Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. február

2003-02-08

42 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. FEBRUÁR 8., SZOMBAT Szénsztorming Szerényi Gáborral Civilizáció az, amikor az ember reggel elindul egy presszó felé, de mire este odaér, bizományi áruház lesz belőle Volt jelmezes statiszta A Pál utcai fiúk című filmben, járt Erdély Miklós művészeti köreibe, újságíró, televíziós szerkesztő és képzőművész. Szerényi Gábor rajzain mindennél fontosabbak az élet reménytelennek tűnő apróságai, Budapest múltjának ködbe vesző részletei. A Godot Galéria által rendezett, Geniza című kiállítása ezek­ben a napokban látható a Rózsakért Bevásárlóközpontban.- Az első híres rajzom címe az volt: Apukám elkísér az óvodába.- Tippelhetek? Apukáját ábrázolta, amint óvodába kíséri önt.- Netán látta a művet?- Nem, de ördögi fantáziám van. Es gondolom, annál, aki ilyen briliáns antréval toppan a művészvilágba, eldön­tött tény, hogy ott is marad.- Nem teljesen, egy ideig ugyanis vívó akartam lenni.- Mikor tört derékba sportkarrierje?- Az első edzés tíz-tizenötödik percé­ben.-Nem küzdő típus...- Mert azt láttam, hogy ott mindenki idegbeteg. Ordítoznak, sikítoznak, föld­höz vágják a sisakjukat, én meg finom lé­lek voltam, és ezt nem szerettem. Mára azért keményedtem egy kicsit.-Lehet, hogy ötvenévesen ismét felöld a vívóruhát?- Semmi sem lehetetlen. Édesanyám például ötvenéves korában kezdett fényképezni. Rövidesen maga laborálta képeit a konyhában, nem sokkal később fotói lapokban is megjelentek, és még dí­jakat is nyert.- Kevesen tudjuk, mi lappang ben­nünk.- Ha mégis rájövünk, akkor meg azt kell megtalálni, miképpen lehet kidédel­getni magunkból titkos tudományainkat.-Egyáltalán: lehet?- Lehet, de észnél kell lenni. Egy idő­ben például, teljesen beleszerettem Na­póleon korába, és hihetetlen elszántság­gal rajzolgattam a korabeli katonákat. Az egyenruhák legkisebb díszeit is korhű pontossággal cizelláltam, mire az egyik tanárom azt mondta, hogy...- ...feltétlenül legyen grafikus vagy fes­tőművész.- Nem. Azt mondta, feltétlenül legyek férfiszabó a belvárosban.- Ott laktak egyébként?- Nem, a festői Népszínház utcában laktunk. Ami akkoriban olyan volt, mint egy falu főutcája. Emlékszem: állandóan ott ült a villamosmegállóban Petrucz né­ni, a cipőpucoló, akivel mindenféléről le­hetett beszélgetni, volt aztán ott egy lili­puti, alighanem cirkuszos család, és em­lékszem Sík úr fotóüzletére, valamint a Köztársaság tér sarkán lévő bicikliköl­csönzőre is.- Úgy tűnik, szerette a környéket.- Persze, mert akkor még voltak ott konstans figurák és konstans helyek. Ma ilyenek nincsenek, ma már civilizált vi­lágban élünk. Egy barátom szokta mon­dani: civilizáció az, amikor az ember reg­gel elindul egy presszó felé, de mire este odaér, bizományi áruház lesz belőle.- Visszatérve a pályaválasztásra: ki­esett a vívás, maradt hát a képzőművé­szet.- Valahogy úgy voltam inkább, mint Thomas Mann művében Tonio Kroger, aki mindig mást és mást felelt, amikor ar­ról kérdezték, hogy mi akar lenni. Érezte, hogy ezer létforma lehetőségét hordozza magában, ám ugyanakkor azt is érezte, hogy mindegyik kész lehetetlenség. Egyet azért tudtam: tanulni nem szeretek, és így megesett, hogy iskola helyett a Tá­madás tíz óra tízkor című jugoszláv parti­zánfilm vetítésén kötöttem ki, amit leg­alább huszonötször láttam.-Ennyire tetszett?- Nem, de főleg az ment a moziban.- Mást nem is vetítettek?- Akkoriban még nem jöttek ilyen has­­menéses gyorsasággal a filmek, úgyhogy a szórakozás öt-hat alappillére közül vá­laszthattam. Megnézhettem a Harmincki­lences dandárt, a Huszárkisasszonyt, a Maximkát, a Gábor diákot, vagy az emlí­tett jugoszláv opuszt. A lovazós, kar­­dozós, partraszállós filmeket szerettem, a Hyppolit, a lakáj például már csak az enerváltabb, cinikusabb, kiégettebb kor­szakomban érintett meg.- Már meg sem kérdezem, hogyan lett mégis képzőművész.- Kérdezze csak meg.- Jó, akkor megkérdezem.- Előbb erős protekcióval londiner let­tem az Astoria Szállóban.- Ha jól sejtem, nem ez biztosít kellően erős alapképzettséget a ceruza vagy a rajzkréta kezeléséhez.- Ez nem, de mindeközben találtam egy mestert. Mégpedig magát Erdély Miklóst, aki a hetvenes évek egyik legna­gyobb avantgárd figurája volt, művészeti író, költő, performer, alkotó ember, akit ma már az egyetemen is tanítanak, és egy avantgárd grószpapa. Akkoriban viszont még a Kárpátiában vagy a Rókus Kórház­zal szemben lévő Bástya étteremben lehe­tett vele borozgatni, és el lehetett menni az általa vezetett képzőművészeti zugkö­rökbe, hogy - ahogy akkoriban mondtuk - kompromittáljuk a beidegződéseket.- Azí meg hogyan kellett?- Különböző, szokatlan gyakorlatok­kal. Például. Összekötözték a kezünket, és ilyenformán csak összehangoltan lehe­tett rajzolni. Vagy. Kitaláltuk, hogy szén­kiállítást csinálunk. Elkezdtünk gondol­kodni azon, miképpen tudjuk érdekes kontextusba helyezni a szenet. Jöttek az ötletek egymás után, ahogy ma monda­nák „brénsztormingot” tartottunk.- Szénsztormingot.- Igaza van: szénsztormingot. Szóval ott ültünk a Marczibányi téri helyisé­günkben, röpködtek az ötletek, amikor váratlanul benyitott egy nő, és azt kérdez­te: Kormos Emese itt van? Ájuldoztunk: ez aztán eredeti ötlet. Igazi truváj! De ki­derült, hogy szerencsétlen nő tényleg egy Kormos Emesét keresett, csak eltévesz­tette az ajtószámot.- Tehát az undergrund környékéről tá­madta meg a művészetet.- Igen, de ez sem adott útlevelet a mű­vészek közé. Műszaki rajzoló lettem, hi­vatalnok, később tizenkét évig újságíró egy gyógyszergyár üzemi lapjánál, majd az Ifjúsági Magazinnál. Hanem ami iga­zán fontos volt: egyre több rajzom jelent meg az Élet és Irodalomban. Nagy Lász­ló, a költő volt akkoriban ott a képszer­kesztő, és hihetetlenül bátornak találtam, mert olyan rajzokat mert megjelentetni, amelyek sehol máshol nem kerülhettek volna a lapokba. Nagyon tetszett ez a kí­sérletező kedv, és nagyon jó volt, hogy valakitől végre azért kellett félnem, mert tiszteltem.-A rajzokból élt?- Sohasem éltem a rajzokból, mert nem akartam olyan strici lenni, aki a sze­relméből él. De azért persze adtam el egy-két képet, és annak is örülök, ha el­jönnek a kiállításomra, bár nem kapáló­­dzok olyan kétségbeesetten az ismertsé­gért, mert egyetértek Hamvas Bélával, aki azt mondta: bőven elég, ha a remek­művekről a jóisten tud.- Ezek remekművek ? ,- Azt nem tudom, de úgy érzem, egy tekintetben fontosak. Mert amikor én megrajzoltam a magam kacatóriumát, egy kis bibliai zengést körítettem a háta mögé.-Mégpedig?- A mostani kiállításomnak azt a címet adtam: Geniza. Ez elrejtést jelent. Az óko­ri Izraelben semmiféle papírt nem lehetett kidobni, amelyen a teremtő neve szere­pelt, ezért ha egy ilyen irat feleslegessé vált, akkor a templom elkerített részében gyűjtötték, és befalazták, azaz elrejtették. Évezredekkel később ezek fontos leletek a régészeknek. Úgy gondolom, hogy isten jelei most is itt vannak, de nem biztos, hogy a templomokban. Talán éppen ott, ahol Pilinszky vélte fölfedezni. Azaz le­het, hogy éppen egy koszos, törött, mű­anyag lavór repedésében lehet meghallani Krisztus sikolyát. És én is ezért kezdtem el a legtriviálisabb apróságokat rajzolni. Úgy gondoltam, hogy egy körző hegye vagy egy törött kabátgomb annyira re­ménytelen, hogy ott már érdemes valamit keresgélni. Ezekre a körzőhegyekre, és fél gombokra vadászom a város zugaiban.- Furcsa viszonya van Budapesttel.- Furcsa. Nagyon fáj a szívem a régi városért. Egyre több reménytelen apró­ság, személyes törmelék tűnik el innen. Az Úttörő Aruház neonreklámja, arany­halas medencéje, a Piknik büfé a Madách tér sarkáról, ahol még az elszalonnáso­­dott szegény embereket is lehetett szeret­ni; vagyis a kicsit kopott, esetlenebb han­gulatok visszahúzódnak a lakásokba, ahol az emberek még őrzik egy darabig, hogy aztán idővel megunják, és lomtala­nításkor levigyék az utcára. Elrejtsék a szemétkupacokba, hogy még a régészek se találjanak rájuk. TVencsényi Zoltán A pénztár mesélő méhecskéi Parányi díszítések emlékeztetnek a híres hitelintézetre A mindennapi életünket végigkísérő csil­­logó-villogó neonreklámok és óriáspla­kátok mellett szinte elbújhatnak a Fő utca 10. számú épület és a Bajcsy-Zsilinszky út 3. számú lakóház apró díszítései. Pedig az alig észrevehető kovácsoltvas ékessé­gek egy régen megszűnt, hajdan ország­szerte ismert cég, a Pesti Első Hazai Tk­­karékpénztár szolgáltatásait hirdetik jó­val megszűnése után is. A két tekintélyes vízivárosi és terézvárosi palota lelkiisme­retes tervezőinek köszönhető, hogy a méhkaptárra emlékeztető faragványok és a kapuk fölött elhelyezett monogramok az utókornak is mesélnek a híres takarék­­pénztár múltjáról. Fáy András (1786-1864), korának egyik kiemelkedő írója és politikusa már öt évvel Széchenyi István Hitel című ér­tekezésének megjelenése előtt, 1825-ben javaslatot tett az országgyűlésen Magyar­­ország első önálló takarékpénztárának megalapítására. Irodalmi összejövetele­ken, törvényhatósági gyűléseken szólalt fel a szervezés mellett, és néhány év múl­va sikerült elérnie célját: 1840. január 11- én létrejött a Pesti Élső Hazai Takarék­­pénztár, amelynek hatására rövidesen vi­déken is megkezdődött a hasonló egyesü­letek alapítása. Az 1844-ben részvénytár­sasággá alakult pénzintézet a Monarchia legtekintélyesebb cégeinek egyikévé nőt­te ki magát, a növekedéssel párhuzamo­san természetesen egyre hatalmasabb székházakra és irodahelyiségekre volt szüksége. Igazgatósága ezért 1866-ban megbízást adott Ybl Miklósnak egy min­den igényt kielégítő épület terveinek el­készítésére. Alig két évvel később, 1868 szeptemberében már átadásra készen állt a mai Károlyi Mihály utca és Reáltanoda Bajcsy-Zsilinszky út 3. utca sarkán álló, akkor még csak egyeme­letes székház, amely - több nagyszabású átalakítással — a közelmúltban nyerte vissza régi pompáját. Ybl Miklós emellett több kisebb-na­­gyobb megbízást kapott az 1870-es évek­ben egyre ismertebbé váló takarékpénz­tártól. 1875-ben például az ő tervei sze­rint modernizálták a ma Bajcsy-Zsilinsz­ky út 3. számmal jelölt épületet, amely akkor már a cég tulajdonát képezte. Bár az átépítés pontos idejét nem ismerjük ­­Ybl életrajzában is csak rövid utalás,talál­ható e munkájára -, a kosáríves kaput ko­ronázó párkányt ugyanúgy ékesítik a méhkast ábrázoló kovácsoltvas díszek, mint a XIX. század végén. Hasonló mé­hecskéket láthatunk a Fő utca 10. sarki bejáratán is, ami nem meglepő, hiszen egykor ez a ház is a Pesti Első Hazai Ta­karékpénztár tulajdona volt. A két épület múltjáról sajnos meglepően kevés doku­mentum maradt fenn, annyi azonban bi­zonyos, hogy a vízivárosi palotát 1890 körül vette meg az intézet, és nemcsak irodahelyiségeket, hanem pénztárterme­ket is berendeztek itt. Fő utca 10. Ezt támasztja alá az 1890-ben kiadott kétkötetes tanulmány is, amely a vállalko­zás történetét mutatja be: „Egyesületünk régi elve, hogy fiókot lehetőleg csak a sa­ját házában rendezzen be. Ennek megfele­lően mostani tizenkét fiókja közül csak kettő működik bérelt helyiségben, míg a többi tíz részben saját házaiban, részben pedig az intézet Elismert Vállalati Nyug­díjpénztárának házaiban nyert elhelye­zést.” A pénztár a takarékbetétek gyűjté­sén és kölcsönök folyósításán kívül meg­határozó szerepet vállalt a XIX. század végén fellendült budapesti házépítések fi­nanszírozásában. Saját tulajdonában is számos épület állt, például a Kálvin tér-Múzeum utca-Baross utca sarkán 1874-ben elkészült, szintén Ybl Miklós által tervezett bérház, valamint a Váci utca—Deák Ferenc utca—Türr István utca által közrefogott, 1915-ben átadott palota. Az 1948-ban államosított cég üzlet­ágait az Országos Takarékpénztár vette át, ám hajdani székházainak díszítései ma is utalnak fénykorára, amikor még irodák kaptak helyet a vastag falak között. Prusinszki István ______T ERÍTÉKEN___________ A romlás virágai Régóta készülünk a József körút és Ba­ross utca sarkán lévő Stex Alfrédba. Két dolog hajtott bennünket: a gigantikus belső tér iránti kíváncsiság, valamint az információ, hogy itt hajnalig működik a konyha. Mindkettő elég jelentősnek tűnik ahhoz, hogy ne értsük magunkat. Fogal­munk sincs, miért nem jöttünk a Stex Alfrédba előbb. Ez a kérdés ■leginkább akkor válik égetővé, amikor belépünk a terembe. A régi Budapest tárul elénk. Hatalmas belmagasság, óriási, első pil­lantásra be sem látható terek, és nagy, utcára néző, padlóig érő ablakok. Az em­bernek megfájdul a szíve egy ilyen tértől. A falakból és az arányokból lehet érezni a hajdani pesti kávéházakat. Még egy lé­pést sem tettünk beljebb, de máris átél­tünk egy katarzist: magányos és boldog­talan az élet kávéházak nélkül. Ami a múlt század elején Kommersz kávéház, majd Mikszáth és Deák volt, az most Stex Alfréd. Az idő elmosta a kávéházi buko­­likát, és hozott helyette valami furcsa Las Vegas-i hangulatot ide, ebbe a körúti vendéglőbe. A Stex Alfrédban ugyanis az éjszakai evések mellett játszani is lehet. Lottózni, lovakra tenni és kaszinózni. Mindez a tér valamelyik rejtett zugában történik, de a szerencsejátékok különös levegője átjárja az egész helyet. Vendéglőben vagyunk, de ha egy tapé­taajtót kinyitnánk, bizonyára ott kavarog­na előttünk a cigarettafüstben több tucat­nyi elveszett lélek. Fantáziálásunkból fia­tal pincérlegény riaszt fel bennünket. Má­sodik mondatából kiderül, hogy új még, sok mindent nem tud még, mondja. Csak a lényeget tudja, kedves fiatalember, ten­nénk hozzá, ha nem lennénk ilyen szemér­mesek. Olyan figyelemmel és olyan ked­vességgel szolgál ki bennünket, hogy már az ételek előtt meg vagyunk róla győződ­ve, kitűnő hely a Stex Alfréd. Pedig nem az. Úgy főznek itt, mint a hetvenes évek magyar vendéglőiben: sok olaj, rengeteg, durva ételízesítő, drabális köretek. De a Stex Alfrédba nem is azért jön az ember, hogy finnyás gasztronómiai ízlését kielé­gítse. Ilyen helyre azért jár az ember, hogy itt legyen. Beszélgessen, rákönyö­köljön az asztalra, hajnalban levest egyen, fújja a füstöt, lerészegedjen szé­pen, ízlésesen, és bámulja embertársai szórakoztató felvonulását. A tisztesség kedvéért elmondjuk, mi nem volt jó a Stex Alfrédban: nem jó az előételként megrendelt padlizsánkrém, és éppen annyira nem a tatár. Mindkettő­ben csípnek a brutálisan beledobált fű­szerek. Kevésbé nem jó a bableves, de nagyon nem jó a sajttal és sonkával töl­tött sertéshús, a Polpetti. Menzaszerű a rizsköret az amúgy ehető, tonhalkrémmel töltött rántott gomba mellett, és jólesően friss a rántott csirkemáj. A spenót kilóg a sorból. Bársonyosra fűszerezték, mint, amikor kisgyereknek főz az ember, friss és szépen dolgozik rá a tükörtojás ízére. Jóllaktunk, nem vitás. Fanyaloghatunk persze, és a Stex Alfréd meg is érdemel minden finnyáskodást, de ha arra gondo­lunk, hogy legközelebb majd éjjel kettő­kor spenótot kanalazgatunk itt, miközben ábrándos terveket szövögetünk a jövőnk­­ről, nem mondhatunk mást, csak azt, hogy vonzódunk ehhez a helyhez. Konyha: fejlődésben megrekedt Kiszolgálás: nagy jövő a Wittman fiúk 4 sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONLINE-on: www.nepszabadsag.hu i Rajzain mindennél fontosabbak az élet reménytelennek tűnő apróságai FOTÓ: SZABÓ BERNADETT

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék