Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. június
2002-06-15
38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JÚNIUS 15., SZOMBAT Amikor Budapest fő- és székváros lett A városvezetés új minőségében először a villanyvilágítás bevezetésére vonatkozó javaslatot fogadta el Hetekig készült a főváros lázas sietséggel az ünnepségekre. Köz- és magánépületek öltöttek zászlódíszt, és a szerény mécsestől a nappali világosságot árasztó villanyégőkig minden, ami tündöklő, ragyogó megjelent az ablakokban. Ferenc Józsefet készült vendégül látni a város 1892 júniusában, pompázatos külsőségek között, mégpedig abból az alkalomból, hogy koronázásának negyedszázados jubileuma érkezett el. A császár Budapest számára azzal tette emlékezetessé az évfordulót, hogy június 16-án legkegyelmesebb aláírásával a fővárost Béccsel egyenrangú székhelyévé emelte. Az aktusnak voltak politikai és persze gazdasági okai. A kiegyezést Ferenc József folyamatosan megpecsételte a magyaroknak tett engedményekkel, megtámogatva egyúttal a Szabadelvű Párt pozícióit. Nem fukarkodott Vilmos császár látogatása kapcsán szobrokat adományozni a fővárosnak, köztük olyan történelmi személyekről, akik a Habsburgok ellen harcoltak az ország függetlenségéért. Hazahozatta Rákóczi hamvait, szó nélkül vette tudomásul, hogy Kossuth Lajosról utcát nevezzenek el, sőt a lázadó fiát később miniszterévé tette. Ugyanakkor indoka sem igen volt, hogy Szapáry gróf előterjesztését elutasítsa. 1892-ben Budapest már nem a Monarchia perifériája volt, két központú birodalom kezdett kialakulni. A kiegyezés óta eltelt két és fél évtizedben látványosan fejlődött a város, sok tekintetben utolérte, a fejlődés ütemében pedig meg is előzte Bécset. A gazdaság megélénkült. Az 1873-as válság után a fővárosi gyárak újult erővel szívták magukba a vidéki munkásságot. Az agglomeráció arculata megváltozott. Kispest, Újpest, Kőbánya, Óbuda és Kelenföld lakossága látványosan gyarapodott. Az 1891. évi népszámlálás adatai szerint Budapesten 72 832 ember foglalkozott iparral, csaknem kétszer annyi, mint húsz évvel azelőtt. A 9983 kereskedőhöz képest pedig már 19 973-at számláltak meg. Felépült a Margit híd, és már az országgyűlés előtt feküdt a javaslat két új hídról. A főváros közgyűlése a villanyvilágítás bevezetéséről vitázott és világraszóló kiállítást tervezett a honfoglalás ezeréves ünnepére. Ferenc József június 6-án délután fél háromkor érkezett meg a fővárosba. A Nyugati pályaudvarnál gyűltek össze a miniszterek, képviselők, főrendek és a különféle küldöttségek. A befolyásosabbak a peronon várakoztak, sokan a váróterembe szorultak, a nép pedig végig állt a Teréz körúton. Amikor a mozdony beért a csarnokba, a katonazenekar rázendített a Gotterhaltéra, a várakozók pedig kalaplevéve éljenezték meg a királyt. Ferenc Józsefet elsőként magyar miniszterelnöke, Szapáry Gyula gróf üdvözölte, és ő foglalt helyet a király mellett a négylovas udvari hintóban. Negyed négykor érkezett a menet a várba, amit a Gellért-hegyről leadott ágyúlövések jeleztek. A program zsúfolt volt: udvari ebéd, este díszelőadás a Nemzeti Színházban, az urak pártállástól függően díszmagyarban vagy frakkban jelentek meg - a Pesti Napló szerint ez utóbbi öltözék volt túlnyomó többségben. Másnap díszszemle következett a Vérmezőn, sajnos ömlött az eső. Délután világkiállítás szerepelt a programban: - Nagyon szép, nagyon szép. Valóban örülök, hogy a hazai kertészet ilyen haladást tesz! - mondotta a császár. Nyolcadikán volt a koronázás napjának évfordulója, és a szentmise a Bazilikában. Délutánra népünnepélyt szerveztek a Városligetben, a Vérmezőn és a Majorban, sajnos ismét csak zuhogott az eső és nyakig ért a sár. Az ünnep legemlékezetesebb látványossága a főváros első díszkivilágítása volt. Ennek komoly ösztönzést adott, hogy több érdekeltség ajánlata feküdt a főváros asztalán Budapest villanyvilágításának bevezetésére. „A reflektorok játszi méltósággal szórták a sugárözönt s amerre fordították fényes arczukat, nappali fény támadt - írta a Pesti Napló. Csábító tündérekként fürödtek a Duna habjaiban a Gellérthegy reflektorai, s leszállva a Dunára, mintha onnan is fényt mernének föl a királyi várpalotára, máskor meg hűtlenül hagyva el a folyót fenn ragyogtak a szürke égen. S ilyenkor olyan jól illett hozzájuk az égi sötét háttér. Fenn a budai parton állott egy hatalmas villamos reflektor, mely fényben és erőben egyaránt legyőzte valamennyit s mely ha néha beletévedt is a többinek pajkos játéka közé, akkor is inkább a komoly bíró szerepét játszotta s fénybeli hatalmas fölényét arra használta fel, hogy a többit szerénységre szorítsa. Ezt a fényt pedig a Ganz gyár produkálta.” A reflektor mellett koronát, címert, monogramokat jelenítettek meg villamos világítással. „Mikor kifáradt már a szem a nézésben - fűzte hozzá a Pesti Hírlap -, a reflektor hol vörös, hol zöld, hol pedig kék sugaraival gyönyörködtetett. Mily szép volt az öreg Duna, mikor e színek váltakoztak ringó habjain. Mint egy kaczér hölgy, mely a különféle toiletteket csak azért próbálgatja mind rendre, mert hódítani akar általuk, épp oly önhitten hömpölyögtek a Duna habjai is a különféle színpompában.” Június 16-án az ünnepségeket követő első alkalommal rendes csütörtöki közgyűlésére ült öszsze a törvényhatósági bizottság, Ráth Károly főpolgármester elnökölt. A termet belengő pátosz azonban csak hellyel-közzel ragadt át a karzaton helyet foglaló tudósítókra. „Pokoli hőségben tartotta meg ma délután az új fő- és székváros első közgyűlését, ami azonban nem gátolta meg, hogy fölötte ünnepélyes ne legyen - ironizált a Pesti Hírlap. Telt padok és méltóságos hangulat. A városatyák olyan ünnepélyesen ülnek székeikben mintha az a ragyogó szócska, amivel a város címe hosszabb lett, az ő gomblyukukban fityegne dísznek. (Holott csak a Ráth Károly gomblyukába került egy középfajta »Lipótkával« több.) Mindenki örvend a vívmánynak, bár senki se tudja, mi jó származik az új titulusból, csak a kis főszámvevő mormog szkeptikusan. Csak aztán meg ne nőjenek az új címmel a bankett-költségek is!” A király kéziratát a közgyűlés tagjai helyükről felállva hallgatták meg, Ferenc József ebben köszönetet mondott a főváros közönségének a koronázás jubileuma alkalmából tanúsított és megelégedésére szolgált magatartásáért. (Lelkes éljenzés.) Kulmann főjegyző ezután felolvasta a király másik kéziratát, amelyben az uralkodó Budapest fővárosnak a fő- és székváros címet adományozza. (Hosszantartó zajos éljenzés.) Az elnök indítványára ezután elhatározta a közgyűlés, hogy a legközelebbi alkalommal, amikor őfelsége Budapestre látogat, a város küldöttség által fejezze ki köszönetét. (Helyeslés.) Az immáron királyi székhely városvezetése új minőségében először a villanyvilágítás bevezetésére vonatkozó javaslatot fogadta el, háromórás vita után. Végül is a légszesztársasággal és a Ganz és társával indították meg a tárgyalásokat. A büszke főváros hivatalosan azon az aktán használta legelőször új címét, mely a polgármesternek a Városmajor utcai Mayer fiúárvaház igazgatójához címzett leiratát tartalmazta. Szatucsek Zoltán Az Andrássy úton diadalkapu fogadta a király fogatát forrás: vasárnapi újság, ‘92 Helyszíni szemle: Quetzalcoatl Nem azt mondom, hogy az ember ne menjen show-jellegű politikai nagygyűlésekre, még azt sem mondom, hogy az édes akolmelegben összekapaszkodó, lelkesült fiatalság, vezére kifejezett kérésére ne alkosson sejteket. Csak ebben a ménkű nagy politizálásban és pikáns sejtképzésben egyet ne felejtsünk el: mellesleg emberek vagyunk. Emberek, akik bár időnk jelentős részében népvezéreknek hódolunk, hajrá magyarokat üvöltünk némi fia, ria, Hungária rigmussal elegyítve, talán marad egy kis időnk az élet valóban fontos dolgairól is csevegni. Esetleg marad néhány óránk baráti összeröffenésekre, amelyek során szót ejthetünk könyvekről, filmekről, zenéről, magánéletünk rejtélyes fordulatairól, fociról, nőkről, pasikról. Nincs erre alkalmasabb hely, mint egy csendes kávézó. Például a József nádor téren található Quetzalcoatl. Az az egyébiránt kimondhatatlan nevű vendéglátóegység, amely hangulatával és választékával meglehetősen távoli világba röpít minket, így tehát a lehetőségét sem adja meg, hogy a magyar rögvalóság felett kalandozzanak sejtképző gondolataink. A Quetzalcoatl név Tollas kígyót, a tolták királyt és istent rejti. Azt, aki a nap és a levegő istene volt, és a legenda szerint az Edenből lehozta az embereknek a kakaófa magját. Mármost, aki komolyan elgondolkodik a múlton, annak kutya kötelessége komolyan venni a jelent. Téli Márta dzsesszénekesnő és színművész, a Quetzalcoatl kávézó megálmodója pedig igencsak komolyan veszi azt, hogy a minőségi csokoládéital vagy kávé, és a házi sütemény elkészítése már-már művészet. Szeretné, ha a hozzá betérők is éreznék ezt, azaz kellően elvarázsolná őket a nála kapható forró csokoládé, az a tíz-tizenkét fajta kolumbiai arabica kávé, a házi receptek alapján sütött répatorta, New York-i sajttorta, az elzászi almatorta vagy a keresztmamájától ellesett gyümölcstorta pompás ízvilága. Faggatjuk a tulajdonost, miért nem dzsesszkocsmát nyitott, ám ő azt mondja: most jobban érdekli, hogy az embereket sejtelmes mollok és karakteres húrok helyett a málna-mandula, a sevillai narancs, a vanília-mogyoró ízesítésű kávékölteménnyel, vagy a fentebb említett, házi csokoládéval és a különleges tortákkal varázsolja el. A kávézóban még zene sem szól, dzsessz zene sem, mert úgy érzi, elég a háttérzajokból, de a kulturált mellékzörejekből is, itt az idejük az ízköltemények melletti csendes beszélgetéseknek. Azt kéri, üljünk le egy kicsit, és élvezzük a harmóniát. Aztán, ha elegünk lett a kávé- és sütiművészet, valamint a meghitt zug nyújtotta emberi pillanatokból, akkor mehetünk politikai nagygyűlésekre dúlt arccal rajongani, vagy futhatunk haza utasításra sejtet alkotni. Trencsényi Zoltán FOTÓ: SZABÓ BERNADETT _____TERÍTÉKEN_________ Zenés kávéház Aki enni akar, ne ide jöjjön. A Sörház utcai Marlene maga sem tudja eldönteni, mit akar, fönntartanak konyhát, de csak kevés étellel, és az ételek is olyanok, hogy hosszú fejtörést okozott, egyáltalán melyiket válasszuk. A hely amolyan fölturbózott kávéház, pultnál való iszogatásra találták ki azoknak, akik szeretik az ilyesmit. Kotlunk az étlap fölött, közben egy kedves kisasszony elmondja, milyen levesek vannak, mert ezek egyáltalán nem is szerepelnek az étlapon, de a szóbeli közlés sem kifejezetten lélekemelő, maradunk az előételeknél. Lazacos saláta, voltaképpen nem lehet panaszkodni rá, benne van a saláta is, a lazac is, csak az ötlet hiányzik belőle. A kacsamájpástétom sem megdöbbentőn rossz, kicsit rosszulesik, hogy csak a szárított pesti kenyeret adják mellé pirításnak, de nincs másuk. Furcsa, hogy az étkészlet milyen gyönge kivitel, vékony, préselt menzai evőeszközök, éppen csak megfelelnek a célnak. Nem ér bennünket kellemes meglepetés a főételeknél sem. A bélszín minőségére sem lehet panasz, szép darab színhús, de a mártást elsózták, és a burgonyafánk is túlságosan tömör, ellenálló ahhoz, hogy örömünk teljék benne. A meggysörös csirkemellnek már a neve sem kellően vonzó, megjelenése viszont kifejezetten barátságtalan, a sörmártást ugyanis valódi meggykompóttal fejelik meg — hát ez azért egy kicsit túlzás. Akkor viszont miért mégis Marlene? Nem a berendezés miatt, amely szokványosan ügyesnek tűnik, galéria meg nagy Dietrich-képek a falon, de a pohártartót egy furcsa ötlettel úgy rögzítették, hogy ha valaki végigsétál odafönt, akkor kétségbeesett csörömpölésbe kezdenek a poharak. A berendezés esti homályba burkolódzó korrektsége is csak addig tart, amíg el nem nézünk a konyha és egyéb mellékhelyiségek irányába, ott már nem cifrázzák, fehér ajtók, hivatali légkör, nincs itt becsülete a testi szükségeknek. Miért a Marlene? Nem a kiszolgálás miatt, bár amúgy helyesek az emberek, családias a légkör, a pincér kisasszony a felszolgáló karját puszilgatja ráérő idejében, de ettől függetlenül is kissé betolakodónak érezzük magunkat csütörtök este, mert egyébként mindenki mindenkit ismer, tegez, csókkal üdvözöl, és az egyik vendég leány még vesemasszázst is kap. Első körben azt mondanánk, hogy a zene miatt se jöjjön ide senki, kicsit hangosra állították a berendezést, a földszinten alig értjük egymás szavát, úgy hegedül és zongorázik két rokonszenves idősebb úr. Megkönnyebbülésnek tűnik, mikor úgy öt percre abbahagyják, és bekapcsolják helyette a lemezjátszót. De mire a desszertig érünk (a cég büszkesége, házi somlói azért feledhető), szívből megkedveljük a két ősz muzsikust, főleg a Salamon Bélára emlékeztető zongoristát, aki néha dalra is fakad a hangszernél, és öreg hangján világgá ereget egy kis szvinget. Igazi, régi típusú vendéglátós, még tudja, hogy a belépő vendégnek köszönni kell, biztatja az utcán elsétálókat, hogy térjenek be, zenélés közben pedig igazi, nagy fazon. Ha valaki mindennek ellenére sem érzi a késztetést, hogy vacsoráját a Marlene-ben fogyassza el, annak nem mondhatunk mást, mint hogy egy véleményen vagyunk. Konyha: alibi Kiszolgálás: baráti a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONME-on: www.nepszabadsag.hu