). A szobor a kortár­sak körében általános, talán túlzott elismerést aratott - volt, aki Rodin alkotásai­hoz mérte -, ám az utókor kőszívű műkritikusai sorra fedezték fel benne a hibákat, elfeledve, hogy Ligeti Anonymusa mellett ez a mű volt az el­ső hazai köztéri alkotás, amely ki tudott szabadulni az akadémikus emlékmű­szobrászat keretei közül. Találóan fo­galmazott az avatóünnepség után a Nyugatban Lengyel Géza: „Természe­tesen ez sem az igazi, ez sem a szemet, lelket, indulatokat felverő, utcába, tér­be, háttérbe, anyagba belekomponált nagy szobor. Idővel, majd felfedezik a hibáit - leleplezéskor minden budapes­ti szobor elragadó -, és megtépdesik kissé Kallós és Teles koszorúját. Igaz­ságtalanok lesznek, éppen annyira, amennyire igazságtalan ma a szertelen áradozás.” Teles műterméből került ki Alpár Ig­nác emléktáblája, majd emlékműve, mely a Városligetben kapott helyet. Előbbi még az építész életében, hetvene­dik születésnapja alkalmából készült, s Alpár főműve, a Történelmi Főcsoport, vagy ahogy a nagyközönség ismeri, a Vajdahunyad vára falára került. A 1931- ben felavatott emlékmű ugyanitt, a főbe­járathoz vezető hídnál áll, s középkori építőmesterként, korhű öltözetben örökí­ti meg Alpárt, stílusosan kapcsolódva a főváros egyik legjobban sikerült törté­nelmi kulisszaépületéhez. A szobrot a Budapesti Építőmesterek Ipartestülete állíttatta, s a felirat nem is műépítésznek, hanem építőmesternek nevezi Alpárt. Teles közreműködött a Millenniumi emlékmű évtizedekig húzódó kivitele­zésében is, ő mintázta Szent László, va­lamint az eredetileg ott állt Habsburgok közül III. Károly szobrát. 1930-ban avatták fel Virulj! című alkotását, azaz a Szabadság téri Széchenyi-emlékkút domborművét, a tér egykor Széchenyi sétánynak nevezett részén. Itt volt Pest első sétatere, melyet József nádor támo­gatásával alakítottak ki, s ahol 1846-ban Széchenyi felesége ültette el az első fát. Utóbbi eseményt örökíti meg a relief, melyhez az építmény hátoldalán egy korabeli leírás kapcsolódik. Szintén 1930-ban avatták fel a neves műaszta­los, Thék Endre domborműves emlék­tábláját az Üllői út és az egykori Thék utca találkozásánál (1948 után az utcát átnevezték, az emléktáblát pedig lebon­tották). Az emlékőrző alkotásoknál kö­zelebb állt Teleshez a dekoratív szobrá­szat: épületdíszítő alkotásai közül ki­emelkedik a Gresham-palota központi portréja, a Zeneakadémia muzsikáló an­gyalai, a Gellért fürdő kapuívének szob­rai és a volt pesti izraelita szeretetház épületére került Mózes-szobor. Teles Ede 1948 nyarán halt meg Buda­pesten. Sírja a Farkasréti temetőben áll, rajta saját műve, egy fájdalomtól össze­görnyedő női akt. Műtermi hagyatéka szülővárosa, Baja múzeumába került. Tóth Vilmos Telcs Ede A díjnyertes tanulmányfej (1908) FORRÁS: SZOBRÁSZATUNK A SZÁZADFORDULÓN Alpár Ignácot középkori építőmesterként ábrázolta FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT Szerelemből ült a bakra Marika titkárnő volt a várban. „Meglátjátok, én ma fiákeren megyek haza” - mondta egyszer munkatársnőinek. És meg is kérte a ház előtt várakozó fiákerest, hogy csak egy sarkot vigye el, hadd lássák az ablakból a kolléganők. Aztán az egy sarokból több sarok lett, a több sarokból meg házasság. És most nő létére ő is bérkocsis. Azt hiszem, Budapesten az egyetlen fiákeres hölgy. Hajtani már gyerekkorában megtanult. Kilencéves volt, amikor Pestről váratlanul egy Cegléd melletti tanyára köl­töztek. A birtok még ma is megvan. Ő azonban már rég visz­­szaköltözött a fővárosba, lovait egy XI. kerületi istállóban tartja, onnan kocsizik fel naponta a Várba. A gyeplőt - élete gyeplőjét is - akkor kellett megragadnia, amikor férje néhány éve váratlanul meghalt, s ott maradt rá két gyerek, birtok, kocsik, lovak. S a férjnek tett ígéret, hogy a fiákerezést folytatja, bármily nehéz megélhetés is ez. Az­óta nyaranként ott láthatjuk dereseivel a Szentháromság té­ren, ápoltan, szőkén. Blúza, mosolya mindig vakítóan fehér. Szinte bécsies jelenség. Nem köcsögkalapot hord, mint a többi fiákeres, hanem cilindert, mint a bűvészek. Varázsere­jét a gyerekek ismerik igazán. Őket néha ingyen is körbevi­­szi, ha látja, a szülők nem engedhetik meg a fiákerezés luxu­sát. A bakra erősített videokamerával bizonyára vendégeit örökíti meg, gondolom én. De nem. Biztonsági célokból van ott. Addig működteti csak, amíg reggel és este áthajt a váro­son, mert a forgalomban néha csúnya bántalmak érik. Példá­ul a pirosnál az előtte álló turbógázzal idegesíti a lovakat. Sőt petárdát is dobtak már közéjük. Néha pedig váratlanul bevágnak a kocsi elé, s a hintót csak a külön felszerelt tárcsa­fékkel lehet megállítani. Marika egyszer be is esett a lovak közé. A szabálytalankodó viszont elszelelt. No, azóta van kamera. Melyik volt a legfurcsább fuvarja? Kocsiztatott ő híressé­geket is, Frei Tamást és családját például, de a legemlékeze­tesebb egy idős, külföldi házaspár volt. Egy péntek délután történt: estére esküvőre várták, s a fiáker már előre fel volt díszítve, így várakozott az álláson. S akkor odalépett hozzá ez a bizonyos pár. Mindketten szépen kiöltözve, mintha ün­nepeltek volna valamit. A férfi németül beszélt, a nő kissé törte a magyart. Amikor a fiáker elindult velük a szokásos várt körre, mindjárt feltűnt, hogy mindenütt tapssal fogadják őket a járókelők: nyilván azt hitték, menyasszony s vőlegény ül a kocsiban. Az idős pár persze örömmel engedte át magát e kellemes szerepnek, boldoggá tette őket a félreértés. A fél­órás utazás végén készítettek néhány fényképet is. A követ­kező napokban Marika még látta őket néhányszor, integettek neki egy-egy kávézó teraszáról. Mint később kiderült, egy ismerős taxistól megtudták a címét is. Karácsonykor kis cso­mag érkezett tőlük. A fényképek voltak benne, s egy na­gyobb ajándék. Hogy mi volt az? Nem írhatom le. Próbálják elképzelni, mennyit érhet fél óra tiszta boldogság... Csordás Lajos Szinte bécsies jelenség fotó: Kovács bence ____T­ERÍTÉKEN_______ Fáziseltolódás A Clan vendéglő az Apáczai Csere János utcában nem teketóriázik. A cégtáblára kiírja, hogy itt bizonyos közös érdekeken alapuló szövetség, egy társaság, vagy még inkább banda székel, melynek nyil­ván - ne felejtsük el, vendéglőről beszé­lünk - a vendéglátás szent missziója az egyetlen célja, így aztán nincs okunk a meglepődésre, amikor fülledt, zárt, talpig vörös, talpig plüss helyiségbe lépünk be. Ebédelni szeretnénk, és felkészülünk min­den rosszra, mert a hely úgy néz ki, mint­ha Quentin Tarantino Alkonyattól Pirka­datig című filmjének díszletébe lépnénk be. Ott pedig folyt a vér, emberek arcába léptek bakanccsal, és maga a gonosz öl­tött testet különböző formákban. A Ciánban valóban olyan a hangulat így délidőben, mintha óriási, tobzódó buli után lennénk néhány órával. Éppen csak eltakarították a romokat, de a selyemalá­tétekbe égett parázs nyomait, és az előző száz buli emlékét már nem tudták eltüntet­ni. Az egész hely buja, és meglehetősen piszkos. A pultot egy lécdarabbal pótol­ták, majd bemázolták narancssárgával, és a nagy attrakció, a kovácsoltvas lábakon álló hatalmas gyertyatartó a leégett több­­kilónyi viasszal és körülötte a szőnyegen a beletaposott zsírosan csillogó foltokkal sem nagyon bizalomgerjesztő. De ne le­gyünk rosszmájúak. Miért ne lehetne mindez a koncepció része: takarítatlan­­ság, erősen elhasznált bútorok, laza bor­délyhangulat, a pultra támaszkodó kisasz­­szony, amint öt méterről hangosan beszél­get egy levesét kanalazgató törzsvendég­gel, miközben körülöttük négy asztalnál is ebédelnek - mindez csak azért van, hogy erősebb legyen a művészi hatás. A fenyegetően csengő nevű Clan ven­déglőbe tértünk be, és nem a Pelyhes Kis­kacsába. A főnökök nyüzsögnek, telefo­nálnak, az egyetlen pincér módszeresen, a terem közepén létráról cseréli az omi­nózus gyertyákat, de azért megkapjuk tő­le előételeinket, a bruschettát, és a sült sajtot. A bruschetta soha nem látott meg­lepetés: tálkában hideg reszelt sajt, tálká­ban paradicsomszósz, és kosárban nagy darab, enyhén átpirított kenyérszeletek. Ha az apró kenyérszeletkékbe beivódó, fi­noman fűszerezett, összeérett olaszos vál­tozatra gondolunk, sírhatnékunk támad. Szerencsére a sült sajtok olyanok, mint a sült sajtok. Gyorsan vigasztalódhatunk bélszín gulyáslevessel, amely egészen ki­váló, sűrű és ízletes. A hagymaleves már kevésbé. Hatalmas kenyérdarab áll ki be­lőle, és ha azt kioperáljuk a tálból, csak ropogós hagymadarabokat és édeskés márgát találunk. Pincérünk lelkiismere­tesen hoz-visz mindent, de hogy felfedez­né bennünk a vendéget, az enyhe túlzás. Elmegy az üvöltő törzsvendég, aki ha a főnökség bejött, mindig feltűnően hallga­tott, elmennek a Németország keleti felé­ből jött turistafiúk, és egyedül maradunk a fényképezkedő szerelmes párral meg a sok álalomkeretes tükörrel. A Clan steaket és a Razsnyicsa nevű nyársra hú­zott húsételt már ilyen családias körben fogyasztjuk. Egyik sem rossz minőségű, a bárány steak is friss, a köretek is végig­gondoltak, finom az ajvár, de mégis nagy kétkedéssel távozunk. A vendéglátás, az igazán komolyan vett konyha és a figye­lem nem tartozik a Clan elsődleges funk­ciói közé. Lehet, hogy éjszaka kell járni? Alkonyattól pirkadatig? Hogy minden más színben tűnjön fel. Konyha: mellékvágányon Kiszolgálás: vakvágányon a Wittman fiúk 4 sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONLINE-on: www.nepszabadsag.hu

Next