Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. szeptember

2002-09-20

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. SZEPTEMBER 20., PÉNTEK Jó magyar könyveknek hasznos olvasása Kétszáztíz éve nyílt meg a pesti magyar olvasókabinet Pest város magistrátusához 1792. június 9-én érkezett a kérvény. Mossótzi Institoris Gábor, aki tizenhat éven át a Komárom megyei Bokodon volt könyvkötő, letelepedési engedélyért folyamodott azzal, hogy mesterségét ezentúl Pesten gyakorolhassa, és egyúttal magyar olvasókabinetet, valamint kölcsönkönyvtárat állíthasson fel. A magistrátus — a szokásokhoz híven - kikérte a könyvkötő céh véleményét. Abban nem sok köszönet volt. Institoris úr letelepedése - írták - koldusbotra juttatná az itteni könyvkötőket, hiszen már így is alig tudnak enni adni a gyerekeiknek. Több hónapos huzavona kezdődött. Institoris azt bizonygatta, hogy szó sincs munkahiányról, több a megrendelés, mint amennyit a pestiek képesek teljesíteni, és őt nyilván csak azért nem akarják befogadni, mert protestáns. Végül is a céh azzal utasította el, hogy nem tudja bemutatni a mesterlevelét. Ha könyvkötőként nem működhetett is, az olvasókabinetre október 12-én megkapta a Helytartótanács engedélyét. A bécsi Magyar Hírmondó pesti tudósítója nemsokára arról számolhatott be, hogy „Mosótzy Institoris Gábor, egy igen derék hazánkfia, már fel is állította ezen városnak Ketskeméti utcájában a Magyar Olvasó Kabinetjét... Máris meghaladja a kétszázat az abban lévő külömb külömbféle magyar könyveknek száma. Kéretteti általam a magyar tudósokat, ne sajnálják a most újonnan kiadott, vagy ezentúl kiadandó könyvekből legalábbis három nyomtatványokat pénzéért kabinetje számára megküldeni.” A három példányból, amelyet a „tudósoktól” — vagyis az íróktól — kért, egyet helybeli olvasásra, kettőt pedig kölcsönzésre szánt. Az Európában sok helyütt divatos „Lese-Cabinet”, „Lektür-Cabinet”, „cabinet de lecture” meghonosításával korábban is próbálkoztak magyarországi könyvkereskedők (Pozsonyban, Sopronban), akik elsősorban a városok német polgárságára számítottak. A Kecskeméti utcában megnyílt pesti olvasókabinet azonban magyar nyelvű irodalmat kínált. Institoris már 1793-ban kinyomtatta könyveinek lajstromát: a kétszázhetvenkét tételből mindössze hét volt idegen nyelvű munka (és három azok közül is magyar szerző műve). A katalógus élőbeszédében azoknak ajánlotta szolgálatait, akik „üres óráikat a jó magyar könyveknek hasznos olvasásában töltögetni es nem mulatják”. A korabeli borsos árak miatt nem lehetett közömbös, hogy nála „minden darab könyvnek egy egész napra való olvasásáért egy krajtzárt” kellett csupán fizetni, sőt előfizetésre is mód nyílt: „akinek úgy tetszhet, egy hónapra 30 kr. praenumerálhat”. A könyvek lajstroma több csoportba sorolja a részben eredeti, részben magyarra fordított műveket. Az „erkölcsi” könyvek között bukkanhattak rá az olvasók Balassi Bálint istenes énekeire; Pázmány Péter Kalauzára; Beniczky Péter Magyar rithmusaira; a magyar irodalomtörténet-írás úttörőjének, Bod Péternek munkáira; Faludi Ferenc Nemes emberére; az angol Pope filozófiai költeményére, Az embernek próbájára, a magyar felvilágosodás vezéralakja, Bessenyei György fordításában. A „külömbféle versezetek” költői között találjuk Gyöngyösi Istvánt, Faludit, a görög-római versformákkal kísérletező „klasszikus triászt” (Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József), Orczy Lőrincet, Barcsay Ábrahámot, a Falusi nótárius kalandjait megéneklő Gvadányi Józsefet. A legváltozatosabb csoport nincs tekintettel a műfaji határokra, ebbe tartoznak a „külömbféle krónikák, történetek, históriák, románok, orvosi s más elegyes könyvek”. Heltai Gáspár XVI. századi Magyar krónikáját éppúgy ide sorolja Insititoris, mint Báróczi Sándor 1790- ben megjelent röpiratát (A védelmeztetett magyar nyelv), vagy mint az első magyarra átültetett regényeket, Mészáros Ignác Kartigánját, Barczafalvi Szabó Dávid Szigvártját, Dugonics András Etelkáját, Kazinczy Ferenc Bácsmegyeyjét. Szerényebb a „víg és szomorú játékok” kínálata, bár megtalálható benne Voltaire és Lessing nem egy híres drámájának fordítása is. Nem túlzás, a föllelhető magyar könyvek színe-javát sikerült összegyűjtenie Institoris Gábornak. Teljesítménye értékét növeli, hogy meg kellett küzdenie a cenzúrával, ugyanis minden új könyv beszerzése a helyi revizor engedélyétől függött. „Prohibitus”, azaz tiltott műveket természetesen nem tarthatott, de bizalmas ismerősei, törzsvendégei alighanem ilyen könyveket is megkaptak olvasásra. 1796-ban újabb katalógust bocsátott ki, felvilágosodás kori irodalmunk olyan alapműveivel, mint Ágis tragédiája Bessenyeitől vagy az első magyar folyóiratok, Kazinczy Orpheusa, Kármán József Urániája. Institoris nem adta föl elveit a Martinovics-mozgalom vérbe fojtása után, a kormányzat azonban egyre veszélyesebbnek érezte a kabinetek szellemi légkörét. 1798-ban betiltják a tizenegy városban működő tizenhat olvasókabinetet, egy évvel később pedig az ország összes kölcsönkönyvtárát. A pesti olvasókabinet közönsége a pest-budai értelmiségből, az íróvilágból, a diákságból verbuválódott. Pesti tartózkodásai idején Csokonai is gyakran megfordult itt, sőt leveleit Institoris címére küldette. 1797 októberéből származó, töredékesen fennmaradt levelében, amelyben „Lilla szívét kéri”, ezt írta Vajda Juliannának: „Postán várom el válaszodat illyen titulus alatt: az Úrnak Csokonay Vitéz Mihály úrnak stb. Pesten az Institoris Úr Könyvesboltjában. Addig onnan ki nem mozdúlok, míg jó vagy bal sorsom felől zsókra méltó sorotskáid...” Institoris Gábort szívélyes viszony fűzte Csokonaihoz, A tavasz című kötetecskéjét is árulta, sőt, hogy anyagilag támogassa, állandó debreceni lerakatot állított volna a költő vezetésével. A betiltórendelet után Institoris kizárólag kereskedéssel foglalkozott; 1808- ig - haláláig - fiával közösen vezette a Váci utcában megnyílt könyvesboltjukat. A bolt Institoris Károly idején is a pesti írók találkozóhelye maradt, egészen addig, amíg 1815-ben csődbe nem jutott. Torda István KÖNYVEK LAJSTROMA a i i i t e & PíÉe» s attíil» lé»3 AtLAN¥ &KÚ&NÉL. \»>- 4.0$« Mo$s&zí Ins ti tons Gábor* cji * Ilii tilt* ff MAI* V A t O h asi»-K ibinctjábaii t *I i 1«■ is « k. r luikae LMPitRt MIHÁLY' fcetöifti. t 7 $ $. Az olvasókabinet első katalógusa forrás: a könyv és könyvtár A Kecskeméti utca FORRÁS: PEST-BUDA, ANNO 1838 A déllövő mozsár Köztudomású, hogy egykor Budán nemcsak harangozták, de lőtték is a delet. A lövést a Főreáliskola, vagyis a mai Toldy Ferenc Gimnázium fizikaszertárából adták le, ahol egy passzázstávcső segítségével mindennap pontosan megállapították a nap delelőpontját, és elsütötték az erre rendszeresített fegyvert. Az időzónák bevezetése, 1892. június 1. óta azonban a zónadelet lőtték, amely több mint 22 perccel később áll be Budapesten, mint a csillagászati dél. A durranás akkor még - a régi, csendes világban - Óbudán is hallható volt. Az első lövés 1867. február elsején dördült el, és a Tanácsköztársaság napjai kivételével az 1940-es évekig mindennap elhangzott - bár 1905- ben és 1937-ben is meg akarták szüntetni, ám a lakosság nem engedte. De hogy mi is volt a déllövő fegyver, abban nem vagyunk egészen biztosak. Egy régi évkönyvben látható ábra szerint állványra erősített puska feküdt a szertár nyitott ajtajában. Közvetlenül mellette pedig téglaoszlopra állítva a már említett távcső. Többen azonban, akik a déllövésről írnak, nem puskát, hanem mozsarat említenek, és az iskolában máig őriznek is egy kicsi ágyút, mint egyetlen lehetséges emlékét az elfelejtett szokásnak. Hossza körülbelül harminc centiméter lehet, súlya 6-7 kiló. Az igazgató úr szerint régebben megvolt még az iskolában egy szakállas puska, melyről bizonyosan tudták, hogy valaha delet lőttek vele. A hetvenes években azonban kölcsönadták egy múzeumnak, és többé nem került vissza. Az igazgató, Pörögi András egyébként 1996-ban megpróbálta feleleveníteni a hagyományt. Meg is vizsgálták a déllövés lehetőségeit, de kiderült: a környék annyira beépült, és akkora a zajszint, hogy ez a régi szokás ma már zavart okozna. Túl nagyot kellene durrantani, hogy a távolabbi utcákban is meghallják. Csordás Lajos FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT ________Lelőhely_________ Húsz év múlva Önök persze tudják, hogy a New York kávéház kulcsát sem az - akkoriban túl - ifjú Molnár Ferenc, sem más nem dobta be a Dunába, hogy így érje el az „ örökös” nyitvatartást. Miként azt is, hol esett meg mégis valami hasonló. Természetesen a Fiume kávéházban, a Múzeum körút és a Gróf Károlyi (ma Ferenczy István) utca sarkán. Ez azonban aligha volt a tulajdonos ellenére, hiszen aznap, amikor a legendás eset megtörtént, épp tönkremenni készült. De a csapatnyi író és újságíró, aki megszállta az üzletet, olyannyira otthon érezte magát, hogy menten törzshelyének nevezte ki a Fiumét. Ezt követően történt állítólag, hogy egyikük a kulcsot kidobta az ajtón, és az épp egy hóbuckába huppant. A Fiume pedig nyitva maradt. Pedig valóban meglehetős bátorságra vallott Steuer Gyula részéről, hogy 1883- ban épp itt, az egykori pesti várárok helyén nyitott üzletet. 1874-ben már próbálkozott itt egy bizonyos Szabadi Frank Ignác egy törökös kávéházzal, de a bolt befuccsolt, az egykori katona pedig ferences szerzetesnek állt. Steuer azonban hitt a fejlődésben, és kibérelte a nevezetes Lánczy Leó megnagyobbított, eklektikus stílusban újjáépített bérházának földszintjét. Két utcára tizenöt ablakot nyitott, mögöttük modern berendezéssel látta el a kettős oszlopsorral felosztott, tágas helyiséget. Szellőzőt építtetett be, a gázlángokat Auer-féle harisnyával szelídítette, fényüket a falakra tett tükrökkel sokszorozta meg. A vendégeket biliárdasztalok és kitűnő ételek várták, és válogathattak a pesti és vidéki, sőt külföldi lapok közül. A hóbuckás kaland után már minden ment a maga útján. Az írók mellett az egy sarokra lévő Nemzeti Színház színészei és a szemközti egyetem tanárai is látogatták a kávéházat, de élvezték kényelmét a csöndes sakkozók és az annál hangosabb politikusok is. Közel volt a Sándor utcai képviselőház, nem csoda, hogy ülésszünetben vagy épp helyette a honatyák el-ellátogattak a Fiumébe. Az üzlet — pontosabban egy, a kávéház előtti kövezeten virító vértócsa — még Mikszáth országgyűlési tudósításaiba is bekerült. Steuer 1907-ben eladta ugyan a Fiumét, de az egymást váltó új tulajdonosok tovább vitték a boltot. 1912-ben például egy bizonyos Goldberger Salamon volt a főnök a Lánczy-féle ház földszintjén. A húszas évei elején azonban az infláció megtörte a lendületet, és egy időre francia autócsodák költöztek a tágas térbe: a kávéházi ablakokat automobil-hirdetésekkel ragasztották teli. 1925- ben aztán újfent győzött a hagyomány, és Gundel Ferencnek, majd - mikor ő a Japán felé vette az irányt — Kittner Mihálynénak köszönhetően egy időre ismét kávéillat lengett Fiume névadó címere alatt. Az újabb válságot azonban már nem élte túl a bolt. 1934-ben Lánczy Leó özvegye átépíttette a bérház harmadik emeletét - báró Lipthay Béláné, az Iparművészeti Múzeum bőkezű mecénása vette ki a szobákat -, és egyúttal a földszintet is praktikusabb, kisebb üzletekre osztotta. A Múzeum körúti oldalra kereskedők költöztek, az oldalsó bejárat felől pedig vendéglő nyílt. Fészek volt a söröző neve, 1942-ben özvegy Pap Kálmánné igazgatta. Az ötvenes évek fordulóján pedig, immár a vendéglátó-ipari vállalat keresztségében megszületett a Csendes. Mindezt csak azért meséltem el, hogy a végén hozzáfűzhessem: harmadik gimnazista korunkban, egy építőtábori almafa ágai közt épp ezt a vendéglőt emlegettük mi a Honti Gyurival. Az ilyen alkalmakkor, pláne tizenhat éves korban elvárható világmegváltó hangulatban arról merengtünk éppen, vajon mi lesz velünk beláthatatlanul soká, húsz év múlva. Legegyszerűbb, ha majd akkor megbeszéljük — mondta a Honti, és ránézett az órájára. 2002. szeptember 17-én, 21 óra 26 perckor kell találkoznunk. Ahhoz szerencsére nem ragaszkodott, hogy a Bagi Ilona ifjúsági építőtábor almafáján legyen a randevú, helyszínként a Csendest jelölte meg. Vagy a helyén — tette hozzá. A Csendes azonban ma is megvan. Miként elődje, a Fiume, ő is a nagy túlélők közé tartozik. Még azt is megérte, hogy a Honti meg én számba vegyünk, mi van velünk — húsz év múlva. N. Kósa Judit A Csendes ma is megvan fotó: gárdi balázs