Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. december
2002-12-06
36 Ha a városon múlt volna - amely minden talpalatnyi helyet beépít ma nincs hol sétálniuk az Attila utca, az Alkotás utca, a Krisztina körút lakóinak. Ha Budapest korábban visszakapja a katonaságtól a Vérmezőt, ma bérházak között, szűk utcákon koptatnák az aszfaltot a babakocsit tologató anyák, az idelátogató pedig szegényebb lenne a Várhegy nyugati oldalának látványával. Még szerencse, hogy a katonaság védelmi célokból nem engedte beépíteni a Vár környékét, s mire a város 1922. december 5-én, több mint két évszázados vita és pereskedés után birtokon belülre jutott, Budapest már európai nagyváros volt, amelynek szüksége volt fákra, parkokra, sétányokra. A Vérmező területét először az 1721. március 8-án kelt térrajz tünteti fel, a Tábornokrétet a Várhegytől nyugatra, annak közvetlen szomszédságában ábrázolva. Területe a rajz szerint mintegy 30 hold. Tőle délre ekkor a várparancsnok saját nyolcholdnyi birtokát találjuk. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre pontosabbak lettek a térképek, és csökkent a Vérmező területe. 1810-ben már csak huszonhat és fél, 1899-ben huszonhárom és fél hold. A térképek szerint keletről a Várhegy határolta, nyugatról az Ördögárok, de arra is vannak adatok, hogy az Ördögárkon túli területek is a Vérmezőhöz tartoztak. A számos adatból egy biztosan kihámozható: bármennyire szúrta is a főváros szemét, Buda visszafoglalásától kezdődően emberemlékezet óta, 1855-től kezdve pedig a hivatalos telekkönyvek szerint is a katonai kincstár birtoka volt a Vérmező. Buda visszafoglalása után a töröktől visszaszerzett területek a hódítás jogán a kincstárra szálltak. Az egykori birtokosok fegyverváltság fizetése ellenében vásárolhatták vissza régi tulajdonukat, ha igazolták, hogy a terület egykor az övék volt. Mivel Buda lakossága a hódoltság alatt kicserélődött, a többiek pedig az ostrom elől elmenekültek, vagy elpusztultak, nem maradt senki, aki ezeket a jogokat a város nevében érvényesíthette volna. Háromszáz évvel ezelőtt kerültek olyan helyzetbe az új telepesek, hogy Buda városa ismét jó eséllyel fordulhasson az udvarhoz érdekei védelmében. Tizenhat évig a környék nagybirtokosai, a kinevezett várparancsnokok és a többi tiszt egyaránt a város rovására foglalt területeket. 1702-ben Pesttel, Esztergommal és Székesfehérvárral együttesen adták be kérvényüket, hogy a fegyverváltságot megfizethessék, és cserébe régi területüket visszakaphassák: legelőkkel, erdőkkel és rétekkel. Az Újszerzeményi Bizottság húszezer forintban állapította meg a négy város által fizetendő összeget, amelyből 8600 forintot Budának kellett lerónia. Bár a budaiaknak ez akkor elképesztően nagy pénznek tűnt, végül sikerült a kamarával megegyezniük a részletekről, és 1703. október 23-án Buda is megkapta I. Lipót kiváltságlevelét. A növekvő város földéhségének csak az szabott határt, hogy 1752-ben a katonai kormányzat úgy határozott, a Vártól egy puskalövésnyi távolságon belül ne lehessen ingatlant felhúzni. Így maradt beépítetlen a Vérmező és a későbbi Horváth-kert. Majd a lakosság felháborodására úgy enyhítették, hogy a város telkén az építkezhet, aki vállalja, hogy házát a katonaság első felszólítására saját költségén elbontja. Ilyen feltételek mellett érthetően senki sem vállalkozott építkezésre, és Buda külvárosa csak akkor tudott tovább növekedni, amikor az Alkotás-háztól nyugatra eső területet kezdték felparcellázni. Bár a Várat 1874-ben demilitarizálták, 1897- ben a Citadellát is elbontották, a Vérmező továbbra is a katonaság kezében maradt. Hétköznapokon gyakorlótérnek használták, ünnepen pedig díszszemléket rendeztek, mint például Ferenc József tiszteletére minden év augusztus 19- én. A rétet közben körbenőtte a város, a katonaság és a polgári lakosság egyre kevésbé fért meg egymás mellett. Az értékes telekre a város is szemet vetett, és perre ment a Vérmező tulajdonjogáért. Érvei a Lipót-féle kiváltságlevélen alapultak, amely szerint a fegyverváltság megfizetésével a város visszakapta régi területeire vonatkozó rendelkezési jogát, az egykori várparancsnok, majd később a katonai kincstár pedig önkényes foglalás útján jutott tulajdonhoz. A város a legjobb levéltárosokat küldte hadba a katonaság ellen. Gárdonyi Albert, a főváros főlevéltárnoka 1718-ig visszamenőleg minden iratot felkutatott, amely a város tulajdonjogát igazolhatta. (Ennek a kutatásnak volt járulékos eredménye 1914-ben a jakobinus sírok megtalálása is.) A história viharai által létrehozott jogi helyzetet azonban mégsem Gárdonyi, hanem maga a történelem oldotta meg. Az első világháború után megszűnt a k. und k. katonaság, a korona magyarországi tulajdonai a magyar államkincstárra szálltak, a főváros kedvező politikai légkörben kezdhette meg a tárgyalást a kormánnyal. 1922 áprilisában a Tanács utasította a Városépítési Bizottságot, hogy vizsgálja meg, mit lehet tenni, ha a főváros megkapja a Vérmezőt. Bárdi tanácsnok úr előterjesztésében a bizottság a következő javaslatot tette: „Hogy a székesfőváros belső részeiben egészséges, nagyvárosi jelleget öltsön, szükségesnek tartjuk a Vérmező területének a városfejlesztés körébe való bevonását. A Tabán újjáépülésével és villaszerű átalakulásával a székesfőváros szívében oly városrész fog kifejlődni, mely szépség és egészség tekintetében páratlan része lesz a fővárosnak. Ennek folytatásában azonban nagy kiterjedésű pusztaságra — a Vérmezőre - akadunk, mely sivár, szegényes keretével valósággal kirí a Krisztinaváros nagyszabású fejlődéséből is. A Vérmező városrendezési terveinkben kezdettől fogva s a ma érvényben levő építésügyi szabályrendeletben is, mint szabad, parkolandó terület van feltüntetve. Mindezekre tekintettel javasoljuk, méltóztassék a közgyűlésnek javaslatot tenni aziránt, hogy ez ügyben írjon fel a kormányhoz, kérvén e feliratban a Vérmező tulajdonjogának átengedését.” A Vérmező a második világháború előtt - korabeli tudósítások szerint - sokáig elhanyagolt, szemetes, sötét zuga volt a városnak, szemközt a népszerű Horváth-kerttel. A háború után a Vár törmelékeivel feltöltötték, és a fővárosiak végül parkosítva vehették birtokba évszázados pereskedésük tárgyát: a Vérmezőt. Szatucsek Zoltán A visszaperelt Vérmező A katonaság és a város több mint két évszázadon át harcolt a Tábornokrét tulajdonáért Gárdonyi Albert, a főváros főlevéltárnoka 1718-ig visszamenőleg minden iratot felkutatott, amely a város tulajdonjogát igazolhatta. Hétköznapokon gyakorlótérnek használták, ünnepeken díszszemléket rendeztek itt, mint például Ferenc József tiszteletére minden év augusztus 19-én forrás: fszek Budapest gyűjtemény NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. DECEMBER 6., PÉNTEK A Bozdák alapítványa A régi Lipótváros palota- és bérházépítői között gyakran találunk görögöket. A cincároknak is mondott macedóniai görögök valaha, a XVIII-XIX. század fordulóján Pest leggazdagabb emberei voltak: a Harisok, a Nákók, a Derrák, a Lykák és a többiek. Emlékük már nem sok van a városban: a Petőfi téri görög templom, a Haris köz... És van egy tábla a Hercegprímás utca 4. kapuja fölött, amely szintén emlékeik közé tartozik. Ez olvasható rajta: Borda Naum és Ilona Alapítványa. És mellette ugyanez cirill betűkkel, szerbül. A ház valamikor az 1870-es években épülhetett, mint egykorú szomszédai. Az 1880-as években Bozda Naum már nem élt, csak özvegye, Ilona (született Bellanovics Ilonaként). A kilencvenes évekre valószínűleg már ő is elhalálozott, mert akkor már a fent nevezett alapítvány szerepel a ház tulajdonosaként. Bozda Naum és a Bozdák nem tartoznak a legtöbbet emlegetett pesti görögök közé. Füves Ödön görögökről szóló tanulmányai tudnak bizonyos Bozda Mihályról, aki a XVIII. század vége felé házat vett a Kecskeméti utcában. Bozda Naumról pedig - aki talán fia lehetett Mihálynak - azt tudtam kideríteni, hogy 1839-ben versenytárgyaláson hat évre elnyerte a Pest és Buda közötti hajóhíd bérleti jogát 93 150 forintért, majd 1843-ban átkelőcsónakokat is közlekedtetett a Dunán a mai Gellért fürdő, a Rudas fürdő és a Császár fürdő vonalában. Egyébként pedig termény-, gyapjú- és tűzifa-kereskedelemmel is foglalkozott. Hogy alapítványa, amelyet a Hercegprímás utcai ház bére táplált, mi célt szolgált, arra sajnos senki sem emlékszik. Vagyona kétharmadát a görögkeleti egyházra hagyta. Csordás Lajos FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT .Lelőhely. Csütörtökön feltámadás Dr. Demján János református vallásoktató a lehető leggondosabban kezdte el kitölteni a Királyi Olasz Elemi és Középiskola Haladási naplóját. 1937. december 2-án, egy csütörtöki napon írt bele először. A feljegyzés szerint reggel, az első órában az elemistákkal találkozott — a 12 éves Jézusról beszélgettek —, aztán volt még egy ötödik órája is, az alsós középiskolásokkal. Itt Jézus feltámadása volt a téma. A tanév további részében szinte minden csütörtökön, pénteken és szombaton találkozott tanítványaival. A Budapesti Református Egyházmegye vallásoktatási tanmenete szerint haladt - a szűkszavú jegyzetekkel kommentált példányokat a Haladási napló lapjai közé tűzte. Vigyázott persze arra, hogy minden korosztály a szellemi fejlettségének megfelelő szinten sajátíthassa el a szükséges tudnivalókat. Csütörtökönként az elemistáknak elsősorban Jézus életét magyarázta; szombaton a kis gimnazistáknak a Bibliáról beszélt, péntekenként pedig az érettségi előtt állók hallhattak tőle az egyház történetéről és intézményeiről. Az is előfordult persze, hogy elmaradt az óra. Ilyenkor dr. Demján János a Haladási napló hátára nyomtatott Utasítás szerint járt el: „ a szünetelés okának feltüntetése céljából a szüneteket és ezek okát, valamint az iskolai ünnepélyeket is fel kell jegyezni”. 1938. március 12-én beírta, hogy „ Temetés volt az Újköztemetőben, igazgató helyettesítette”. A hónap végén hosszabb szünet következett: négy napig „nem volt tanítás fertőtlenítés, rath. ünnep és tanulmányi séta (Aquincum) miatt”. Április közepén húsvéti vakáció jött, két napra rá Róma alapításának ünnepe alkalmából volt szünnap. Május vége felé az Eucharisztikus Kongreszszusra való tekintettel rendeltek el tanítási szünetet. 19-én viszont azt jegyezte be a tanár, hogy „ a Duce beszélt Genovában, az utolsó három óra elmaradt”. A négy évfolyamonként, összevontan tartott vallására gyakorlata is mutatja persze, hogy a reformátusok maroknyi kisebbséget alkottak az Olasz Királyi Iskolában. Igaz, maga az iskola sem lehetett különösebben népes intézmény. Valamikor 1930 körül alapították, akkortájt, amikor a Duce Itáliája és Horthy Magyarországa mind szorosabbra fűzte a két állam közötti kapcsolatokat. 1931-ben Piazza Ungheriának neveztek el egy teret Rómában, amire válaszul Olasz fasor lett a budai Retek utca egyik szakasza. 1936- ban egy látványos politikai gesztusért úgy fejezte ki háláját a főváros, hogy Mussolini nevet adta az Oktogonnak. Az utcatáblákat még aznap lecserélték. Alighanem ez a láz szülte az Olasz Királyi Iskolát is, amely mindvégig az Oktogon környékén működött. Az intézmény a református vallásoktató Haladási naplója szerint a harmincas évek végén az Andrássy úton volt, az 1942-es dokumentumok viszont az igazgatóságot és a középiskolát már a Teréz körút 9. alatti bérházban jelzik. Az 1938-as vizsgákat követően dr. Demján csak annyit jegyzett be, hogy 1941—42-ben mindössze hárman látogatták az óráit: Ferrari Ibolya, Südi Sándor és Kiss Péter. Legközelebb az 1943-44-es tanévben nyitotta meg újra a naplót. Ekkor már nyoma sem volt a korábbi gondosságnak. Egy -két szót firkantott legfeljebb a nyomtatott lapokra, legtöbbször arra sem ügyelt, hogy „minden tanítási nap adatainak bejegyzésére külön oldal szolgál”. Igaz, feltűnő gondossággal jegyezte föl, ki mennyit hiányzott. Jegyzeteit silabizálva úgy tűnik Karsa Bulcsú és Tóth Katalin, valamint Fehér Etelka vett részt leggyakrabban az olasz elemiben keddenként tartott vallásórákon. Halász József viszont annak ellenére ritkán jelent meg, hogy a tanár igyekezett minél közelebb hozni az elemistákhoz a tanultakat. A november 25-i foglalkozáshoz például a téma — Teremtés — mellé azt is odaírta, hogy „ és lett a városligeti tó ”. Az 1944-es tanév ettől függetlenül kurtán-furcsán ért véget. Tizenegy nappal a németek bevonulása után, március 30-án reggel nyolctól dr. Demján még zsoltárokat tanított az ötödik gimnazistáknak. Kilenctől levizsgáztatta az elemi iskolásokat. A következő kedden azonban már nem tartott órát. N. Kósa Judit A Lelőhely sorozat egésze olvasható a Népszabadság Online Gyűjtemények rovatában (www.nol.hu).