Népszabadság - Pest Megyei Krónika melléklet, 1998. szeptember
1998-09-16
26 NÉPSZABADSÁG PEST MEGYEI KRÓNIKA 1998. SZEPTEMBER 16., SZERDA Látni a másik szemével Az életútról, Zebegényről Dániel Kornél festőművésszel Először csak az ugatást hallom, érzem, az állat felém tart. Hátrálnék vissza a kapuból, mielőtt véglegesen rám ront, de már ugrik is, neki egyenest a lábamnak. Még mindig csak a gazdáját látom, az imént nyíló szemközti ajtóban álldogáló öregurat. Botjára támaszkodva mosolyog, és még azt se mondja: „ne féljen, nem bánt”. Mert a lábamnál rajcsúrozó szőrmók ismerkedik csupán, és azért nem vettem észre, mert jó, ha a bokámig ér. Yorkshire terrier a fajtája ugyanis. Zitának hívják, de van ám vezetékneve is - mutatja be a jószágot Dániel Kornél. -Az, hogy Para. És ha ezt már tudja, azt is könnyen kitalálhatja, hogy mi a neve a pórázának. Kicsit ügyefogyottan nézhetek a találós kérdés hallatán, miközben Para Zita új tartózkodóhelyet fedez föl az ölemben, de Dániel Kornél, látva a bensőséges ismerkedést, nem neheztel a fantáziátlanságom miatt. - Hát vitakötő! - emelinti meg a pórázt, én pedig okosan bólintok, tényleg. Kettesben éldegélnek, az idős festőművész és a kutyácska a tízemeletes panelház egyik földszinti lakásában, Vác városának szélén. „Szégyellek én már eljárni bárhova is” - sóhajt Dániel Kornél. Megrökönyödve kérdezem, hogy miért, mire ő botjával a lábára koppant: „Ezért.” Tizenöt esztendeje amputálták a bal lábát érszűkület miatt, akkor költözött Vácra, városon mégiscsak könnyebb az élet. Pedig igazából Zebegényt szerette, az ottani Szőnyi Múzeumot igazgatni, a képzőművészeti szabadiskolát szervezni és vezetni. - Az volt ám a hőskor! Mi valami különlegeset csináltunk. A fiatalok, akik a szabadiskolába jöttek, nálunk tényleg a szabadsággal találkoztak. A festő- és szobrászórák után következtek a filmvetítések; emlékszem, a Balczó Andrásról szóló portréfilm vetítésén karöltve jelent meg az összes párttitkár és környékbeli pap. Hajnalig tartott a vita, úgy kellett feloszlatnom a társaságot, hogy a gyerekeknek pihenniük kell, reggel várja őket a műterem. Mindig szeretett tanítani. Bizonyság rá a vendégkönyv egyik beírása a váci kultúrház mostani kamarakiállításán, egy ötvenes éveiben járó úr sorai: „Köszönet a tanításért, biztatásért, amit gyerekfejjel tőled kaptam. Ennek köszönhetem, hogy az életem értelmet nyert. Mindig büszkén említem a nevedet.” - A tanári alapelveim? - kérdez viszsza Dániel Kornél. - Most mondjam el az egész művészet lényegét? Elmondom én: mindig az emberséget kell keresni. Fő dolog a megértés. Elfogadni, hogy a másik önálló személyiség; megpróbálni az ő szemével látni a dolgokat, és úgy segíteni neki. Engem megkímélt a sors az irigységtől: sose féltékenykedtem arra, akit magamnál jobbnak találtam. Pedig különös állatfajta a művész - fejtegeti elnéző mosollyal. Ugyan melyikük ne lenne meggyőződve róla, hogy az az egyedül üdvözítő út, ahogy ő látja a dolgokat? - Engem sokszor épp a csüggedés kap el. Időről időre beköszönt két-három olyan nap, amikor úgy érzem, nem így kell, és hogy semmi sem jó, amit csinálok. De aztán összeszedem magam, nekiveselkedem újra, hátha most majd sikerül. 1923-ban született Nagyváradon. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte. A Pest Megyei Képzőművészeti Szövetség titkára, a zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum igazgatója és a Szőnyi István Képzőművészeti Szabadiskola megalapítója és vezetője volt. Jelenleg a váci Madách Imre Művelődési Központban látható kiállítása. És ontja, ontja a képeket. Rokkantan, két szemműtét után, mellkasi operációkat követően, fél tüdőlebennyel. Most a diófapáccal kísérletezik: ősi technika, Rembrandt is számtalanszor dolgozott vele, Borsos Miklós is. Gyöngédek és melegek ezek a grafikák, otthonosságérzetet kölcsönöz nekik a barna szín. Dániel Kornél rajzain egy élet megannyi foszlánya szerveződik egységes képpé, ahogy az emlékezet kapcsolja egybe a kedves figurákat és az emlékező arcmását. Szemléletes álomvilág. Szinte valamennyin lágy testű nőalakok, a tanulmányok közt is rengeteg az akt. „Mindig bálványozója voltam a nőknek és a női nemnek” - válik révedezővé a festő tekintete. Hogy a két házassága tönkrement, annak is ez volt az oka: amint mondja, nem volt elég erős ellenállni a kísértésnek. - Nem vagyok én férjnek való. Mindig jöhet valaki, én pedig abban hiszek, hogy nem szabad leküzdeni a feltámadó szerelmet. Pedig nehéz dolog az: isten tudja, hogy a nők is így vannak-e vele, de utána mindig valahogy kirabolva érzi magát az ember. Az első feleségem a válóper után mindenesetre sírva köszönte meg a tizenöt gyönyörű együtt töltött évet. A fia után a második házasságából lánya született, aki egy görög katolikus paphoz ment feleségül, a román határ mellé, Csengerújfalura. Ritkán látja hát őket. A fia közelebb van. Erdőkertesen, időnként beül Dániel Kornél a Trabant Hycomatjába, és ellátogat hozzájuk. De az év nagy részében azért csak egyedül van. Hogy a magányára mégsem panaszkodik, annak talán az az oka, hogy máig járnak hozzá tanítványok. Az ottlétem alatt is beállít egyikük. Börtönőr volt, nemrégiben hagyta ott a váci büntetés-végrehajtást, Kornél bácsi vezette rá, hogy szebb dolog annál a művészet. Búcsúzóul választhatok egy képet. Lapozgatok a nagy rakás rajz között, ez is szép meg az is, nagy nehezen kiválasztok egy aktot. Légies lányalak háttal ülve mosolygó profilját mutatja; különös véletlen, de épp az a tanítvány ő, akinek a minapában küldött képeslapját a beszélgetés elején adta a művész a kezembe. A gyöngybetűk Szombathelyről mesélnek, és arról, mennyire hiányoznak Kornél bácsi rajzórái. De az emlékük azért abban az idegen városban is melengeti a szívet. Rados Virág Önarckép DÁNIEL KORNÉL Szobi táj és három grácia Két kiállítás a váci művelődési központban Érdektelenség van itt - sóhajt a népművelő hölgy, amint kinyitja nekem a kiállítótermet. Látszik, hogy ritka madár a látogató a váci kultúrház tárlatain, kellett is várnom öt-hat percet, míg előkerült valaki a kulcsokkal. Pedig a nagyközönség szokta szeretni a stílust, melynek jegyében Micsei László fest. A realizmuson belül is egyszerűek és áttekinthetőek ezek a képek: semmi hókuszpókusz, mindeig az, ami. Nem kell sokat töprengeni, ránézel a képre, és rögtön látod, hogy mi van rajta. Szobi utca, badacsonyi naplemente, Ipoly-torkolat, börzsönyi pincék, szeles Duna, avagy a dömösi kanyar. A hozzáértők gyakran hangoztatják persze, hogy nem a külső látvány az érdekes, annak csupán ürügynek szabad lennie (belvilág kifejezése, érzelmek, miegymás), de hát nem lehet mindenki lángecsettel bíró zseni. Helyük van a palettán a tisztes kismestereknek is - akárcsak annak a képnézőnek, akinek nem csiszolódott magas iskolákban az esztétikai érzéke. S az sem elhanyagolandó tény, hogy Micsei László a szűkebb pátriája kultúráját ápolja. Tudatosan vallja magát a Dunakanyar festőjének; képeinek témáját javarészt az itteni tájból meríti. A hatvanesztendős mester Szobon született, egész életében itt is élt; szép vállalkozás lenne, ha megvalósulhatna régi ötlete: Szob története képekkel. Az alapanyag, úgy tűnik, összeállt már: a művész negyven esztendeje írja a cikkeket, festi a festményeket, rajzolja a grafikákat a neki oly kedves vidékről. Akik mégis úgy döntenek, hogy érdemes bekukkantani a váci kultúrházba, azok szeptember végéig ne mulaszszák el megnézni a szobrászati kiállítást sem. Igaz, Nagy János műveibe óhatatlanul beleütközik az ember, hiszen az előtérben ott sorakoznak a vitrinek. A tárlókban plakettek Csokonai, Illyés Gyula, Franz Schubert, Attila (Isten ostora) és más nevezetes személyiségek képeivel. Az egyiknek „Vitézek, mi lehet...” a címe: ló, lovas és kard kavarog kerek bronzvilágba zárva, olyan dinamikusan, hogy szinte szavalná tovább az ember Balassi Bálint versét: „... szebb dolog az végeknél”. És itt a Gilgames-eposz, óbabiloni teremtéstörténet tizenkét darabka bronzból kiöntve: a sumér formavilág találkozik a kortárs szlovákiai magyar művészével. Kisplasztikák is vannak az érmék mellett; legérdekesebb a Három grácia: komikus torzók, hullámzón csavarodó karcsú és kevésbé karcsú testek. A szoborváltozat a Zeneudvart díszíti; a monstre alakok immár monstre méretekben mutatják az idomokat. Velük egy fehér kőbeány a lantját pengeti. Körben állnak a szobrok - kellemes partnerek enyhe estéken, amikor a kultúrház éppen hangversenyt szervez ide a fehér kövekre. R. V. Nagy János egyik kisplasztikája Küllemében új Solymári Hírmondó Megújult köntösben, újfajta tipográfiával köszönti az olvasót az immár 10. évfolyamát író Solymári Hírmondó. Annak idején az MDF és a nagyközségi tanács alapította, s tevékeny részese volt a rendszerváltást követő helyi társadalmi pezsgésnek. Korábban a szerény eszközökből szerényebb lapra telt. A megújulás vezénylője az ideiglenes szerkesztő, Surbán Frang Gizella, aki a főszerkesztőt, Bogdán Mariannát betegsége miatt segíti, helyettesíti. A Solymári Hírmondót továbbra is a település üzleteiben terjesztik. G. M. Meglódult világban élünk, felgyorsult a napok, hetek futása, akár akarjuk, akár nem. Visszaemlékszem a gyerekkor lassan múló világára, amikor nem értettem, hogy miért cammognak az iskolaévek. Mert lassú volt a napok vánszorgása, mintha megállt volna körülöttem a világ, és semmi nem akart elmúlni. Bizony, nagyon boldogtalannak éreztem magam, hiszen ki voltam közösítve a nagyok - akkor oly csodálatosnak látszó — világából. De ez csak addig tartott, amíg el nem jött a felnőtté válás ideje. A rossz évek persze akkor is nehezen mentek, de aztán belekerültem egy hatalmas és gyors sodrású folyóba, aminek idő a neve. Ma már persze jól tudom, hogy mindig egyképpen múlik az idő, ám egészen másként érzékeljük a folyását. Miért érezzük egyszer viharosan száguldónak? Mert megváltozott a világ, amiben élünk. Ma már egy húszéves legalább annyi élményt szerezhet, mint száz éve egy idős ember. A világ naponta eláraszt jó s rossz híreivel, persze a legtöbb sokkoló, sokszor hihetetlen, borzalmas és elviselhetetlen. Én igyekszem megállítani az idő futását. Ha kimegyek a hétvégi házamba, első A rohanó idő dolgom, leteszem a karórát, és elvonulok valamelyik fa árnyékába olvasni. Otthon - ez Budát jelenti - ugyanis erre alig van idő. De a kertemben igen. Különösen a szép őszi napokon, amikor nem törődöm a levelek hullásával, hiába is söpörném össze, néhány óra múlva úgyis újabbak peregnek alá. Körülöttem kedvenc madaraim, a feketerigók és a rozsdafarkúak, nem is figyelnek rám, hál’ istennek nem félnek tőlem. A rádió híradásait meghallgatom, a tévé valamelyik híradóját megnézem, már három adás fogható szobaantennával a szentendrei dombon, sőt még a váci adó is bekopogtat hozzánk. Igen, várjuk a híreket, az eseményeket, borzongunk a Híradó képsorain, az árvizeken, a robbantásokon, a merényleteken. Félünk... S a bekopogtató szomszédok is hozzák a híreket, újabban szinte mindig rosszat. Ki halt meg, kihez törtek be a hegyen. A jó hír ma már ritka vendég. És talán nem is hír. A múltkor, a Szentendrei úton az álló kocsimba rohant egy opeles nő, Tahitótfaluból. Néztem az összetört Ladám, s nem mondtam egyetlen rossz vagy sértő szót. A baj megtörtént, a kocsi hátulja elkeserítő volt, de szerencsére a Szegedről érkezett vendégünket ki tudtuk vinni a Kadához, hogy megmutassuk a magasból a Duna kanyarjait, Dunakeszi integető magas házait, a Szentendrei-szigetet és Vác távoli látványát. De mit is mondtam volna az ugyancsak remegő autóshölgynek, mikor a baj megtörtént. Augusztus tizedike volt, szerencsére a biztosító nyolc nap alatt újjávarázsolta a kocsimat. E szerencsés baleset azonnal hír lett a hegyen, jöttek a szomszédok, és szörnyülködtek a látványon. Amikor újjávarázsolva kiérkeztünk Szent István napján, már nem voltunk annyira érdekesek. Két nap a hegyen lassabban telik, mint öt nap bent a városban. Két napig nem érkezik levél, nem ülök a számítógéphez, és én két nappal meghosszabbítom az életemet. De akkor miért él nyugtalanság szívemben a második kint töltött nap után? Rohanunk haza, a budai lakásba, bekapcsolom a tévét, elolvasom a Teletext odakint oly nagyon hiányzó híreit, majd a szövegszerkesztőhöz ülök, és boldog vagyok. Már megint rohan velem az idő, és lám, már el is készült ez a jegyzet a száguldó időről, a gyorsan múló világról, erről a néha nemszeretemről, de amiben mégis olyan jó élni. Takács Tibor Új igazgató a halásztelki kertészeti középiskolában Az előző vezető munkaügyi bírósághoz fordult Új igazgatót választottak idén a halásztelki kertészeti szakközépiskola, szakiskola és gimnázium élére Tarcsi Géza személyében. A korábbi vezető, dr. Pintér Bálint ötéves és súlyos konfliktusokkal terhelt - megbízatása lejárt, ő már nem is pályázta meg újra az igazgatói széket. Mint arról lapunk is beszámolt, tavaly már nyilvános botrányba torkollott az akkori iskolaigazgató és Stoffán Antal polgármester közötti vita, amelynek nyomán a helyi képviselő-testület is megosztottá vált. Dr. Pintér Bálint 1993-ban okleveles kertészmérnökként, téeszelnökként, tudományos fokozat birtokában nyerte meg az önkormányzat igazgatói pályázatát. Utóbbihoz azonban nem volt pedagógusi képesítése, vezetői gyakorlata - állították Halásztelken néhányan, bár később megszerezte a tanári diplomát. Az akkori információk szerint mégis a polgármester volt az, aki menet közben alkalmatlannak találta. A parázs viták során az elöljáró pártján állók azzal vádolták dr. Pintér Bálintot, hogy rosszul sáfárkodik az intézmény vagyonával, az állami támogatással, s ezzel súlyos terheket ró az önkormányzatra, és tönkreteszi az iskolát. Dr. Pintér Bálint minden vádpontra meggyőző érvekkel válaszolt. Végül odáig fajult a dolog, hogy az igazgató kinevezéséről szóló határozatot törvénysértőnek bélyegezték. Ám ezzel sem sikerült leváltani mandátuma lejártáig. A faluban akkoriban tudni vélték, hogy az ügy mögött az igazgató és a polgármester személyes konfliktusa húzódik meg. A polgármester felesége ugyanis az iskola egyik tanára. Pintér doktor pedig nemhogy nem nevezte ki vezetőnek, de alacsonyabb beosztásba helyezte. Erre a vélekedésre az idő rácáfolt. Az új igazgató, Tarcsi Géza sem nevezte ki a tanárnőt igazgatóhelyettessé. Mégis, az önkormányzattal korrekt a viszonya. Dr. Pintér Bálint viszont azt állítja: nem egyszerűen arról van szó, hogy lejárt a mandátuma. Őt ugyanis még tavaly decemberben elbocsátották. A pályázatot pedig csak az idén áprilisban írta ki a képviselő-testület. Addig az iskolát megbízottként egy kolléganője irányította. Emiatt a munkaügyi bírósághoz fordult. Az azonban tény, hogy azért nem pályázott újra, mert ez az áldatlan és csak károkat okozó vita kirobbant. Az új igazgató, Tarcsi Géza 31 esztendeje tanít, 30 éve a faluban él és tele van tervekkel. Tarcsi Géza pedagógusi pályafutását Halásztelken, az általános iskolában kezdte, azután dolgozott a megyei irányításban, majd öt és fél évig egy csepeli középiskola igazgatója volt. Magyar-történelem-orosz-pedagógia szakos tanár, az egyetemen megszerezte a közoktatási vezetői diplomát is. Halásztelek elsősorban bolgárkertészeiről híres. Nem véletlen, hogy Dél- Budapest és a Csepel-sziget körzetében itt működik az egyetlen kertészeti szakközépiskola és szakiskola. Az új igazgató elsődleges feladatának azt tartja, hogy az oktatási intézmény anyagi helyzetét stabilizálja. Mindenekelőtt az iskola gyakorlókertje kínál kihasználatlan lehetőségeket -fejtegeti Tarcsi Géza. Elsősorban paradicsomot, paprikát, uborkát, répát termesztenek, van almáskert, továbbá csemege- és borszőlő. Utóbbiakat eddig átvette a Szigetcsépen lévő borászati üzem. Az igazgató azt tervezi, hogy a maguk által termesztett zöldségeket, gyümölcsöket saját maguk is értékesítik majd. Akár iskolabolt, akár iskolaszövetkezet formájában -ezt közösen döntik majd el a tantestülettel és a diákokkal. S hogy mit kezdenek a haszonnal? Természetesen visszaforgatják, az iskola fejlesztésére fordítják. És ez csak az egyik eleme annak, hogy a kertészeti szakközépiskolát és szakiskolát és a vele együttműködő gimnáziumot az őt megillető rangra emeljék. Ennyi a tervek gyakorlati, ha úgy tetszik, közvetlen üzleti része. A többi a jövő befektetése. Már ami az elméleti oktatást illeti, Tarcsi Géza úgy gondolja, hogy az iskolának a jelenleginél sokkal nagyobb szerepet kell vállalnia a felnőttoktatásban, a továbbképzésben. Éppen ezért - egy év kihagyás után - újraindítja a dolgozók gimnáziumát. Már a beiratkozás megmutatta, hogy rendkívül nagy az érdeklődés. Halásztelken 10 éven át működött a dolgozók gimnáziuma a csepeli iskola kihelyezett tagozataként, azután tavaly - vélhetően anyagi okokból - megszűnt. Most önálló halásztelki intézmény lesz. Mivel az iskola mintegy másfél évtizede működik, az igazgató azon gondolkodik, hogy részt kellene venni a helyben végzett kertészek továbbképzésében. Az iskola egykori tanulóinak ismereteit elsősorban az ökológia és a biokertészet témájában szeretné elmélyíteni, hiszen ezekre nagy a társadalmi igény, ha úgy tetszik, kereslet. Ennek formája lehet felnőttoktatás vagy tanfolyam. Ezzel már egy lépést tehetnének az Európai Unióhoz való csatlakozás érdekében, hiszen a követelmények megismertetése és a minőségbiztosítás elterjesztése nélkülözhetetlenné válik hamarosan. Az elképzelései közé tartozik az is, hogy bővítsék kapcsolataikat a szakegyetemekkel, főiskolákkal. Tarcsi Géza olyan együttműködési formára gondol, amelynek révén az itt érettségizők, érettségizettek számára szerveznének olyan tanfolyamokat, amelyek elvégzése belépőt jelentene a felsőfokú oktatási szakintézményekbe, eredményeik beleszámítanának a felvételi vizsgába. Tarcsi Géza kapásból sorolta a teendőket, ami nem csoda: részint mert elvitathatatlan helyismerettel rendelkezik, részint mert sokszor átgondolta, mielőtt elfoglalta volna igazgatói székét. Hogy mindezek megvalósítása során mennyi ideje marad kedvenc időtöltéseire, nem nehéz elképzelni. Az igazgató úr nagyon szeret olvasni és barkácsolni. Csaknem kétezer kötetes kiskönyvtára van otthon, ha pedig leteszi a könyvet, a ház körül talál magának munkát. Azt mondja, amit tud, szeret mindent maga megcsinálni. Egy családi háznál pedig - legyen bármekkora — mindig akad tenni, barkácsolni, javítanivaló. Saját kertje bizony kicsiny, épphogy egy kis szőlő, miegymás megterem benne. De itt inkább pihenni, olvasni szeret. Csoknyay Edit