Szabad Nép, 1947. március (5. évfolyam, 50-73. szám)

1947-03-09 / 57. szám

10 A„Vasasok“, r­ ész Általános Munk­ásdalügylet A Szabad Nép hasábjain Szer­­vánszky Endre legutóbb érdekes cikkben foglalkozott a munkás­­énekkarok feladatával. Rámuta­tott, hogy a munkásdalárdák nagy­része a múltban „kevés kivétellel” a magyartól merőben idegenszel­­lemü ,,,federta­el”-t művelték. Ez a „kevés kivétel” megér­demli, hogy részletesen méltassuk s bemutassuk azokat a kórusokat, amelyeknek vezetői (mert minden csak a vezető rátermettségén mú­lik) a teljes kulturális elesettség s a politikai elnyomatás ellenére is, éppen a reakció hatalmának megnövekedése idején vette fel a küzdelmet a haladásért, a munkás­­■művelődés felemelkedéséért, félévszázada munkálkodik. Az ilyen „öreg daláriákkal“ legnehezebb a haladás útjára lépni — tartja a tév­hit. Az „Általános” beszédesen, — sőt dallal az ajkán cáfolt rá erre a felfogásra. 1937. végén fent járt Pes­ten a Kecskeméti Dalárda. Hangver­senyükön Vásárhelyi Zoltán karnagy vezetésével valami olyan légkört­­ árasztottak az igazi kóruskultúrának, amely szakértőket s közönséget egy­aránt elragadott. Nem sokkal később az „Általános“ két derék vezetője: Dobos Ferenc és Kanyó Ferenc festő­mester leutazott a híres városba s Vásárhelyit Budapestre „csábították” a Dalegylet élére. Anyagi alap híján a kórus tagjai maguk adták össze minden elsején a karmesteri honorá­riumot, de nekik olyan vezető kellett, akiről tudták: a haladás, az igazi művészet útjára viiszi az énekkart. Egy évvel később már Bartók—Ko­­dály-esttel léptek a nyilvánosság elé, egy másik hangversenyen pedig a kóruskultúra virágzó századainak régi mestereit szólaltatták meg. Tu­dásban, szellemben megerősödve, út­­juk azóta törés nélkül felfelé vezet, a Vasmunkások Központi Ének­kara sorrendben a másik legrégibb harcosa a munkás dalosmozgalomna­k. Az 1938-ban megtartott szombathelyi országos munkás-dalosversenyen a nyilas ki­hívásokkal szemben már tenyérrel, ököllel is meg kellett mutatni a munkásdalosok erejét s a gyászos­­emlékű Rajniss Ferenc parlamenti interpellációban követelte a Munkás­­dalosszövetség elnémítását. A „Va­sasok“, egyidőben az „Általjános“­­sal, 1937-ben ismerkedtek meg a haladószellemű magyar énekkari művelődéssel. Akkor Endre Béla ve­zette őket, majd 1941. óta, végig a legkeservesebb, időkben, mindmáig Vásárhelyi Zoltán a karmesterük. Műsoruk miatt nem egyszer kerül­tek összeütközésbe a rendszerrel, de nem tágítottak s amikor 1944-ben már nem mehettek be a Vasas Szék­­/____________________________________________________ A Szalmás-kórus ház kapuján, a Dembinszky-utcai „Nagy Miska korcsmában” gyűltek össze énekelni s készülni a felszaba­dulásra, most ünnepelte tizen­ötesztemdős jubileumát. Va­lójában tizenhét évvel ezelőtt ala­kult, a­bban az időben, amikor csendőrök puskatusával, rendőrök kardlapjával próbálták elfojtani a dolgozók minden megmozdulását. Szalmás Piroska zeneakadémiai ok­levéllel a tarsolyában, tele hittel és lelkesedéssel a szívében, kis marok­nyi vegyeskarral kapcsolódott a munkára­ daloamozgalomba. Énekük­nek olyan hatása volt, hogy Hetényi kopói hamarosan üldözőbe vették őket, így hát az ismert mozgalmi dalok helyett Szalmás Piroska harcos, új kórusait, Bartók, Kodály műveit szólaltatták meg, minden olyan ha­ladó zeneművet, amellyel politizálni lehetett. Szalmás Piroska 1941-ben meghalt, az elárvult karmesteri pál­cát Jusztusz György vette át. Talán még keményebb harcos volt, ha mű­vészetről, politikáról volt szó. Csak a német megszállás szakította szét az együttest. Egy nappal a felsza­badulás előtt, 1945 január 13-án Jusztusz Györgyöt a nyilasok elhur­colták s megölték, de a kórus nem némult el. Még dörgő ágyúszó köze­pett összegyűltek az elsők, s azután Szabados Zádor vezetésével ismét megkezdték munkájukat, most már szabadon zengve az „új idők új dalait”, a legifjabb eb­ben a sorban. 1936. derekán Vándor Sándor alakította, aki a ná­cizmus elöl akkor tér­t haza Német­országból. A kistűnő muzsikus és har­cos kommunista tudta, hogy a tö­megek és a mozgalom számára mi­lyen hatásos fegyver a dal. A szabó­­munkások szakszervezetének illegális kultúrestjén, 1936 telén lépett együt­tesével először a dolgozók elé. Ve­­gyeskara, akár csak a Szalmás­­kórus, harcos új hanggal, új szinnel jelentkezett. Vándor Sándor zene­szerzői munkásságát is teljes egészé­ben a munkásmozgalom szolgálatába állította s egymásután születtek meg József Attila verseire a sodró lendü­letű, harcra tüzelő kórusok, növelve az öntudatot, az ellenállást, s erőt adva a Csüggedőknek. Vándor Sándor is halott s a régi harcos dalosok közül is sokan kihullottak a sorból. A fel­­szabadulás után Székely Endre állí­totta talpra az együttest s nevelte alig másfél év alatt a munkásének­kari mozgalom egyik iránymutató együttesévé. A „kivételek” ma már nem ál­lanak egyedül. Ady—Kodály egy­kor tilalmas „Pává”- ja, Bartók „Bolyongás”-a s az új mozgalmi fi Vándor-kórus A nagy német író, akinek főmunkája, a József és testvérei című bibliai regénysorozat most jelent meg először magyar nyelven, 1937 elején, éppen 10 évvel ezelőtt járt Gól­yára Budapesten. A Szép Szó által rendezett felolvasó estét Ignotus Pál vezette be. Utána József Attilát vártuk a Magyar Színház szín­­padára — hiába. A rendőrség betiltotta a költő ódáját, amellyel Thomas Mannt üdvö­­zölte: „fehérek közt egy európait”. Bizonyos, hogy Thomas Mainn művészetét nehéz akármiféle irodalomszemlélet eszközeivel megragadni, mert pályája örökös fejlődés. Nem riad vissza attól, hogy nézeteit, állás­­pontját megváltoztatja. Hogy ezt megteszi, szelleme mozgékonyságán kívül, szubjektív jó­ szándékát jelzi, hogy a változás iránya helyes, emberi és művészi igényének objektív értékes­­sége mellett bizonyít. Mert Thomas Mann, korunk sok művészével ellentétben, fejlődő és nem visszafejlődő szellem. Pályája a Budáén, brook­ háztól kezdve a Varázshegyen át a Jó­zsef és testvérei bibliai méretű alkotásáig, a Betrachtungen eines Unpolitischen-­ön (Egy apolitikus ember nézetei) a Vigyázat Európá­ig következetes fejlődést mutat, a hanyatló német nagyburzsoázia elégikus hangú költő­­jétől az emberiség legmélyebb élményeinek megrázóan őszinte és világosszavú feltárójáig. Persze, valaki vagy művész, vagy nem az, és Thomas Mann igazi művész volt már akkor is, amikor érdeklődése még a lübecki patrícius családok krónikájánál tartott. Bizonyos, hogy művének tárgya maga a lehanyatlás, csak­hogy Mann nem szépíti és nem hazudj­a el az általa rajzolt — bár tagadhatatlanul nagy szeretettel rajzolt— társadalmi réteg irányat­­lásának melankolikus tényét. E társadalom iránt érzett szeretete nem­ homályosítja el előtte a valót, hogy Buddenbrook szenátor és társai, a feltörő nagypolgári vállalkozó kapi­talizmus hősei, olyan mértékben váltak idő­szerűtlenné, amilyen mértékben a klasszikus kapitalizmus helyét a finánctőke és a modern imperializmus lélektelen világa elfoglalta- Persze nehéz volna haladónak tekinteni ezt az álláspontot. A költő a valóság leplezetlen fel­tárója haladó, de a politikus, aki a jelen si­várságából a regényes múlt­ visszasírásá­nak következtetését vonja le, bizony inkább reak­ciós még, és a romantikus antikapitalizmus­­nak sajnos oly sok költőt befogadó, roskatag kikötője felé evez. Csakhogy Mann korával való elégedetlenségét nem vezeti le ez az olcsó megoldás, ő nem akármilyen révbe, hanem tisztább vizekre vágyik és termékeny nyugta­lansága továbbviszi következő állomása, a Varázshegy felé. A Varázshegy nyíltan és programszerűen tételregény. Hőseit kiemeli a mindennapi va­lóság, szó szerint is sűrű légköréből és a svájci hegyiszanatórium világonkívüli, elszige­telt, ritkább és tisztább légkörű környezetébe emeli fel, hogy ott, ahol az élet gondja meg­szűnik, annál tisztábban loboghasson fel az elvont gondolat. Régi és új, haladás és reakció, felvilágosodás és miszticizmus sza­badság és megkötöttség ellentétei csaknem dialektikus formában csapnak itt össze. De a tétel és ellentétel harcán túl, nem szűrődik le a szintézis, az összefoglaló és továbbvivő ered­mény. Miért nem? Valószínűleg azért, mert a kiiindulás elhibázott: a világ dolgai nem a Varázshegyen dőlnek el, hanem a völgyekben maradt valóság vaskosabb világában. Vagy a polgári-humanista gondolatnál többet kép­visel-e Settembrini úr, a nemes gondolkodású, sajnos kissé hektikus olasz, akit Mann ugyan kissé fölényesen rajzol, de rokonszenve mégis inkább az övé, mint Naphtáé. Ellenfele Naphta, az új középkor etikájának, a vér és talaj eszméjének, a szociális demagógiának, a fasizmus fegyelmi gondolatának ez a korai hirdetője bár a Naphta mögött felsorakozó sötét erőktől láthatólag fél. A Varázshegy egyik legmélyebb meglátása, hogy Settem­brini, a liberális humanizmus képviselője milyen tehetetlen és gyámoltalan Naphta szo­ciális demagógiájával szemben, mint ahogy a polgári demokrácia is az volt Németországban a fasiszta demagógiával szemben. Thomas Mann, a regényíró tud dönteni. Meghalnia Naphtának kell. Ez a világ, jóllehet, vissza, tarthatatlanul haladásra és fejlődésre van ítélve, a haladásnak Settembrini által kép­­viselt­ formája erőtelen és túlhaladott — ez Thomas Mannak a Varázshegy varázslatát fel­oldó végső következtetése. Hatalmas regénysorozata, a József és test­­vérei — amelyet Sárközi György remekmű számba menő fordításában most egy kötetben jelentetett meg az Athenaeum —, a maga nemében éppenúgy összefoglalása az összes kérdéseknek, mint a Varázshegy. Felületes tekintetre a környezet itt is meggondolkoz­­tató: a biblia Szentföldje, Egyiptom — nem menekvés-e ez a háborúban álló világ való­ságai elől az ősi idillbe ? Mann módszere már az Előjátékban meggyőz arról, hogy ilyesmi­ről szó sincs. Az emberiség kialakulásának nagy kiindulópontját keresi a múltnak „fene­ketlen kútjában”. A történelembe nemcsak menekülni lehet, vagy nemcsak allegorikus formában előadni valamit, amit a szerző nyíl­tan nem mer; ilyenféle olcsó elgondolások t­ávol állnak Manntól. Az ő történelmi realiz­musa egyefelől igyekszik magát beleélni a múlt valóságába, másrészt a múltat, mint a mai ember történelmét fogja fel; nem len­nénk ilyenek, amilyenek vagyunk, ha többek közt a biblia embere is nem tartozott volna Szellemi őseink sorába. Ez a történelmi rea­lizmus, ez a kettős dialektikus szemlélet adja meg a József-műnek a mai nyugati Irodalom­ban egyedülálló gazdagságát és költői vará­zsát. József egyszerre tündérien­ naiv bibliai kamasz és a világ folyását önmagában össze­gezni tudó kortalan bölcs. Általában minden alaknak megvan a szerepe a saját, valóságos, bibliai világában és abban a fölényes, intel­­lektuális, az egész történelmet egyetlen pil­­lantással átfogó világban, amelyet a regény, író alkotott meg. A szemléletnek ezt a ket­­tősségét a hang megfelelő kettőssége fejezi kii: az ókori kelet cifra, virágos, patétikus, bibliai nyelve, amelynek igazi zamatát a mo­­dern költő finom, kissé gúnyosan fölényes nyelvhasználata adja meg. Mann képes arra, hogy egyrészt hatalmas tárgyi készültséggel felépítse a bibliai ókor objektív világát, de másrészt szubjektíve gúnyos, bár szeretettel­jes távolban tartsa magát tőle. Hősei, min­­den ragyogó elevenségük mellett, néha még nagyobb mértékben filozófiai tételek, mint a Varázshegy vitapartnerei. Jákob szolgája, Eliézer, az öreg szolga örökös típusú,, egy­­szerre önmaga és a tulajdon apja, nagyapja, akikkel következetesen összetéveszti magát, valósággal az időn kívül és „istentelen semlt­­mondó’’ szakállas ábrázatával. A hatalmas őstörténeti, vallástörténeti apparátus, ame­lyet Mann mozgósít, fárasztólag hatna, ha maga az író nem tudná, hogy az eszközt nem szabad túlságosan komolyan venni. — Hiszen ez miszticizmus! — döbbenünk meg egy-egy oldalon, hogy a következően örömmel lássuk be: nem csaló miszticizmusról van szó, ha­nem egy mindig a legcsodálatosabb tréfákra kész szellem beugrattó viccéről. Thomas Mann nem szédül meg a saját maga által támasz­tott színes ös­vénytől, játékos nyugalmát, hu­manista fölényét egy pillanatra sem veszti el és ez lehetővé teszi, hogy a problémákat a nagyképű üresség veszélye nélkül, a valóság­­nak olyan síkján vesse fel és olyan gazdag­ságban, amihez képest eltörpül az egész nyu­­gati polgári irodalom. Hozzá képest Proust álmatag széplélek, Joyce csörgősapkás bohóc és Powys nagyképű­ásári hipnotizőr. Mann pályája nincs még lezárva és nem tudjuk, újabb művei kitérnek-e majd a világ jöven­dőjének titkaira és mit fognak megoldani belőlük. A múltba mélyebben európai regény­író még nem nyúlt bele, ez bizonyos. KESZI IMRE: THOMAS MANN PÁLYÁJA SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1917 MÁRCIUS 9 Munkáskórusok útja a népdalhoz kórusok egyre több munkásdalos ajkán csendülnek s egyre több munkásénekkar találja meg az utat a magyar zene ősforrásához is, a népdalhoz. J­ózsy János Műt­écdeiucs H*eg.uézu.i, u*eg.Uaeg.est. Színház | Jegor Bulicsov. (Vasárnap délután Gorkij hatalmas korképe kerül színre a Nemzeti­ben.) Egerek és emberek. (Századik előadá­sához közeledik a Madách Színházban Stein­beck színdarabja, az évad talán legszebb előadásában.) Váratlan vendég (Priestley, az uralkodó osztály éles kritikusa, izgalmas nyomozás keretében mondja el véleményét a Pesti­ Színházban.) Vidám kísértet. (Valóban vidám és rém árt senkinek. Művész Színház.) Film Az ezerarcú hős. (Izgalmas, fordulatos, kalandos. Uránia.) Áruló asszony. (Művészi és érdekes tör­ténelmi film. Scala, Omnia.) Ifjúság ünnepe. (Az évad legszebb és legsikeresebb filmjét a Szabadság-mozi játssza.) Lehull az álarc. (A francia ellenállás nagyszerű filmdrámája. Pátria.) Zene A Viperában Per­olesi és Mozart három kis színpadi műve kerül színre, könnyed, élvezetes előadásban. Csajkovszkij V. szimfóniája kerül elő­adásra többi között a Székesfővárosi Zene­kar ma­­délelőtt 11 órakor, a Zeneaka­démián kezdődő hangversenyén. 2 Kiálltás­­ Farkas Istvánnak, a tragikus sorsú nagy, modern festőnek em­ekkiállítása a Nem­zeti Szalonban megrázó művészi élményt jelent. (Sztálin-tér 11—2). Ruzicskay György képeiből „A munka himnusza“ címen rendezett a Szailemiíssy- G­alé­ria kiállításit. (Kossuth Lajos-II. 12. 10—2). A haladó magyar művészet keresztmet­­szetét mutatja be a Fókusz-Galéria új ki­állítása (Sztálin-tér 3. 10-2) * A Népi Kollégiumok Országos Szövetsége vidéken festőiskolát léte­­sít tehetséges parasztifjak és leá­­nyok részére. A festőiskolával egy­bekötött parasztgazdálkodás munka­­közösségi alapon biztosítja a ta­nulók megélhetését. Azok a paraszt­ifjak és leányok, akik tehetséget éreznek magukban, rajzaikat és rö­vid önéletrajzukat küldjék be már­­cius 20-ig Papp Gyula festőművész­hez, Budapest, VI., Kmetty­ utca 29. Most derülnek ki a féltve őrzött titkok. A teheráni konferencián, amikor Roosevelt először találkozott Sztálinnal, Amerika el­nöke ellen a németek zsoldjában álló irániak merényletet a­kartak elkövetni. Milyen szálak vezettek az elképesztő bűn­tény leleplezéséhez, erről szól a „TEHE­RÁN“ című új angol filmóriás, amely megrendítő erővel jelenti meg a közel­­kelet Színes, kavargó életében kibontakozó halálosan nagy szerelem történetét is. A filmet csütörtöktől mut­a­ták be a Royal Apollo és Átrium filmszínház (ól A HOLNAP MOZI­JA Bemutatták az első művészi plasztikus filmet Moszkvában megnyílt az új plasz­­tikus­ filmszínház, ahol az A. Andre­jevszkij rendező ,J­obinson Crusoe” c. filmjének első sorozatát mutatták be. Sz. Ivanov nagyszerű talál­mánya, a háromdimenziós film két­ségtelenül a filmművészet új ültjét nyitja meg. A Sztereoszkópikus kinematográ­­fiának sikerült elérnie a harmadik méretet — a mélységet. A film idáig is mutatott hatalmas térbeli távolsá­gokat — végtelen távolságokat, de azok laposak, feltételezettek voltak, nem különböztek a kép­festmények­től. A plasztikus film megadja a mű­­vésznek, az alkotó faladata megoldá­­sához szükséges mélységet. A plasz­tikus filmen a hősök nem a sík, la­pos vetítővásznon mozognak, hanem a valóságos térben és maguk is t­ér­­fogatúak és plasztikusak. Az első plasztikus filmtől eltérően, amelyet 1941-ben vetítettek, a ,,Ro­binson Crusoe”-ban már nem szűk technikai fel­adatokat oldottak meg, hanem a kifejezés és alkotás problé­máit. A „Robinson Crusoe” már a holnap mozija. A hét FILMJEI Az áruló asszony. Egy-egy pil­­lanatra mintha Thyl Ulenspiegel bá­tor, csúfondáros, érzelgősségtől men­tes hangját hallanák ebből a francia filmből. Thyl Ulenspiegel, az elnyo­mott Flandria legendás szabadság­­jelképe árasztotta magából azt a frissességet és tisztaságot, amely ennek a filmnek is legnagyobb eré­­nye. Victor Sardou regényéből ké­szült és különösen első felében ma­gán viseli a regény epikusságát, cselekménye lassan, túl méltóságtelje­sen bonyolódik, de rövidesen átcsap abba a feszült, robbanó és rohanó lendületbe, amely a kis Flandria szabadságharcát jellemezte. Alba herceg rémuralma, a spanyol hódi­­tók kegyetlenkedései s a flamand nép hősiessége elevenedik meg a ké­pen s a forradalmi filmdrámába valószerűen illeszkedik bele a sze­relmi vonal. Ryspor gróf feleségé­nek, a férjét és a szabadságharcot, eláruló asszonynak szerelmi tragé­­diája. A művészi filmben a nagyszerű Pierre Blanchart és a szép Marie Mauhan-t látjuk viszont. A jégmezők lovagja. A nyugati történelmi filmek naiv, romantikus gyermekmese stílusához szokott sze­­münk előtt új távlatokat nyitott a szovjet történelmi film. A szovjet ren­dezők a történelmi múlt haladó ha­gyományait dolgozták fel. Azokat a ritka pillanatokat, a­mikor az elnyo­mó osztályok felvilágosult képviselői szövetségre léptek az elnyomottak, kai, a külső ellenség elleni, a nemzeti függetlenségért, a szabadságért. A szellemi világ legértékesebb áruit, a forradalmi szellemet és a szabadság, eszmét propagálták ezek a filmek és soha nem estek a legcsekélyebb tár­gyi vagy művészi hazugságba. A jégmezők lovagja a XIII. század­­beli oroszországi német rablóhadjá­rat izgalmas­ jeleneteit mutatja be. Amit látunk, az a valóságban is bi­zonyára így történt, így, ilyen bruta­litással és korlátoltsággal törtek be a német lovagrend fazéksisakos vité­zei a békés Pszkovba és Novgorod­­ba s nyilván ezek a misztikus, úlke­­resztény szertartások hevítették a vérgőzös germán fejeket. A film művészi felvételei fe­lejthetetlenek. Magával ragadó Pro­­kofjeff kísérőzenéje, Cserkaszov egyszerű, erőteljes, emberi alakítása s a többi szereplő kidolgozott, finom összjátéka. A filmet művészek al­kották, minden kockája maga®renüü ízlésről és szellemről tanúskodik. Az ezerarcú hős. Szok­atlan do­log filmbeszámolót személyes él­ménnyel keverni, de amikor a szov­jet filmgyártás „Pimpernel filmjét“ végig izgultam, eszembe jutott az a rosszemlékű nyár, amelyet Varsóban töltöttem 1939-ben, a háború előes­téjén. Az ulicza Zeromskiegon lak­tam, hatalmas, modern épül­tben, az egyetemi hallgatók kollégiumában. Egy este, a szokott beszélgetés és poharazgatás közben egyik diákbará­­tom kinyitotta a szekrényét, hogy kivegyen belőle valamit. Egy kard esett ki a szekrényből. Csodálkozva néztem barátomra, őt is Jan-nak hívták, akárcsak Koleszovszkit, az „ezerarcú hőst“, a lengyel ellenállási mozgalom legendás harcosát. — A németek ellen ... — felelte kimondatlan kérdésemre és végtelen gyengédséggel megsimogata az éles, görbe vasat. Koleszovszki, az ezerarcú hős és a többi lengyel szabadságharcos a nagyszerű film alakjai géppuskával, pisztollyal, kézigránáttal és d­inamit­­tal küzdenek a német elnyomók el­len. Hajmeresztő bátorsággal, ezer csellel játsszák ki a betolakodókat. De azon a Visztulai szigeten, ahol a szabad lengyel haza f­iai, munkások, politikusok, írók, parasztok, katonák összegyülek­eznek; a félhomályos, rejtett barlangban egy pillanatra fel­villan egy éles, görbe kard valame­lyik elszántarcú partizán kezében. A kard nem fegyver a géppuska ellen. De az a hit, elszánt szabadság szere­tet, az a jó értelemben vett roman­­tikus lángolás, amely kardot nyomott ezeknek az embereknek a kezébe — az már fegyver. Fegyver, amely erősebb minden elnyomó hatalmánál, erősebb a fasiszta terror minden gépfegyverénél és ágyújánál. Ezzel a fegyverrel győzött a haladás és szabadság a fasizmus fölött. És tu­lajdonképpen erről szól a film, az ,Ezerarcús hős", amelynek izgalmas jelenetei vetélkednek a legjobb ka­landorfilmmel, csakhogy itt nem sze­relem, vagy pénz a lét, hanem­­ a szabadság. M. M.

Next