Szabad Nép, 1947. március (5. évfolyam, 50-73. szám)
1947-03-09 / 57. szám
10 A„Vasasok“, r ész Általános Munkásdalügylet A Szabad Nép hasábjain Szervánszky Endre legutóbb érdekes cikkben foglalkozott a munkásénekkarok feladatával. Rámutatott, hogy a munkásdalárdák nagyrésze a múltban „kevés kivétellel” a magyartól merőben idegenszellemü ,,,federtael”-t művelték. Ez a „kevés kivétel” megérdemli, hogy részletesen méltassuk s bemutassuk azokat a kórusokat, amelyeknek vezetői (mert minden csak a vezető rátermettségén múlik) a teljes kulturális elesettség s a politikai elnyomatás ellenére is, éppen a reakció hatalmának megnövekedése idején vette fel a küzdelmet a haladásért, a munkás■művelődés felemelkedéséért, félévszázada munkálkodik. Az ilyen „öreg daláriákkal“ legnehezebb a haladás útjára lépni — tartja a tévhit. Az „Általános” beszédesen, — sőt dallal az ajkán cáfolt rá erre a felfogásra. 1937. végén fent járt Pesten a Kecskeméti Dalárda. Hangversenyükön Vásárhelyi Zoltán karnagy vezetésével valami olyan légkört árasztottak az igazi kóruskultúrának, amely szakértőket s közönséget egyaránt elragadott. Nem sokkal később az „Általános“ két derék vezetője: Dobos Ferenc és Kanyó Ferenc festőmester leutazott a híres városba s Vásárhelyit Budapestre „csábították” a Dalegylet élére. Anyagi alap híján a kórus tagjai maguk adták össze minden elsején a karmesteri honoráriumot, de nekik olyan vezető kellett, akiről tudták: a haladás, az igazi művészet útjára viiszi az énekkart. Egy évvel később már Bartók—Kodály-esttel léptek a nyilvánosság elé, egy másik hangversenyen pedig a kóruskultúra virágzó századainak régi mestereit szólaltatták meg. Tudásban, szellemben megerősödve, útjuk azóta törés nélkül felfelé vezet, a Vasmunkások Központi Énekkara sorrendben a másik legrégibb harcosa a munkás dalosmozgalomnak. Az 1938-ban megtartott szombathelyi országos munkás-dalosversenyen a nyilas kihívásokkal szemben már tenyérrel, ököllel is meg kellett mutatni a munkásdalosok erejét s a gyászosemlékű Rajniss Ferenc parlamenti interpellációban követelte a Munkásdalosszövetség elnémítását. A „Vasasok“, egyidőben az „Általjános“sal, 1937-ben ismerkedtek meg a haladószellemű magyar énekkari művelődéssel. Akkor Endre Béla vezette őket, majd 1941. óta, végig a legkeservesebb, időkben, mindmáig Vásárhelyi Zoltán a karmesterük. Műsoruk miatt nem egyszer kerültek összeütközésbe a rendszerrel, de nem tágítottak s amikor 1944-ben már nem mehettek be a Vasas Szék/____________________________________________________ A Szalmás-kórus ház kapuján, a Dembinszky-utcai „Nagy Miska korcsmában” gyűltek össze énekelni s készülni a felszabadulásra, most ünnepelte tizenötesztemdős jubileumát. Valójában tizenhét évvel ezelőtt alakult, abban az időben, amikor csendőrök puskatusával, rendőrök kardlapjával próbálták elfojtani a dolgozók minden megmozdulását. Szalmás Piroska zeneakadémiai oklevéllel a tarsolyában, tele hittel és lelkesedéssel a szívében, kis maroknyi vegyeskarral kapcsolódott a munkára daloamozgalomba. Éneküknek olyan hatása volt, hogy Hetényi kopói hamarosan üldözőbe vették őket, így hát az ismert mozgalmi dalok helyett Szalmás Piroska harcos, új kórusait, Bartók, Kodály műveit szólaltatták meg, minden olyan haladó zeneművet, amellyel politizálni lehetett. Szalmás Piroska 1941-ben meghalt, az elárvult karmesteri pálcát Jusztusz György vette át. Talán még keményebb harcos volt, ha művészetről, politikáról volt szó. Csak a német megszállás szakította szét az együttest. Egy nappal a felszabadulás előtt, 1945 január 13-án Jusztusz Györgyöt a nyilasok elhurcolták s megölték, de a kórus nem némult el. Még dörgő ágyúszó közepett összegyűltek az elsők, s azután Szabados Zádor vezetésével ismét megkezdték munkájukat, most már szabadon zengve az „új idők új dalait”, a legifjabb ebben a sorban. 1936. derekán Vándor Sándor alakította, aki a nácizmus elöl akkor tért haza Németországból. A kistűnő muzsikus és harcos kommunista tudta, hogy a tömegek és a mozgalom számára milyen hatásos fegyver a dal. A szabómunkások szakszervezetének illegális kultúrestjén, 1936 telén lépett együttesével először a dolgozók elé. Vegyeskara, akár csak a Szalmáskórus, harcos új hanggal, új szinnel jelentkezett. Vándor Sándor zeneszerzői munkásságát is teljes egészében a munkásmozgalom szolgálatába állította s egymásután születtek meg József Attila verseire a sodró lendületű, harcra tüzelő kórusok, növelve az öntudatot, az ellenállást, s erőt adva a Csüggedőknek. Vándor Sándor is halott s a régi harcos dalosok közül is sokan kihullottak a sorból. A felszabadulás után Székely Endre állította talpra az együttest s nevelte alig másfél év alatt a munkásénekkari mozgalom egyik iránymutató együttesévé. A „kivételek” ma már nem állanak egyedül. Ady—Kodály egykor tilalmas „Pává”- ja, Bartók „Bolyongás”-a s az új mozgalmi fi Vándor-kórus A nagy német író, akinek főmunkája, a József és testvérei című bibliai regénysorozat most jelent meg először magyar nyelven, 1937 elején, éppen 10 évvel ezelőtt járt Gólyára Budapesten. A Szép Szó által rendezett felolvasó estét Ignotus Pál vezette be. Utána József Attilát vártuk a Magyar Színház színpadára — hiába. A rendőrség betiltotta a költő ódáját, amellyel Thomas Mannt üdvözölte: „fehérek közt egy európait”. Bizonyos, hogy Thomas Mainn művészetét nehéz akármiféle irodalomszemlélet eszközeivel megragadni, mert pályája örökös fejlődés. Nem riad vissza attól, hogy nézeteit, álláspontját megváltoztatja. Hogy ezt megteszi, szelleme mozgékonyságán kívül, szubjektív jó szándékát jelzi, hogy a változás iránya helyes, emberi és művészi igényének objektív értékessége mellett bizonyít. Mert Thomas Mann, korunk sok művészével ellentétben, fejlődő és nem visszafejlődő szellem. Pályája a Budáén, brook háztól kezdve a Varázshegyen át a József és testvérei bibliai méretű alkotásáig, a Betrachtungen eines Unpolitischen-ön (Egy apolitikus ember nézetei) a Vigyázat Európáig következetes fejlődést mutat, a hanyatló német nagyburzsoázia elégikus hangú költőjétől az emberiség legmélyebb élményeinek megrázóan őszinte és világosszavú feltárójáig. Persze, valaki vagy művész, vagy nem az, és Thomas Mann igazi művész volt már akkor is, amikor érdeklődése még a lübecki patrícius családok krónikájánál tartott. Bizonyos, hogy művének tárgya maga a lehanyatlás, csakhogy Mann nem szépíti és nem hazudja el az általa rajzolt — bár tagadhatatlanul nagy szeretettel rajzolt— társadalmi réteg irányatlásának melankolikus tényét. E társadalom iránt érzett szeretete nem homályosítja el előtte a valót, hogy Buddenbrook szenátor és társai, a feltörő nagypolgári vállalkozó kapitalizmus hősei, olyan mértékben váltak időszerűtlenné, amilyen mértékben a klasszikus kapitalizmus helyét a finánctőke és a modern imperializmus lélektelen világa elfoglalta- Persze nehéz volna haladónak tekinteni ezt az álláspontot. A költő a valóság leplezetlen feltárója haladó, de a politikus, aki a jelen sivárságából a regényes múlt visszasírásának következtetését vonja le, bizony inkább reakciós még, és a romantikus antikapitalizmusnak sajnos oly sok költőt befogadó, roskatag kikötője felé evez. Csakhogy Mann korával való elégedetlenségét nem vezeti le ez az olcsó megoldás, ő nem akármilyen révbe, hanem tisztább vizekre vágyik és termékeny nyugtalansága továbbviszi következő állomása, a Varázshegy felé. A Varázshegy nyíltan és programszerűen tételregény. Hőseit kiemeli a mindennapi valóság, szó szerint is sűrű légköréből és a svájci hegyiszanatórium világonkívüli, elszigetelt, ritkább és tisztább légkörű környezetébe emeli fel, hogy ott, ahol az élet gondja megszűnik, annál tisztábban loboghasson fel az elvont gondolat. Régi és új, haladás és reakció, felvilágosodás és miszticizmus szabadság és megkötöttség ellentétei csaknem dialektikus formában csapnak itt össze. De a tétel és ellentétel harcán túl, nem szűrődik le a szintézis, az összefoglaló és továbbvivő eredmény. Miért nem? Valószínűleg azért, mert a kiiindulás elhibázott: a világ dolgai nem a Varázshegyen dőlnek el, hanem a völgyekben maradt valóság vaskosabb világában. Vagy a polgári-humanista gondolatnál többet képvisel-e Settembrini úr, a nemes gondolkodású, sajnos kissé hektikus olasz, akit Mann ugyan kissé fölényesen rajzol, de rokonszenve mégis inkább az övé, mint Naphtáé. Ellenfele Naphta, az új középkor etikájának, a vér és talaj eszméjének, a szociális demagógiának, a fasizmus fegyelmi gondolatának ez a korai hirdetője bár a Naphta mögött felsorakozó sötét erőktől láthatólag fél. A Varázshegy egyik legmélyebb meglátása, hogy Settembrini, a liberális humanizmus képviselője milyen tehetetlen és gyámoltalan Naphta szociális demagógiájával szemben, mint ahogy a polgári demokrácia is az volt Németországban a fasiszta demagógiával szemben. Thomas Mann, a regényíró tud dönteni. Meghalnia Naphtának kell. Ez a világ, jóllehet, vissza, tarthatatlanul haladásra és fejlődésre van ítélve, a haladásnak Settembrini által képviselt formája erőtelen és túlhaladott — ez Thomas Mannak a Varázshegy varázslatát feloldó végső következtetése. Hatalmas regénysorozata, a József és testvérei — amelyet Sárközi György remekmű számba menő fordításában most egy kötetben jelentetett meg az Athenaeum —, a maga nemében éppenúgy összefoglalása az összes kérdéseknek, mint a Varázshegy. Felületes tekintetre a környezet itt is meggondolkoztató: a biblia Szentföldje, Egyiptom — nem menekvés-e ez a háborúban álló világ valóságai elől az ősi idillbe ? Mann módszere már az Előjátékban meggyőz arról, hogy ilyesmiről szó sincs. Az emberiség kialakulásának nagy kiindulópontját keresi a múltnak „feneketlen kútjában”. A történelembe nemcsak menekülni lehet, vagy nemcsak allegorikus formában előadni valamit, amit a szerző nyíltan nem mer; ilyenféle olcsó elgondolások távol állnak Manntól. Az ő történelmi realizmusa egyefelől igyekszik magát beleélni a múlt valóságába, másrészt a múltat, mint a mai ember történelmét fogja fel; nem lennénk ilyenek, amilyenek vagyunk, ha többek közt a biblia embere is nem tartozott volna Szellemi őseink sorába. Ez a történelmi realizmus, ez a kettős dialektikus szemlélet adja meg a József-műnek a mai nyugati Irodalomban egyedülálló gazdagságát és költői varázsát. József egyszerre tündérien naiv bibliai kamasz és a világ folyását önmagában összegezni tudó kortalan bölcs. Általában minden alaknak megvan a szerepe a saját, valóságos, bibliai világában és abban a fölényes, intellektuális, az egész történelmet egyetlen pillantással átfogó világban, amelyet a regény, író alkotott meg. A szemléletnek ezt a kettősségét a hang megfelelő kettőssége fejezi kii: az ókori kelet cifra, virágos, patétikus, bibliai nyelve, amelynek igazi zamatát a modern költő finom, kissé gúnyosan fölényes nyelvhasználata adja meg. Mann képes arra, hogy egyrészt hatalmas tárgyi készültséggel felépítse a bibliai ókor objektív világát, de másrészt szubjektíve gúnyos, bár szeretetteljes távolban tartsa magát tőle. Hősei, minden ragyogó elevenségük mellett, néha még nagyobb mértékben filozófiai tételek, mint a Varázshegy vitapartnerei. Jákob szolgája, Eliézer, az öreg szolga örökös típusú,, egyszerre önmaga és a tulajdon apja, nagyapja, akikkel következetesen összetéveszti magát, valósággal az időn kívül és „istentelen semltmondó’’ szakállas ábrázatával. A hatalmas őstörténeti, vallástörténeti apparátus, amelyet Mann mozgósít, fárasztólag hatna, ha maga az író nem tudná, hogy az eszközt nem szabad túlságosan komolyan venni. — Hiszen ez miszticizmus! — döbbenünk meg egy-egy oldalon, hogy a következően örömmel lássuk be: nem csaló miszticizmusról van szó, hanem egy mindig a legcsodálatosabb tréfákra kész szellem beugrattó viccéről. Thomas Mann nem szédül meg a saját maga által támasztott színes ösvénytől, játékos nyugalmát, humanista fölényét egy pillanatra sem veszti el és ez lehetővé teszi, hogy a problémákat a nagyképű üresség veszélye nélkül, a valóságnak olyan síkján vesse fel és olyan gazdagságban, amihez képest eltörpül az egész nyugati polgári irodalom. Hozzá képest Proust álmatag széplélek, Joyce csörgősapkás bohóc és Powys nagyképűásári hipnotizőr. Mann pályája nincs még lezárva és nem tudjuk, újabb művei kitérnek-e majd a világ jövendőjének titkaira és mit fognak megoldani belőlük. A múltba mélyebben európai regényíró még nem nyúlt bele, ez bizonyos. KESZI IMRE: THOMAS MANN PÁLYÁJA SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1917 MÁRCIUS 9 Munkáskórusok útja a népdalhoz kórusok egyre több munkásdalos ajkán csendülnek s egyre több munkásénekkar találja meg az utat a magyar zene ősforrásához is, a népdalhoz. Józsy János Műtécdeiucs H*eg.uézu.i, u*eg.Uaeg.est. Színház | Jegor Bulicsov. (Vasárnap délután Gorkij hatalmas korképe kerül színre a Nemzetiben.) Egerek és emberek. (Századik előadásához közeledik a Madách Színházban Steinbeck színdarabja, az évad talán legszebb előadásában.) Váratlan vendég (Priestley, az uralkodó osztály éles kritikusa, izgalmas nyomozás keretében mondja el véleményét a Pesti Színházban.) Vidám kísértet. (Valóban vidám és rém árt senkinek. Művész Színház.) Film Az ezerarcú hős. (Izgalmas, fordulatos, kalandos. Uránia.) Áruló asszony. (Művészi és érdekes történelmi film. Scala, Omnia.) Ifjúság ünnepe. (Az évad legszebb és legsikeresebb filmjét a Szabadság-mozi játssza.) Lehull az álarc. (A francia ellenállás nagyszerű filmdrámája. Pátria.) Zene A Viperában Perolesi és Mozart három kis színpadi műve kerül színre, könnyed, élvezetes előadásban. Csajkovszkij V. szimfóniája kerül előadásra többi között a Székesfővárosi Zenekar madélelőtt 11 órakor, a Zeneakadémián kezdődő hangversenyén. 2 Kiálltás Farkas Istvánnak, a tragikus sorsú nagy, modern festőnek emekkiállítása a Nemzeti Szalonban megrázó művészi élményt jelent. (Sztálin-tér 11—2). Ruzicskay György képeiből „A munka himnusza“ címen rendezett a Szailemiíssy- Galéria kiállításit. (Kossuth Lajos-II. 12. 10—2). A haladó magyar művészet keresztmetszetét mutatja be a Fókusz-Galéria új kiállítása (Sztálin-tér 3. 10-2) * A Népi Kollégiumok Országos Szövetsége vidéken festőiskolát létesít tehetséges parasztifjak és leányok részére. A festőiskolával egybekötött parasztgazdálkodás munkaközösségi alapon biztosítja a tanulók megélhetését. Azok a parasztifjak és leányok, akik tehetséget éreznek magukban, rajzaikat és rövid önéletrajzukat küldjék be március 20-ig Papp Gyula festőművészhez, Budapest, VI., Kmetty utca 29. Most derülnek ki a féltve őrzött titkok. A teheráni konferencián, amikor Roosevelt először találkozott Sztálinnal, Amerika elnöke ellen a németek zsoldjában álló irániak merényletet akartak elkövetni. Milyen szálak vezettek az elképesztő bűntény leleplezéséhez, erről szól a „TEHERÁN“ című új angol filmóriás, amely megrendítő erővel jelenti meg a közelkelet Színes, kavargó életében kibontakozó halálosan nagy szerelem történetét is. A filmet csütörtöktől mutaták be a Royal Apollo és Átrium filmszínház (ól A HOLNAP MOZIJA Bemutatták az első művészi plasztikus filmet Moszkvában megnyílt az új plasztikus filmszínház, ahol az A. Andrejevszkij rendező ,Jobinson Crusoe” c. filmjének első sorozatát mutatták be. Sz. Ivanov nagyszerű találmánya, a háromdimenziós film kétségtelenül a filmművészet új ültjét nyitja meg. A Sztereoszkópikus kinematográfiának sikerült elérnie a harmadik méretet — a mélységet. A film idáig is mutatott hatalmas térbeli távolságokat — végtelen távolságokat, de azok laposak, feltételezettek voltak, nem különböztek a képfestményektől. A plasztikus film megadja a művésznek, az alkotó faladata megoldásához szükséges mélységet. A plasztikus filmen a hősök nem a sík, lapos vetítővásznon mozognak, hanem a valóságos térben és maguk is térfogatúak és plasztikusak. Az első plasztikus filmtől eltérően, amelyet 1941-ben vetítettek, a ,,Robinson Crusoe”-ban már nem szűk technikai feladatokat oldottak meg, hanem a kifejezés és alkotás problémáit. A „Robinson Crusoe” már a holnap mozija. A hét FILMJEI Az áruló asszony. Egy-egy pillanatra mintha Thyl Ulenspiegel bátor, csúfondáros, érzelgősségtől mentes hangját hallanák ebből a francia filmből. Thyl Ulenspiegel, az elnyomott Flandria legendás szabadságjelképe árasztotta magából azt a frissességet és tisztaságot, amely ennek a filmnek is legnagyobb erénye. Victor Sardou regényéből készült és különösen első felében magán viseli a regény epikusságát, cselekménye lassan, túl méltóságteljesen bonyolódik, de rövidesen átcsap abba a feszült, robbanó és rohanó lendületbe, amely a kis Flandria szabadságharcát jellemezte. Alba herceg rémuralma, a spanyol hóditók kegyetlenkedései s a flamand nép hősiessége elevenedik meg a képen s a forradalmi filmdrámába valószerűen illeszkedik bele a szerelmi vonal. Ryspor gróf feleségének, a férjét és a szabadságharcot, eláruló asszonynak szerelmi tragédiája. A művészi filmben a nagyszerű Pierre Blanchart és a szép Marie Mauhan-t látjuk viszont. A jégmezők lovagja. A nyugati történelmi filmek naiv, romantikus gyermekmese stílusához szokott szemünk előtt új távlatokat nyitott a szovjet történelmi film. A szovjet rendezők a történelmi múlt haladó hagyományait dolgozták fel. Azokat a ritka pillanatokat, amikor az elnyomó osztályok felvilágosult képviselői szövetségre léptek az elnyomottak, kai, a külső ellenség elleni, a nemzeti függetlenségért, a szabadságért. A szellemi világ legértékesebb áruit, a forradalmi szellemet és a szabadság, eszmét propagálták ezek a filmek és soha nem estek a legcsekélyebb tárgyi vagy művészi hazugságba. A jégmezők lovagja a XIII. századbeli oroszországi német rablóhadjárat izgalmas jeleneteit mutatja be. Amit látunk, az a valóságban is bizonyára így történt, így, ilyen brutalitással és korlátoltsággal törtek be a német lovagrend fazéksisakos vitézei a békés Pszkovba és Novgorodba s nyilván ezek a misztikus, úlkeresztény szertartások hevítették a vérgőzös germán fejeket. A film művészi felvételei felejthetetlenek. Magával ragadó Prokofjeff kísérőzenéje, Cserkaszov egyszerű, erőteljes, emberi alakítása s a többi szereplő kidolgozott, finom összjátéka. A filmet művészek alkották, minden kockája maga®renüü ízlésről és szellemről tanúskodik. Az ezerarcú hős. Szokatlan dolog filmbeszámolót személyes élménnyel keverni, de amikor a szovjet filmgyártás „Pimpernel filmjét“ végig izgultam, eszembe jutott az a rosszemlékű nyár, amelyet Varsóban töltöttem 1939-ben, a háború előestéjén. Az ulicza Zeromskiegon laktam, hatalmas, modern épültben, az egyetemi hallgatók kollégiumában. Egy este, a szokott beszélgetés és poharazgatás közben egyik diákbarátom kinyitotta a szekrényét, hogy kivegyen belőle valamit. Egy kard esett ki a szekrényből. Csodálkozva néztem barátomra, őt is Jan-nak hívták, akárcsak Koleszovszkit, az „ezerarcú hőst“, a lengyel ellenállási mozgalom legendás harcosát. — A németek ellen ... — felelte kimondatlan kérdésemre és végtelen gyengédséggel megsimogata az éles, görbe vasat. Koleszovszki, az ezerarcú hős és a többi lengyel szabadságharcos a nagyszerű film alakjai géppuskával, pisztollyal, kézigránáttal és dinamittal küzdenek a német elnyomók ellen. Hajmeresztő bátorsággal, ezer csellel játsszák ki a betolakodókat. De azon a Visztulai szigeten, ahol a szabad lengyel haza fiai, munkások, politikusok, írók, parasztok, katonák összegyülekeznek; a félhomályos, rejtett barlangban egy pillanatra felvillan egy éles, görbe kard valamelyik elszántarcú partizán kezében. A kard nem fegyver a géppuska ellen. De az a hit, elszánt szabadság szeretet, az a jó értelemben vett romantikus lángolás, amely kardot nyomott ezeknek az embereknek a kezébe — az már fegyver. Fegyver, amely erősebb minden elnyomó hatalmánál, erősebb a fasiszta terror minden gépfegyverénél és ágyújánál. Ezzel a fegyverrel győzött a haladás és szabadság a fasizmus fölött. És tulajdonképpen erről szól a film, az ,Ezerarcús hős", amelynek izgalmas jelenetei vetélkednek a legjobb kalandorfilmmel, csakhogy itt nem szerelem, vagy pénz a lét, hanem a szabadság. M. M.