Népszabadság - Pest Megyei Krónika melléklet, 1999. április

1999-04-16

NÉPSZABADSÁG PEST MEGYEI KRÓNIKA 1999. ÁPRILIS 16., PÉNTEK 29 Egy tolókocsira ítélt ember álmai Százból kilencvenöt feleség megfutamodott volna Az a nap is úgy kezdődött, mint minden hétköznap. Bandi megmosakodott, fel­­hörpölte a kávét, megcsókolta Marikát, majd kitolta a színből a lávát. Berúgta, felpattant a nyeregbe, s szembe a nappal, Némediből elindult Ócsára. Bandi hu­szonnyolc éves volt, száznyolcvan ma­gas, nyolcvankét kiló. Olyan bivalyerős, hogy előtte­­való nap egymaga megfordí­tott egy megrakott stráfkocsit az udva­ron. Akkor még nem tudta, hogy ez volt az utolsó erőbemutatója, hogy néhány óra múlva magatehetetlenül fekszik majd az ócsai épületfa-lerakat betonpla­tóján. Egy figyelmetlenül rakodó erőgép lekaszálta a motorról, bár ő sem volt tel­jesen vétlen. Látszatra nem történt nagy baja, a hirtelen összecsődült munkások nem akarták elhinni, hogy képtelen fel­állni. Ő viszont a szimptómákból követ­keztetve, amikről egy könyvben olva­sott, pontosan tudta, hogy nagy baj tör­tént, megsérült a gerince. Neki lett igaza. Két nyakcsigolyája négybe tört, és meg­pattant a főideg a gerincvelőben. Mindez összességében olyan, mint amit a hóhér csinál a halálraítélttel. Most, huszonöt év múltával is ponto­san emlékszik a betonon fekve átélt per­cekre. A felismerést, hogy valami visz­­szafordíthatatlan tragédia szenvedő ala­nya, előbb egy képsor előzte meg, ne­gyed vagy fél perc alatt lepergett előtte az egész addigi élete. Nem ájult el, nem ér­zett fájdalmat. Sem akkor, sem most. Szúrhatják, vághatják, tüzes vassal éget­hetik, ő mindebből nem érez semmit. Mert az az idegköteg, ami az ingereket közvetíti az agyba, s ami az agy parancsa­it viszi a végtagokba, részlegesen elpusz­tult. Az orvosok nem áltatták, néhány nap elteltével megmondták, hogy mi vár rá. Élete végéig tolószékre van ítélve. Annyi év elteltével nehéz eldönteni, ki szenvedte meg jobban a tragédiát, Bandi­e vagy Marika. A fiatalasszony huszonnégy éves volt akkor, a balesetet megelőzően temette el a három hónapos kisfiát, Bandikát. Élt-halt a gyerekért, ma is simogatásra mozdul a keze, ha kis­gyereket lát. A rokonság - beleértve a saját szüleit is - meg volt győződve, hogy elhagyja Bandit. A kórházból való elbocsátáskor az orvos azt mondta neki: - Maga fiatal, ez az­­ember viszont már csak a szemét tudja majd mozgatni. Gondoljon a jövőjére, minden embernek csak egy élete van... Szlavicsák Andrásné zokszó nélkül vállalta a keresztet, munkahelyén leszá­molt, s alárendelte a maga életét egy má­sik életnek. Azt mondja, az első tíz év volt a legnehezebb, ennyi idő kellett, amíg a férje elfogadta, tudomásul vette, hogy nincs az a földi hatalom, ami visz­­szaadja az egészségét. A rengeteg kúra, kezelés - itthon és külföldön - annyi változást hozott, hogy forgatni tudja a fejét, s a két kezét fel tudja emelni a fej magasságába. De fogni nem tud, etetni, itatni kell. Mosdatni, fürdetni, a kíno­sabb procedúrákról nem is beszélve. Az ember fel nem tudja fogni, mi adja az erőt ennek a gyönge asszonynak, amivel az ágyból átemeli a 110 kilós embert a tolókocsiba, majd onnan vissza - napon­ta négyszer. Bandi tudatában van Marika mártí­­romságának. Tényként említi: a statiszti­ka szerint száz eset közül csak öt asz­­szony, illetve férj marad hű a megrok­kant házastárs mellett. A többi megfuta­modik. Előbb vagy később. Az vessen rájuk követ, aki akár csak egy évig is vé­gigcsinálta, amit Marika. Szlavicsák András hajdan techniku­mot végzett, építésvezető volt. Ma több ismerettel bír történelemből, archeoló­giából és csillagászatból, mint sok diplo­más tanár. Húsz év óta autodidakta mó­don képezi magát, megtanult németül, nemcsak beszél, de levelezik is németor­szági sorstársaival. Túl ezen, kifejlesz­tett egy sajátos rajzolási módszert - ő mancsolásnak nevezi -, amihez egy álta­la megtervezett ceruzát használ. Ezt a kezével megtámasztja, s a hasizmaival mozgatva, millió pontocskából alkotja a grafitképeit. Örök visszatérő témája a paraszti élet meg az utcakép, amit az ab­lakból lát, vagy ha jó az idő, a kapu előtt nézelődve figyel meg a tolókocsiból. Ta­vasztól őszig napi egy-két órát a kertben ügyködik. Ehhez is kifundált egy heve­dert, ezzel rögzítteti a kezéhez a kiska­­pát, gereblyét, ültet, ás, kapál­­ dolgo­zik. Tavaly egy harminc darabból álló, a honfoglalásról készített sorozatot aján­dékozott a helyi iskolának. Többéves ki­tartó munkája ez a harminc kép, amiket a helyi lap is közölt, előtte pedig harma­dik díjat nyert velük a Mozgássérültek ART Fesztiválján. Egy tolókocsira ítélt embernek is van­nak vágyai, álmai. Szlavicsák András szeretné a valóságban is megnézni Pusz­taszeren a Feszty-körképet. Bár van ko­csijuk - németországi ajándék -, Marika fél nekivágni a hosszú útnak. Alsónémedi, ahol Szlavicsákék élnek, humánumáról híres község. Talán e so­rokra felfigyelve akad majd valaki, aki elfuvarozza Bandit államiságunk böl­csőjéhez, amit eddig csak képekről lát­hatott. Matula Gy. Oszkár A rengeteg kúra és kezelés után Szlavicsák András forgatni tudja a fejét és a kezét is felemeli A SZERZŐ FELVÉTELE A halászmester emlékére Több jelből is sejteni lehetett, hogy Lacza Pistának szűkre szabták a földi küldetést. A pirospozsgás, szálfatermetű, bivalyerős ember fél év alatt önmaga árnyékává lett, a szeme színt váltott, s a tekintetében ott bujkált a haláltól való szorongás. A gyor­san pergő évek során számtalan változatát láttam a tekintetének. Kemény volt, pa­rancsoló, amikor a nagy húzóháló terítését diktálta, odafigyelő, ha a halászlébe való hagymát, paprikát vagdosta, s merengő, ha lehalászás után a vacsoratűz mellől a csillagokat bámultuk. Sokszor ettem a főztjéből. Babgulyást, birka- és marhaláb­­szárpörköltet, de a legemlékezetesebb az utolsó ebéd volt tavaly decemberben. Híg köménylevest mert a tányérba, mellé zsír­ban pirított kenyérkockákat. Szabadko­zott. Neki már csak ilyesmit szabad enni, s a búfelejtő, nótára fakasztó homoki vin­­kótól is eltiltották az orvosok. Pedig sze­retett nótázni meg évődni. De csak mér­tékkel, és a tréfálkozásából is kisütött a szeretet. Nem tudom, hányan űzik az em­bert próbáló halászmesterséget Magyar­­országon. Pest megyének összesen nincs húsz szakképzett halászmestere. A déli térségben háromról tudok, az egyik Lacza István volt Dömsödről. Most már nincs, harminchét évesen elment. Belesimult az ősi táj ráncos markába, amelyből kisza­kadtunk, s ami mindannyiunkat visszafo­gad, ha a földi küldetés véget ér. M. Gy. O. Kínai kereskedők Nagykőrösön Nagykőrös központját már néhány éve színesíti egy üzlet - újabban már kettő. Eleinte mindenki furcsán nézte ezeket a boltokat, hiszen a kínai áru­sokkal korábban csak péntek meg szombat délutánonként a piacon talál­kozhattunk. Mára már teljesen természetes, hogy Nagykőrösön is van kínai bolt. Mert mindenki kínai boltnak nevezi ezeket, s bizony, nagyon sokan vásárolnak ott. Többen tagadják ezt, lenézően beszélve az ottani árukról, később aztán bevall­ják, hogy betértek, s ha már ott voltak, nem tudtak ellenállni az áraknak. Azok­nak az áraknak, amelyeket megszoktunk­­ a piacon. A központban azonban a vá­sárlás körülményei kulturáltabbak, mint a piacon, mint a sárban-porban. Vagyis mi, körösiek már megszoktuk, hogy nekünk is van egy „kínaink”, de vajon ő, a tulajdonos megszokott-e már itt?­­ Persze. Már 1994 óta itt vagyok — mondja Luo Hu Liang jellegzetes kiej­téssel. - Jó itt. -Honnan érkezett hozzánk? - Hát Kínából! - mosolyodik el. - No, jó, de melyik részéből? - Ja? Hongkong mellől, Funianból - mondja, és közben a magyar fül számára szokatlan csengésű helységnevet le is ír­ja. - Otthon elvégeztem egy iskolát , itt talán menedzserképzőnek neveznék s elindítottam a vállalkozásomat. - Miért jött Magyarországra ? - Sok barátom volt már itt. Ők mond­ták, hogy ez egy jó ország. Ezért én is jöttem. Sok várost megnéztem. Pécset, Szolnokot, Debrecent. De mindenütt volt már sok kínai. - Itt meg még nem volt senki - jegy­zem meg. Mosolyogva bólogat. - Így van, itt még nem volt senki. - Nem nagyon kicsi Nagykőrös? - Nem, éppen jó. Illetve inkább köze­pes. Az üzlet közepes. Másutt jobb. - Már három üzlete is van itt. - Nem, csak kettő. Itt a főtéren. A har­madik a testvéremé. De az nincs jó he­lyen. -Nem rontják egymás üzletét? - Nem­­ néz rám értetlenül­­, ott is ugyanez az áru van. - Családja van-e? - Feleségem. Most volt az esküvő - mutat a mellette ülő csendes asszonykára. - Itt volt a lakodalom? - Nem, otthon. - Milyen ott egy esküvő? - Pont olyan, mint itt - magyarázza. - Csak ott sokkal többen vagyunk az es­küvőn. Sok a rokon. - Hol ismerte meg a feleségét? - Még Kínában. Ő csak most jött ide velem. A fiatalasszony csendesen mosolyog, a beszélgetésből nem ért semmit, azt hi­szem, nagyon nehéz lehet neki itt. — Máshová készül, el innen ? — kérdem végül Luo Hu Liangot. — Nem. Ezt nem mondtam - moso­lyog sejtelmesen. Az üzlet egyik alkalmazottja Kecske­méti Dénesné. Arra a kérdésre, mennyi­re más kínai, mint magyar tulajdonos mellett dolgozni, mosolyogva válaszol­ja: semennyire. — Legfeljebb talán csak abban, hogy ő egy kicsit szigorúbb, mint a magyarok. A nyitást, zárást, a munkaidőt és a ren­det nagyon pontosan betartatja, megkö­veteli, de ez nem is baj, sőt inkább jó. A vevőkkel nagyon figyelmes, talán ebben azért különbözik a magyaroktól. Min­dent megtesz azért, hogy sikerüljön a kért árut beszerezni. De jó főnök, és jó nála dolgozni - mondja Kecskemétiné. Hat óra előtt néhány perccel már ka­bátban áll a tulajdonos, megy a másik boltba, hiszen ott is zárni kell. — Gyorsan telik a nap. Sok a munka, mert sok a vevő is — mosolyodik el, mi­közben az ajtókat zárja, s gyorsan indul is. Furcsa ez az alig harmincéves fiatal­ember - gondolom magamban. Más, na­gyon más, mint mi, de talán éppen ebben rejlik a sikere. Védry Boglárka Kigolyózva AF 524928-ra olyan hirtelenséggel tört rá a biliárdozhatnék, hogy a szakszerű te­repfölmérésről megfeledkezve bevette magát az első útjába eső vendéglátóhely­re. Történetesen a kisvárosi lakótelep pa­tinás egysége volt ez a hely. A piacgazdaságban járatlan AF 524928-nak sejtelme sem volt arról, hogy a biliárdozás nem jár állampolgári jo­gon. Toporzékolt a dühtől, midőn a ta­pasztalt főpincér a személyi igazolványát követelte. Az 524928 le volt maradva egy brosú­rával. Nem is kapiskálta, hogy újabban a népek lopják a biliárdgolyót. Emiatt pe­dig a derék főpincér bátran nézheti őt is lehetséges golyótolvajnak. És okkal fog­lalja le zálogul a személyi igazolványt, ami voltaképp a biliárdgolyók nagyobb mérvű szétrablásának védeszköze. Kávé­házi vagyonmegóvás. A régi érában, amelyben AF 524928 sajna benne ragadt, elegendő volt néhány húszforintost gyömöszölni a zöld posztós asztalba, hogy kezdetét vehesse a nyílt színi biliárdozás. Akkortájt még a főpincér sem ruházta föl magát hatósági jogkörrel, mely jogkör inkább csak a rendőr sajátja volt. Legin­kább ő babrálhatott mások igazolványá­val. Ám a rohamos fejlődés eltörölte a hátrányos megkülönböztetést. A világ a maga természetes módján oszlik lehetsé­ges bűnelkövetőkre és lehetséges áldoza­tokra. Ki-ki úgy védekezik, ahogy tud. Még mindig jobb, ha a főpincér vala­mennyi betérő vendéget lehetséges tolvaj­nak tekint, mint ha egy gazfickó kereket oldana a fekete golyóbissal, s ezzel a tényleges bűnözők csoportjába zuhanna. Lássuk be tehát, hogy a főúr, mikor a jogszabályt áthágva magához vonja a kuncsaft személyi igazolványát, volta­képp elejét veszi a biliárdgolyókhoz fűző­dő bűnös gondolatok megtestesülésének. Köztudott, hogy a népek szanaszét lop­ják például a szárazbabkonzervet is. En­nek gátat vetni reggeli nyitáskor az ABC- főnök a fölsorakozott vevőkre mint rabló­bandára tekint, és lefoglal tőlük buszbér­letet, őstermelői igazolványt, színházje­gyet. Akárcsak a piaci kofa, aki miután nagyság szerint rendbe állította vevőit, einstandolja az összes tb-kártyát és cso­kornyakkendőt. Mivelhogy lopják a póré­hagymát is. Ezen nem szabad fölháborodni! Ezen már csak az olyanok háborodnak föl, mint AF 524928, aki lehetséges tol­vajjá süllyedve nyomban heves lázado­­zásba fogott. Ahelyett, hogy higgadtan továbbgondolta volna a dolgokat. Ha ezt teszi, hamar ráébred, hogy nem csupán a biliárdgolyót, hanem a személyi igazol­ványokat is lopják. Sőt a lopott okirattal csalárdul hitelt vesznek fel, gazdasági társaságot alapítanak, fiktív áfát igényel­nek vissza et cetera, így nézve, már a főpincér is lehetséges tolvajnak számít, ami új helyzetet teremt. Ha tehát AF 524928 hidegvérrel elejét akarja venni egy lehetséges okmányeltu­lajdonításnak, nem beszélve a súlyos kö­vetkezményekről, akkor saját személyi igazolványát csakis a főúr személyazo­nosságijáért cserébe adja át. Igaz, ebben a pillanatban már AF 524928 maga is le­hetséges okmány­tolvajnak tekinthető... Hogy vinné el az ördög! . Különben meg nem kell folyton biliár­­dozni! Varga Sándor Szakiskola takarékon A korábbi híresztelésekkel szemben az önkormányzat határozata szerint Pilis­­vörösváron nem szűnik meg a Muttnyánszky Ádámról elnevezett szak­képző iskola. Sok vita és alapos megfon­tolás után jutottak arra az eredményre a város vezetői, hogy az intézetet bármi áron meg kell menteni. Most a tanított szakmák számát felére csökkentik, tekintettel a környék gazda­sági és munkaerőigényére. Ily módon az önkormányzat 22,5 millió forintot taka­ríthat meg a közoktatási kiadásokból. De a lehetséges kiutat az jelenti, ha a környező települések, vállalkozók, cég­­tulajdonosok támogatják a szakiskola további működését. G. M. SZAKÁRUHÁZ Tetőfedő lemezek, szalagok • Kiselemes tetőfedő rendszerek Ereszcsatorna-rendszerek • Szegélyek és kiegészítő termékek egyedi igény szerint is Bádogosgépek és szerszámok forgalmazása, kölcsönzése • Műszaki szaktanácsadás. Keresse fel kiállításunkat a Construma C­ll. pavilon 15/A standján! VM ZINC Kft., 2092 Budakeszi, Pf. 101., Kagyló u. 4-6., tel.: 23/452-452, fax: 23/452-320, e-mail: info@vmzinc.hu Nyitva tartás: hétfő - péntek 7.30-16.00

Next