Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. december
2002-12-09
28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. DECEMBER 9., HÉTFŐ Seborvosok és esküdt bábák Pest-Budán A reformkorban a gyógyítói pályára már nemcsak a tudomány szeretete, hanem a jövedelem is vonzotta a fiatalokat Százhatvanöt évvel ezelőtt, 1837 őszén alakult meg a Budapesti Királyi Orvosegyesület, a hazai egészségügy első szakmai szervezete. Az egyesületnek 84 rendes, 7 tiszteletbeli és 162 levelező tagja volt. Fényes Elek statisztikája szerint az 1840-es évek elején a 640 magyarországi orvosból 104 Pesten működött. A legnevesebbek nagy társadalmi tekintélynek örvendtek, aktív résztvevői voltak a reformkor társadalmi és kulturális mozgalmainak; többen közülük a pesti polgárság legvagyonosabbjai közé tartoztak. Bár a XIX. század elején Pest-Budán már megtalálhatók a modern (akadémiai) orvoslás intézményrendszerének elemei (egyetemi képzés, egészségügyi hatóság, közszolgálatban álló, illetve magánpraxist folytató orvosok, kórházak, gyógyszertárak, bábák), a társadalom túlnyomó többségének egészségügyi viszonyait ez még kevéssé érintette. A hagyományos társadalom mentalitása — amely szerint betegség és egészség, gyógyulás és halál egyaránt Istentől származik — még makacsul tartotta magát, különösen az alsó társadalmi rétegek körében. Főleg a pusztító járványokat tekintették isteni büntetésnek, a gyógyulást pedig Isten jutalmának. Az egészségügy állami, illetve városi szervezetének első elemei a járványok elleni intézkedések kapcsán a XVIII. században épültek ki. A felvilágosult abszolutizmus kezdte el államérdekként kezelni az alattvalók egészségi állapotát, közfeladatnak ismerve el a betegekről való gondoskodást, a környezet higiénikusabbá tételét és az egészségügyi ismeretek terjesztését. Az egészségügyi igazgatás központi szerve a Helytartótanács egészségügyi osztálya lett. A szakszerűséget az országos főorvos (protomedicus) biztosította. 1752-ben királyi rendelet írta elő a megyéknek a tisztiorvos alkalmazását, akinek feladatai közé tartozott a szegény betegek ingyenes gyógyítása, az egészségügyi rendészeti teendők (főleg járványok idején) és a törvényszéki orvosszakértői feladatok ellátása. Budán és Pesten már ezt megelőzően is találkozhatunk a városi alkalmazottak között orvossal (physicus), seborvossal, „esküdt bábával”, kórházgondnokkal. Pest a XVIII. század végén már 2 physicust, 2 chirurgust (sebészt) és 7 bábát foglalkoztatott. A város által fizetett orvosok száma - a lakosságszám növekedésével - 1847-re 7-re emelkedett. A pesti egészségügyi szervezetet vezető „első városi physicus” egyúttal a városi kórház, a Szent Rókus igazgatói tisztét is betöltötte. A sokkal kisebb népességű Budán két orvos, három sebész, valamint városrészenként egy-egy bába alkotta a városi egészségügyi szervezetet. A fővárosban persze ennél jóval többen foglalkoztak gyógyítással. Nem beszélve a hazai modernizáció élén haladó városban is nagy számmal praktizáló kuruzslóról, javasasszonyról és „magnetizálóról” — akik még mindig komoly konkurenciát jelentettek az „orvostudoroknak”, 1838- ban Pesten mintegy 100, Budán 20 orvost vett számba Jankovich Antal, József nádor háziorvosa. Német nyelvű városleírásából megtudhatjuk, hogy az orvosok száma dinamikusan növekszik, s a pályára már nemcsak a tudomány szeretete, hanem a magas jövedelemre való kilátás is vonzza a fiatalokat. A fővárosban azonban ez a várakozás csak a kisebbségnek teljesül: igazán jövedelmező praxissal csak néhányan rendelkeznek, a többség alig keresi meg a társadalmi állásának fenntartásához szükséges és elvárható minimumot. Bár az orvosok presztízse a városi társadalomban magas, munkájukat nem fizetik meg: hiába létezik orvosi díjszabás, gyakran a vagyonos polgárok is elfeledkeznek a honoráriumról. A hagyományos, a betegséget sorsszerűnek elfogadó mentalitás változását jelzi, hogy Jankovich szerint a pest-budai lakosság már kisebb bajaival is orvoshoz fordul. A gazdagabbak háziorvost is fogadtak, aki rendszeresen meglátogatta a családot (s akinek honoráriumát nem a hétköznapi ezüst- vagy papírpénzzel, hanem a ritkább aranyakkal illett kifizetni). Elsősorban a magasabb körökben hódítottak a korszak orvosi divatjai: a magnetizmus (a mágnesesség csodaszerként való alkalmazása), a homeopátia (hasonszenvi gyógymód), valamint a laikus grafenbergi Vincenz Priessnitz nevéhez fűződő, vízzel és izzasztással történő gyógyítás. Jankovich szerint a tudományban nem sokan jeleskedtek a pest-budai orvosok közül, erkölcsi életüket azonban példásnak minősítette a befutott kolléga: emberségesek, jólelkűek, s minden külső nyomás nélkül is szívesen segítenek a nincstelen betegeken. Az orvostársadalmon belül azonban nem ilyen idilli a helyzet: a szakmai hiúság vagy féltékenység, illetve a kenyéririgység sok súrlódást okoz. (Különösen éles vonal választotta el az egyetemen oktató orvoselitet a többiektől.) A „fizetőképes kereslethez” képest túl magasnak tartotta a fővárosi orvosok számát Tormay Károly, Pest tiszti főorvosa is másfél évtizeddel később, 1854-ben kiadott jelentésében. A Pesten nyilvántartott 151 orvosra és 75 sebészre 625 lakos jutott fejenként, amivel megelőzte Párizst (916) és Münchent (1050) is. A pest-budai orvostársadalmon belül szinte külön kasztot képeztek az egyetem orvosi karának tanárai, természetesen maguk is gyakorló orvosok. Az orvosi kar az egyetem 1784-es Pestre költözése óta a Hatvani és az Újvilág (ma Kossuth Lajos és Semmelweis) utca sarkán állt jezsuita kolostorban működött. (1848. március 15-én ez volt a Pilvax kávéházból elinduló Petőfiék első állomása: e kar hallgatói képezték a nap folyamán hatalmasra duzzadó tömeg magvát.) Rövid ideig itt rendeztek be egy kis „klinikát” is a gyakorlati oktatás céljára (8-8 nő és férfi beteggel), de ezt hamarosan a volt klarissza kolostorba (ma az ELTE Szerb utcai épülete) helyezték át. A folyamatosan bővülő klinika 1830-ban 11 szobából állt, amelyben 54 ágy várta a „demonstrációs anyagot”, azaz a betegeket. A további bővülés már új helyen, a Múzeum körúti egyetemi épületek helyén állt Kunewalder-házban zajlott le, ahová az 1850-es évek végén költözött az intézmény. A XIX. század első felében az orvosi és a sebészi pálya még élesen elkülönült egymástól. Az orvosok által lenézett seborvosok vagy borbélyok - a csak belgyógyászattal foglalkozó valódi doktorokkal szemben a sebek, fekélyek, ficamok, törések kezelésével, valamint foghúzással és érvágással foglalkoztak. Az 1837- ben alapított Orvosegyesületbe sem vették fel őket, ők négy évvel később külön szervezetet hoztak létre, amely azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Az Orvosegyesülettől tehát a szakmán belüli feszültségek csökkentését is várták. Elsődleges célként ugyan a tapasztalatcserét, a legújabb orvosi ismeretek terjesztését tűzték ki az alapítók (előadások és „konferenciák” útján), de fontosnak tartotta az alapszabály azt is, hogy a rendszeres találkozás révén „a tagok között az ügyfeliség és barátságos egyetértés eszközöltessék”. Az egyesületnek - amelynek élén egyébként 1841—46 között az említett Jankovich Antal állt - lassacskán valóban sikerült oldani a merev elkülönülést az egyetemi orvoskar és a praktizáló orvosok között. Gyakorlati működésének legtartósabb eredménye azonban alighanem az lett, hogy a szakmai közélet felélénkítésével meggyorsította a magyar orvosi szaknyelv kialakulását és elterjedését. Nem volt egészen jogos Jankovich kritikája, ami a pest-budai orvosok tudományos érdeklődését illeti. A szakma elitje igen fontos szerepet játszott nemcsak a medicina, hanem általában a természettudományok hazai fejlődésében, illetve a tudományos ismeretterjesztésben is. Ez szinte törvényszerűnek tekinthető, hiszen a néhány tucat bányamérnök, földmérő, vízmérnök, s talán pár száz tanár mellett egyedül a gyógyítással foglakozók - orvosok, sebészek, gyógyszerészek - rendelkeztek természettudományos ismeretekkel. Pesti orvosok kezdeményezésére indult el 1841- ben az Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűléseinek a sorozata, Magyarország „felfedezésének” céljával. Szintén orvos, Bugát Pál kezdeményezésére alakult a Magyar Természettudományi Társulat is 1841-ben, amelynek első vállalkozása Pest-Buda természettudományos feltárása volt. Fónagy Zoltán A pesti Rókus kórház 1834-ben is: Budapest története Utcai orvosi vizsgálat az 1900-as évek elején FORRÁS: MAGYAR KÓDEX Lenhossék Mihály, országos főorvos (protomedicus) az 1830-as években FORRÁS: BUDAPEST TÖRTÉNETE Festőállvány. A Vajdahunyad vára - Faragó Géza ecsetjével Faragó Géza (1877-1928) 1917- ben készült. A városligeti Vajdahunyad vára című festményén ugyan csak kis részletét láthatjuk a Vajdahunyad várának, de ez már a végleges épület egy része. Ezt azért fontos kiemelni, mert a millenniumi kiállításra a Széchenyi-szigeten felépült pavilont, melynek tó felé néző részét az erdélyi Vajdahunyad váráról mintázták (innen az elnevezés) nem szánták örök életűnek a tervezők. Az ebből az alkalomból meghirdetett pályázat nyertese Alpár Ignác lett, aki a kiírás minden feltételének eleget tett, miszerint: „A történelmi kiállítási épület architektúrája úgy tervezendő, hogy a hazánkban eddig dívott főbb építészeti stílusokat, a románt, csúcsívest, reneszánszt és az utóbbinak vállfajait, a barokkot és a rokokót, egészében véve szellemükben, részleteiben pedig nevezetesebb hazai műemlékeink hű utánzataiban tüntesse fel, minek folytán az épületnek egyes részei, épületszárnyak vagy egyes részletek, kapuk, ablakok, kandallók, maguk is mint az építészeti csoportkiállítás tárgyai fognak szerepelni.” A nem tartós anyagból készült kiállítási pavilonnak akkora sikere lett, úgy megkedvelték a főváros polgárai, hogy sajnálták lebontani az eredetileg ideiglenesre tervezett épületet. Azonban az épület néhány év után annyira tönkrement, hogy már veszélyeztette a benne elhelyezett mezőgazdasági kiállítási anyagot. Ekkor lépett közbe Darányi Ignác földművelésügyi miniszter. Egy végleges Vajdahunyad-vár felépítésére kétmillió-négyszázezer koronát szavaztatott meg az országgyűlés képviselőivel. A megbízást most is Alpár Ignác kapta. Az 1904-ben felépült végleges épületbe költöztették a Mezőgazdasági Múzeumot, amelynek gyűjteménye a mai napig is ott tekinthető meg. Az épületet ezután bővíteni akarták, de ehhez újabb pénzösszegre volt szükség. Az építkezés folytatására az országgyűlés további egymillió koronát szavazott meg. Ebből készült el a román rész, melyben többek között a Vas megyei Ják XIII. századi bencés apátsági templomának gyönyörű másolata csodálható meg. A jáki kápolnát eredetileg könyvtárnak szánták, de a környékbeli hívők kérésére 1916-tól templomnak használták és használják mind a mai napig. A Vajdahunyad vár bejáratánál találjuk Alpár Ignác szobrát, ez Teles Ede munkája. Az udvaron Stróbl Alajos Károlyi Sándort megörökítő műve látható. Az itt felállított műalkotások közül talán a legismertebb Ligeti Miklós munkája, mely a csuklyás Anonymust ábrázolja. A képen látható városligeti tavon már a XIX. század közepén is csónakáztak elődeink. A nyáron divatos sport nem volt veszélyes, hiszen a tó akkor sem volt túl mély. Viszont egészségügyi szempontból sok volt a kifogásolandó. Az ezredéves kiállításra olyan piszkos volt a tó vize, hogy a közeli Rákos-patak vizét kellett a tóba vezetni. Ebben az időben épült fel a tavon átívelő híd is. A képet festő Faragó Géza neve hallatán előbb jutnak eszünkbe szecessziós plakátjai, mint festményei. Pedig nemcsak grafikus, hanem festő és iparművész is volt. A XIX. század végén Párizsban Muchánál és Colarossinál tanult. Első kiállítása a Nemzeti Szalonban 1900-ban nyílt meg. Hazatérése után Szolnokon Fényes Adolfnál, Kecskeméten Iványi-Grünwald Bélánál tanult. Utóbb Budapesten telepedett le. Ebben az időben kezdett a színházaknak kosztümöket és díszleteket tervezni. Sőt, még karikatúrákat is szívesen rajzolt. A magyar plakátművészet fejlődésére nagy hatást gyakorló művész leghíresebb szecessziós plakátjai talán a Gottschligrum és a Kerpel kézfinomító voltak. Azonban festményeit is nagyra értékelték a műértők, nem véletlenül rendezhetett kiállítást 1910-ben, 1923-ban és 1928-ban a Nemzeti Szalonban. Várnai Vera FORRÁS: BTM KISCELAI MÚZEUM