Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. június

2002-06-15

38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JÚNIUS 15., SZOMBAT Amikor Budapest fő- és székváros lett A városvezetés új minőségében először a villanyvilágítás bevezetésére vonatkozó javaslatot fogadta el Hetekig készült a főváros lázas sietséggel az ünnepségekre. Köz- és magánépületek öltöttek zászlódíszt, és a szerény mécses­től a nappali világosságot árasztó villany­égőkig minden, ami tündöklő, ragyogó megjelent az ablakokban. Ferenc Józsefet készült vendégül látni a város 1892 júniu­sában, pompázatos külsőségek között, mégpedig abból az alkalomból, hogy ko­ronázásának negyedszázados jubileuma érkezett el. A császár Budapest számára azzal tette emlékezetessé az évfordulót, hogy június 16-án legkegyelmesebb alá­írásával a fővárost Béccsel egyenrangú székhelyévé emelte. Az aktusnak voltak politikai és persze gazdasági okai. A kiegyezést Ferenc Jó­zsef folyamatosan megpecsételte a ma­gyaroknak tett engedményekkel, megtá­mogatva egyúttal a Szabadelvű Párt pozí­cióit. Nem fukarkodott Vilmos császár látogatása kapcsán szobrokat adomá­nyozni a fővárosnak, köztük olyan törté­nelmi személyekről, akik a Habsburgok ellen harcoltak az ország függetlenségé­ért. Hazahozatta Rákóczi hamvait, szó nélkül vette tudomásul, hogy Kossuth Lajosról utcát nevezzenek el, sőt a lázadó fiát később miniszterévé tette. Ugyanak­kor indoka sem igen volt, hogy Szapáry gróf előterjesztését elutasítsa. 1892-ben Budapest már nem a Monarchia periféri­ája volt, két központú birodalom kezdett kialakulni. A kiegyezés óta eltelt két és fél évtizedben látványosan fejlődött a vá­ros, sok tekintetben utolérte, a fejlődés ütemében pedig meg is előzte Bécset. A gazdaság megélénkült. Az 1873-as válság után a fővárosi gyárak újult erővel szívták magukba a vidéki munkásságot. Az agglomeráció arculata megváltozott. Kispest, Újpest, Kőbánya, Óbuda és Ke­lenföld lakossága látványosan gyarapo­dott. Az 1891. évi népszámlálás adatai szerint Budapesten 72 832 ember foglal­kozott iparral, csaknem kétszer annyi, mint húsz évvel azelőtt. A 9983 kereske­dőhöz képest pedig már 19 973-at szám­láltak meg. Felépült a Margit híd, és már az országgyűlés előtt feküdt a javaslat két új hídról. A főváros közgyűlése a villany­­világítás bevezetéséről vitázott és világ­raszóló kiállítást tervezett a honfoglalás ezeréves ünnepére. Ferenc József június 6-án délután fél háromkor érkezett meg a fővárosba. A Nyugati pályaudvarnál gyűltek össze a miniszterek, képviselők, főrendek és a különféle küldöttségek. A befolyásosab­­bak a peronon várakoztak, sokan a váró­terembe szorultak, a nép pedig végig állt a Teréz körúton. Amikor a mozdony beért a csarnokba, a katonazenekar rázendített a Gotterhaltéra, a várakozók pedig kalap­levéve éljenezték meg a királyt. Ferenc Józsefet elsőként ma­gyar miniszterelnöke, Szapáry Gyula gróf üdvözölte, és ő fog­lalt helyet a király mellett a négylovas udvari hintóban. Ne­gyed négykor érkezett a menet a várba, amit a Gellért-hegyről le­adott ágyúlövések jeleztek. A program zsúfolt volt: udva­ri ebéd, este díszelőadás a Nem­zeti Színházban, az urak pártál­lástól függően díszmagyarban vagy frakkban jelentek meg - a Pesti Napló szerint ez utóbbi öl­tözék volt túlnyomó többség­ben. Másnap díszszemle követ­kezett a Vérmezőn, sajnos öm­lött az eső. Délután világkiállí­tás szerepelt a programban: - Nagyon szép, nagyon szép. Va­lóban örülök, hogy a hazai ker­tészet ilyen haladást tesz! - mondotta a császár. Nyolcadi­­kán volt a koronázás napjának évfordulója, és a szentmise a Bazilikában. Délutánra népün­nepélyt szerveztek a Városliget­ben, a Vérmezőn és a Majorban, sajnos ismét csak zuhogott az eső és nyakig ért a sár. Az ünnep legemlékezetesebb látványossága a főváros első díszkivilágítása volt. Ennek ko­moly ösztönzést adott, hogy több érdekeltség ajánlata feküdt a főváros asztalán Budapest vil­lanyvilágításának bevezetésére. „A reflektorok játszi méltóság­gal szórták a sugárözönt s a­merre fordították fényes arczukat, nappali fény támadt - írta a Pesti Napló.­­ Csábító tündérekként fürödtek a Duna habjaiban a Gellérthegy reflek­torai, s leszállva a Dunára, mintha onnan is fényt merné­nek föl a királyi várpalotára, máskor meg hűtlenül hagyva el a folyót fenn ragyogtak a szürke égen. S ilyenkor olyan jól illett hozzájuk az égi sötét háttér. Fenn a budai parton állott egy hatalmas villamos reflektor, mely fényben és erőben egy­aránt legyőzte valamennyit s mely ha néha bele­tévedt is a többinek pajkos játéka közé, akkor is inkább a komoly bíró szerepét játszotta s fénybeli hatalmas fölényét ar­ra használta fel, hogy a többit szerény­ségre szorítsa. Ezt a fényt pedig a Ganz gyár produkálta.” A reflektor mellett koronát, címert, monogramokat jelenítettek meg villamos világítással. „Mikor kifáradt már a szem a nézésben - fűzte hozzá a Pesti Hírlap -, a reflektor hol vörös, hol zöld, hol pedig kék sugaraival gyönyörködtetett. Mily szép volt az öreg Duna, mikor e színek váltakoztak ringó habjain. Mint egy kaczér hölgy, mely a különféle toiletteket csak azért próbálgatja mind rendre, mert hódítani akar általuk, épp oly önhitten hömpölyögtek a Duna habjai is a külön­féle színpompában.” Június 16-án az ünnepségeket követő első alkalommal rendes csütörtöki közgyűlésére ült ösz­­sze a törvényhatósági bizottság, Ráth Károly főpolgármester el­nökölt. A termet belengő pátosz azonban csak hellyel-közzel ra­gadt át a karzaton helyet foglaló tudósítókra. „Pokoli hőségben tartotta meg ma délután az új fő- és székváros első közgyűlését, ami azonban nem gátolta meg, hogy fölötte ünnepélyes ne le­gyen - ironizált a Pesti Hírlap. Telt padok és méltóságos hangu­lat. A városatyák olyan ünnepé­lyesen ülnek székeikben mintha az a ragyogó szócska, amivel a város címe hosszabb lett, az ő gomblyukukban fityegne dísz­nek. (Holott csak a Ráth Károly gomblyukába került egy közép­­fajta »Lipótkával« több.) Min­denki örvend a vívmánynak, bár senki se tudja, mi jó származik az új titulusból, csak a kis fő­számvevő mormog szkeptiku­san. Csak aztán meg ne nőjenek az új címmel a bankett-költsé­gek is!” A király kéziratát a közgyűlés tagjai helyükről felállva hallgat­ták meg, Ferenc József ebben köszönetet mondott a főváros közönségének a koronázás jubi­leuma alkalmából tanúsított és megelégedésére szolgált maga­tartásáért. (Lelkes éljenzés.) Kulmann főjegyző ezután felol­vasta a király másik kéziratát, amelyben az uralkodó Budapest fővárosnak a fő- és székváros címet adományozza. (Hosszan­tartó zajos éljenzés.) Az elnök indítványára ezután elhatározta a közgyűlés, hogy a legközeleb­bi alkalommal, amikor őfelsége Budapestre látogat, a város kül­döttség által fejezze ki köszöne­tét. (Helyeslés.) Az immáron királyi székhely városvezetése új minőségében először a villanyvilágítás beve­zetésére vonatkozó javaslatot fogadta el, háromórás vita után. Végül is a légszesztársasággal és a Ganz és társával indították meg a tárgyalásokat. A büszke főváros hivatalosan azon az aktán hasz­nálta legelőször új címét, mely a polgár­­mesternek a Városmajor utcai Mayer fiú­­árvaház igazgatójához címzett leiratát tartalmazta. Szatucsek Zoltán Az Andrássy úton diadalkapu fogadta a király fogatát forrás: vasárnapi újság, ‘92 Helyszíni szemle: Quetzalcoatl Nem azt mondom, hogy az ember ne menjen show-jellegű politikai nagygyű­lésekre, még azt sem mondom, hogy az édes akolmelegben összekapaszkodó, lel­kesült fiatalság, vezére kifejezett kérésére ne alkosson sejteket. Csak ebben a mén­kű nagy politizálásban és pikáns sejtkép­zésben egyet ne felejtsünk el: mellesleg emberek vagyunk. Emberek, akik bár időnk jelentős részében népvezéreknek hódolunk, hajrá magyarokat üvöltünk né­mi fia, ria, Hungária rigmussal elegyítve, talán marad egy kis időnk az élet valóban fontos dolgairól is csevegni. Esetleg ma­rad néhány óránk baráti összeröffenések­­re, amelyek során szót ejthetünk köny­vekről, filmekről, zenéről, magánéletünk rejtélyes fordulatairól, fociról, nőkről, pa­sikról. Nincs erre alkalmasabb hely, mint egy csendes kávézó. Például a József ná­dor téren található Quetzalcoatl. Az az egyébiránt kimondhatatlan nevű vendég­látóegység, amely hangulatával és vá­lasztékával meglehetősen távoli világba röpít minket, így tehát a lehetőségét sem adja meg, hogy a magyar rögvalóság fe­lett kalandozzanak sejtképző gondolata­ink. A Quetzalcoatl név Tollas kígyót, a tolták királyt és istent rejti. Azt, aki a nap és a levegő istene volt, és a legenda sze­rint az Edenből lehozta az embereknek a kakaófa magját. Mármost, aki komolyan elgondolkodik a múlton, annak kutya kö­telessége komolyan venni a jelent. Téli Márta dzsesszénekesnő és színművész, a Quetzalcoatl kávézó megálmodója pedig igencsak komolyan veszi azt, hogy a mi­nőségi csokoládéital vagy kávé, és a házi sütemény elkészítése már-már művészet. Szeretné, ha a hozzá betérők is éreznék ezt, azaz kellően elvarázsolná őket a nála kapható forró csokoládé, az a tíz-tizenkét fajta kolumbiai arabica kávé, a házi re­ceptek alapján sütött répatorta, New York-i sajttorta, az elzászi almatorta vagy a keresztmamájától ellesett gyümölcstor­ta pompás ízvilága. Faggatjuk a tulajdonost, miért nem dzsesszkocsmát nyitott, ám ő azt mondja: most jobban érdekli, hogy az embereket sejtelmes mollok és karakteres húrok he­lyett a málna-mandula, a sevillai narancs, a vanília-mogyoró ízesítésű kávékölte­ménnyel, vagy a fentebb említett, házi csokoládéval és a különleges tortákkal varázsolja el. A kávézóban még zene sem szól, dzsessz zene sem, mert úgy érzi, elég a háttérzajokból, de a kulturált mel­lékzörejekből is, itt az idejük az ízkölte­mények melletti csendes beszélgetések­nek. Azt kéri, üljünk le egy kicsit, és él­vezzük a harmóniát. Aztán, ha elegünk lett a kávé- és sütiművészet, valamint a meghitt zug nyújtotta emberi pillanatok­ból, akkor mehetünk politikai nagygyűlé­sekre dúlt arccal rajongani, vagy futha­tunk haza utasításra sejtet alkotni. Trencsényi Zoltán FOTÓ: SZABÓ BERNADETT _____T­ERÍTÉKEN_________ Zenés kávéház Aki enni akar, ne ide jöjjön. A Sörház ut­cai Marlene maga sem tudja eldönteni, mit akar, fönntartanak konyhát, de csak kevés étellel, és az ételek is olyanok, hogy hosszú fejtörést okozott, egyáltalán melyiket válasszuk. A hely amolyan föl­turbózott kávéház, pultnál való iszoga­­tásra találták ki azoknak, akik szeretik az ilyesmit. Kotlunk az étlap fölött, köz­ben egy kedves kisasszony elmondja, mi­lyen levesek vannak, mert ezek egyálta­lán nem is szerepelnek az étlapon, de a szóbeli közlés sem kifejezetten lélekeme­lő, maradunk az előételeknél. Lazacos saláta, voltaképpen nem lehet panasz­kodni rá, benne van a saláta is, a lazac is, csak az ötlet hiányzik belőle. A kacsa­­májpástétom sem megdöbbentőn rossz, kicsit rosszulesik, hogy csak a szárított pesti kenyeret adják mellé pirításnak, de nincs másuk. Furcsa, hogy az étkészlet milyen gyönge kivitel, vékony, préselt menzai evőeszközök, éppen csak megfe­lelnek a célnak. Nem ér bennünket kellemes meglepe­tés a főételeknél sem. A bélszín minősé­gére sem lehet panasz, szép darab szín­hús, de a mártást elsózták, és a burgo­nyafánk is túlságosan tömör, ellenálló ahhoz, hogy örömünk teljék benne. A meggysörös csirkemellnek már a neve sem kellően vonzó, megjelenése viszont kifejezetten barátságtalan, a sörmártást ugyanis valódi meggykompóttal fejelik meg — hát ez azért egy kicsit túlzás. Akkor viszont miért mégis Marlene? Nem a berendezés miatt, amely szokvá­nyosan ügyesnek tűnik, galéria meg nagy Dietrich-képek a falon, de a pohár­tartót egy furcsa ötlettel úgy rögzítették, hogy ha valaki végigsétál odafönt, akkor kétségbeesett csörömpölésbe kezdenek a poharak. A berendezés esti homályba burkolódzó korrektsége is csak addig tart, amíg el nem nézünk a konyha és egyéb mellékhelyiségek irányába, ott már nem cifrázzák, fehér ajtók, hivatali légkör, nincs itt becsülete a testi szüksé­geknek. Miért a Marlene? Nem a kiszolgálás miatt, bár amúgy helyesek az emberek, családias a légkör, a pincér kisasszony a felszolgáló karját puszilgatja ráérő ide­jében, de ettől függetlenül is kissé beto­lakodónak érezzük magunkat csütörtök este, mert egyébként mindenki mindenkit ismer, tegez, csókkal üdvözöl, és az egyik vendég leány még vesemasszázst is kap. Első körben azt mondanánk, hogy a zene miatt se jöjjön ide senki, kicsit hangosra állították a berendezést, a földszinten alig értjük egymás szavát, úgy hegedül és zongorázik két rokonszenves idősebb úr. Megkönnyebbülésnek tűnik, mikor úgy öt percre abbahagyják, és bekap­csolják helyette a lemezjátszót. De mire a desszertig érünk (a cég büszkesége, házi somlói­­ azért feledhető), szívből megkedveljük a két ősz muzsikust, főleg a Salamon Bélára emlékeztető zongoris­tát, aki néha dalra is fakad a hangszer­nél, és öreg hangján világgá ereget egy kis szvinget. Igazi, régi típusú vendéglá­tós, még tudja, hogy a belépő vendégnek köszönni kell, biztatja az utcán elsétáló­­kat, hogy térjenek be, zenélés közben pe­dig igazi, nagy fazon. Ha valaki minden­nek ellenére sem érzi a késztetést, hogy vacsoráját a Marlene-ben fogyassza el, annak nem mondhatunk mást, mint hogy egy véleményen vagyunk. Konyha: alibi Kiszolgálás: baráti a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONM­E-on: www.nepszabadsag.hu

Next